Esztergom és Vidéke, 1888

1888-08-12 / 65.szám

a jelen csodái iizik-hajtják lelkünket itt az elragadtatás minden fokán keresztül s eltelve a hegyi növényzet illatával, elkábulva a pezsgő fürdői élet zajától, szinto lehetetlennek tartjuk a válásr, vagy legalább is csodálkozunk, hogy vannak oly botor magyarok, kik külföldre mennek gyógyulást, fényt, kényelmet, előkelőséget keresni, holott mindezt százszor jobban föltalálhatják a magyar Carlsbadban: Herkulesf ü r dő n. Irodalmi levél. (Előszó Sujánszky Antal jubilá* ÍB kötetéhez.) A történelem megőrzó ama szomorú korszak emlékét, midőn a nemzeti lelkesedés csak a keblek szentélyeibe volt száműzve; midőn a nemzeti művelődés nagy eszméje igen szák és igeu mostohán müveit térre szorult, mely alig volt méltó ezen elnevezésre: honi irodalom. Hazai nyelvünk az idegen szók ós szófüzések által megfékezve, a rá erőszakolt idegen hagyományok súlya alatt haladásra képtelen volt; meddő töpienkedés a régi jogviszonyok bukása felett jutott uralomra; a mecaenás szerepére hivatott vagyonosabb és előkelőbb osztályok inkább a kényelem és terméketlen nyugalom élvezésében kerestek kárpótlást. Sokan gyermekeiket külföldön, nem hazafias szellemben nevelték, -ás e hazának, melynek emlőin serdültek fel, melynek kenyerét ették, — o hazának szép, zengzetes nyelvét feledni kezdték. Észrevétlenül köszöntött be a nemzeti tespedés kora, melyre méltán alkalmazható Széchenyinek az élet komor pillanatában fogamzott gondolata: «Jobb föl nem ébreszteni az alvó magyart,' hogy ne érezze a vonaglás fájdalmait, ne hordozza az elkorcsosodás bűntudatát és csöndesen múljék ki, a végperczig nem gyanítva, hogy az ő osztályrésze a szemfedél, a koporsó.» De a gondviselés őrködött felettünk. Isten ujja iuegérinté az örvény széléhez sodort nemzet üterét, mely félszázados álmából felriadva, a lelkesedés tüzét érzé ismét ellankadt tagjain végigfutni, vére felforrt, önbizalmát visszanyerve tettre hevült. Az 1823-iki események a meglevő viszonyoknak véget vetettek, a magyar parliameut életébon fordulat állott be. A nemzőt gyengéd érzéke történeti jogaihoz feléledt, az egyetemes pezsgés hajnal pírja a nagy horderejű mozgalmak nyitánya volt. Mig egyrészt az 1825-iki országgyűlés a közjogi formák lényegesb részeit megmenté, másrészt a hazai nyelv ügyét is felkarolá. Ekkor hangzott el a legnagyobb magyar megrázó szónoklata, melylyel a magyar nyelv védelmére kelve egy évi jövedelmét a haza oltárára letevé. Ezen időbe esik egyszersmind nemzeti létünk egyik legfőbb tényezőjének, a nemzeti költészetnek, úgyszólván, lázas felkarolása. Ez időben kell keresnünk irodalmunk óriási lendületének első csiráit, melynek termékeny gyümölcsei néhány évtized múlva a művelt nagy világ elismerése igényt tarthattak. A jelszó igy hangzott: «a nemzeti nyelv és literatura alapítja meg a nemzet nemzetiségét.» Az erők mintegy belső ösztön által sarkalva egyesültek. A főváros volt a szellemi mozgalmak gyű pontja. A nemzetfigyelmét lekötő eszmék szolgálatában álló ifjú erők itt léptek küzdtérre. Hosszú idő választ el minket e dicső kortól és az irodalom e munkásainak legtöbbje már nincs köztünk. De emlékük él, meg van örökítve az irodalomtörténet legszebb helyein. Az eddig mondottak igazolják a jelen kötet megjelenését is. Ha irodalmunkat jelen fejlettségében szemléljük, ugy vagyunk vele, mint az újkor diszes palotájával. Lelkünk csak a tökéletes egésznek szemléletével van eltelve s míg az architecbtonikának vívmányait, az arányok lebilincselő összhangzatát, a szépészeti elvek sikeres kivitelét csodáljuk és élvezzük, alig jut eszünkbe az eredeti állapot, midőn még ugyanott kopár homokdomb vagy görönc^ös földréteg volt, honnan az eltévedt utas is siető léptelvkel menekülni vágyott. — Legfeljebb a hírneves műépítészről emlékezünk meg, ki remek tervével babérjait gyarapit á es alig gondolunk a többi hivatott erőkre, melyeknek ez alkotásban szintén szerepük volt, még kevésbé pedig ama munkásokra, kik a kopár dombokat elhordták, a göröngyöket feltörték, a teret egyengették! Igy midőn jelen irodalmunk haladásában gyönyörködünk, alig találunk egyesekre, kik ifjú lelkesedéstől áthatva, édes magyar nyelvünk müvelésére törekedve irodalmunk jelen épületének emeléséhez hozzájárultak. Kisfaludy,Vörösmarty, Schodel, Bajza, Gzuczor mellett bizonyára említést érdemelnek azok is, kik ezek társaságában vagy ezek védszárnyai alatt és ezek szellemének behatása ' alatt a hazai nyelv felkarolása körül érdemeket szereztek, kik között Sujánszky Antal méltó helyet foglal el. Midőn Sujánszky első irodalmi kísérletével találkozunk, a hazai nyelv felkarolásának eszméje már nem volt uj, mert az 1825-ben megindult nemzeti újjászületés mozgalmai már szélesebb terjedelmet nyertek és a fentebb nevezett irodalmi tekintélyek a vezérszerepet már magukhoz ragadták; mert ekkor már Széchenyi szelleme uralkodott. Mig a fővárosban a nemzeti lelkesedés minden erőt a cselekvés terére vont, megalakult a budapesti központi papneveldében a «magyar társaság.» Sujánszky 1836-ban annak tagjai közé lépve a próza és költészet terén egyaránt sikerült termékekkel keltett feltűnést. Megfigyelve a már ekkor nagy mérvben kifejlett nyelvészeti mozgalmakat, szelleme az anyanyelv kel leméiben itt kereste a szükséges tápanyagot. Munkaszeretetének, lelkesedésének még nagyobb lendületet adott Széchenyi, kinek Sujánszky mint végzett növeudékpap és ÍIZ iskola megbízottja a munkálatok egy kötetét átadta. A legnagyobb magyar e szép ajándékot megköszönve, ily szavakra fakadt; «Ezen kötetet is azon nagy egészhez számitom, mely a haza java és dicsőségére szolgáljon Ki voltunk eddig a nemzetek sorából törülve, a gyeplő most már kezünkben vagyon és csak lőlünk függ, hogy oda lépjünk.* Ez időtől fogva fokozódó hévvel és szaporábban termelt. A próza művelését lassan elhagyva, a lantot karolta föl, mely lelkét vonzotta, mint a delej. Ez időben lantos költészetünk három \kiemelkedő alakjának Vörösmarty, Bajza s Czuczor varázsa bilincselte le a ke délyeket, kik a nemzet legbensőbb érdemeit ölelték fel dalaikban. Ezek hatása alatt állottak a körülöttük csoportosuló szép tehetségek : Garay, Vachott, Császár. Kunoss, Erdélyi és érezhető azok lyrajában is, kik ezen átmeneti korban a hosszú időn át elhanyagolt vallásos költészetet kezdték újra művelni. Ez utóbbiak közé sorolandó Sujánszky Antal is, ki főleg formai s nyelvi, tekint étben érdemel kiváló figyelmet. Az «Athouaoum», mely amaz időben oly feltétlen tekintélyre emelkedett, Sujánszky költeményeit rendszerint közölte. Az 1846-ban megjelent vallásos és. hazafias költeményei s utóbb napvilágot látott egyéb müvei pedig méltán tisztelt nevet vivtak ki számára egyházi s valláserkölcsi irodalmunk terén. A költészet csak addig művészet, mig eszméket teremt. Ha e teremtő ereje hiányzik, a költészet silány mesterséggé fajul. Sujánszky költeményei e szempontból is elismerésre méltók. Az ő termékei költői lelkének sugallatából folynak, helyes felfogás és egészséges átgondoltság főjél legük. Fantáziája nem csapong a képtelenségek hazájában, hanem a realitás légkörében keresi tápelemeit; szárnyalását mérsékli a férfiút jellemző komolyság és tiszta erkölcsi érzék. Lelkesedése fogyatkozást nem ismer, olyan mint a láng, — mennél több tárgyat ragad meg, annál többet nyer hevében és terjedelmében. Költői termékei kiválólag a lyra körében mozognak, mély vallásosságot, hazafias gondolkodást és meleg érzést tükröznek vissza. Dalaiból nem a szenvedélyek perzselő lávája, hanem az önzetlen szeretet, az ártatlan kedély jótékony melege sugárzik felénk. Lantja inkább vonz, mint hódit, inkább gyönyörködtet és fölemel mint gyújt. Az életből, a felre nem ismert természet öléből vett képek és hasoulalok, a kedély rejtett világából merített .motívumok, a helyesen alkalmazott fordulatok, a nyelvezet zengzetessége s csínja vallásos költészetünk csekély számú művelői .közt előkelő helyet biztosítanak számára. Nemcsak a fülnek hízeleg, hanem a szivet is megnyeri. Bánata mély, fájdalmában Őszinte, örömében természetes, elragadtatasábn n rokonszenves. Nem divatból, hanem hivatásból költő. A nagy közönségnek kedvencze, költeméuyei a könyvpiaczon évek óta le vannak foglalva; az arany ifjúságnak eszményképe, mely alkalmi ünnepeken szívesen szemeli ki költeményeiből a gyöngyöket. Nemes lantja félszázad óta hangzik, költői ere még ma sem szűnt meg. Az aggastyán lelke még ma is az ifjú olmo elevenségével dicsekszik, miről fényes tanúságot tehetnek a még eddig kiadatlan és itt egybegyűjtött dalai Jézus szent Szivéről. A rohanó idő szelleme ruganyosságát nem birja csökkenteni. — Hát még azt sem tudod ? — Tudom, mert hiszen eléggé kimutatta de még sohasem mondta. De barátom, ma van a döntő pillanat és ma a te közre működésedre okvetlen számolok. — Ha tisztességes a szándékod, szívesen segítek; de hát mit tehetek én érted ? — Nagyon sokat, mig én a bálban Julis kát ostromlom, te azalatt foglald el az öreget. — Elefánt legyek? — Nevezd magadat, a hogy tetszik, csak azt akadályozd meg, hogy a térj éjfél előtt a bálterembe jöjjön ; a többit aztán bízd reám. — No hallod, te sokat kívánsz ; hiszen ha te éjfélig a férjet távol tartod, akkor a többit akár én is elvégezem. — Köszönöm, de abban már csakugyan nem kérem segítségedet. — Kár, no de hát jól van ; a mit lehet megcsinálunk. Legelőször is mondd el haditervedet, de azt természetesen kikötöm, hogy az egész dolog a te kontódra megy és az egész háborúban az én bőröm és tárczám érintetlen marad. — Praktikus ember vagy, de légy nyugodt, ez irányban én Jmár bőven gondotam minden eshetőségre. A két fiatal ember az erdő árnyas utaira tére, megbeszélendő a haditervet. Végre elérkezett a bál estéivé. Juliska gyönyörűen nézett ki és elragadta az egész közönséget, de leginkább Péterdy Ákost, ki folyton körülötte forgolódott. Teleki Zeke Kelemen is ott volt a bálban és miután össze irta volna a jelen volt szépségeknek neveit, leült egy sarokba és az újságírók közönyével nézett végig a közönségen, mely rá nézve ugy látszik csak azért létezett, hogy egy újdonságot csináljon az ő lapja számára. Egyszerre csak Péterdy Ákos rohan feléje és kivonszolta a teremből. — Az isteu szerelmére, mit csinálsz, hiszen a férj mindjárt itt lesz. — Csak légy nyugodt, a férj tizenkét óráig ebbe a terembe be nem teszi a lábát, arról én kezeskedem. — Hát találtál ki már valami módot ? — Azt bizd rám. örökre letenném az ollót, — akarom mondani, — a tollat és elcsapatnám magamat a « Hir nők » szerkesztőségéből, ha nem tudnék segiteni a bajodon. Bele fog ugyan kerülni esetleg, egy—kétszáz forintodba, de hát ez a te dolgod. — Ezreket is szívesen áldozok; csak az isten szerelmére siess, hiszen hét órakor már véget ér a hivatalos óra a táv írónál. — Ugyan hagyd el, mit értesz te a dologhoz ? ! Hiszen még délután táviratoztam a táviró hivatal igazgatóságához, hogy rendeletileg hosszabbítsa meg a kozmüvelődéisi egyesület ünnepélye alkalmával a hivatalos órát esti hét órától kilenczre és a rendelet táviratijuton már meg is érkezett. — Tehát kilencz óráig kuksol a hivatalban Mózes ur ? Oh ez kitűnő ! Nagyszerű gyerek vagy ! Dehát kilencz után ? — Ugyan mit aggódol, mondom, hogy bizd rám a dolgot. Kilencz után majd segít ez ni! Es ezzel Teleki Zeke Kelemen egy kis vaskos könyvecskét húzott ki zsebéből ? — Mi ez ? — A szent biblia ! Az ó- és uj-testamenlom egybe kötve. — Ugyan ne bolondozzál. Segíthet is a biblia ilyen dologban! — No hát majd meglátod, hogy segiteni fog. Legelőször is adj 200 frtot. — Tessék, nem is kérdezem, hogy mire kell. Azt még most ugy sem mondanám meg, hanem a végén majd megtudod, csak annyit jegyzek meg, hogy minél hamarább végzesz te a menyecskével, annál több marad meg tenéked ebből a 200 frtból. En most megyek a táviró hivatalba, hogy a «Hirnök»nek táviratozzak az ünnepélyről. Te igyekezzél hamar végezni a menyecskével és ha szabadon bocsáthatom a medvét, adj valami jelt a táviróhivatal ablakánál; nem bánom trombitáitass valami marsot, vagy akár görög tüzet gyújthatsz. De arról kezeskedem, hogy mig te jelt nem adsz, addig a medve ki nem mozdul odújából. Már most szervusz, sok szerencsét! Ákos visszatért a terembe Juliskája mellé. Teleki Zeke Kelemen pedig a táviró hivatalba, hol Sándor Mózes ur ugy ült a gép előtt, mint egy valódi medve, fogai közt mormogva érthetetlen szavakat, melyekkel bizonyára a táviróigazgatóságot akarta szidni, a miért egy rongyos ünnepély miatt két órával meghosszabbította a hivatalos órákat és most ő csak kilencz óra után keresheti fel feleségecskéjét. Éppen nem volt barátságosnak mondható az a tekintet, melylyel Zeke urat fogadta. Oh mert hiszen neki köszönhette a ké órai késedelmet. Hanem Zeke ur észre sem látszott venni a távírász haragját és a sajtó nagy hatalmának tekintélyével ignorálta Mózes ur dühét és neki ült a távirat fogalmazásának. S a mint egy-egy lapot teleszántott az ő irgalmatlan szögletes és olvashatlan kézírásával, azt oda adta Mózes urnák, hogy betűnként kalapálja le a Morse-gépen. Mózes ur még soha sem végezte hivatalos dolgát annyi buzgalommal és gyorsasággal mint most, csakhogy hamar elvégezze és aztán felesége után mehessen a bálba. De bár mennyire igyekezett is, az újságíró kifogyhatlan bőséggel gyártotta a sorokat és a kézirathalmaz Mózes ur előtt nemhogy fogyott volna, hanem még folyton szaporodott. Már a verejték gyöngyözött homlokán, jobb kezét valósággal megfogta a reszkető görcs, de a távirat még mindig nem akart véget érni. — Az istenért — szólalt végre Sándor ur — mikor lesz már vége a táviratnak ? Hiszen mindjárt 9 óra és akkor vége a hivatalos órának. — Igen, 9 órakor vége lesz a hivatalos órának, de alighanem kénytelen leszek a távírász ur szívességét továbbra is igénybe venni, mert táviratomat addigra nem hiszem, hogy be tudnám fejezni, — Mit, még 9 után is ? kérdezte hüledezve Sándor ur. — Igen, 9 óra után is ! — Kilencz után nem tartozom többé táviratot felvenni. — Igen, táviratot felvenni nem tartozik,