Esztergom és Vidéke, 1888

1888-06-03 / 45.szám

lat merült fel, mely közül sok éleire való is volt, hogy miként lehetne expedienst találni arra, hogy a kérdés minél előbb és minél jobban megoldassék. Nem lehet feladatunk e javaslatot itt felsorolni és bonczkés alá venni. Ez nem is férne bele egy kis ezikkecskébo. Annyi bizonyos, hogy a takarékpénztárak reformját maguknak a takarékpénztáraknak kell kezükbe venni és nem szabad addig várniök, a mig azt majd törvényhozás intézné el, mert akkor esetleg olyannyira megnvirbá Itatnék hatáskörük, hogy az a nagy közgazdasági érdek, mely a takarék pénzi árakban rejlik, érzékeny csorbát szenvedhetne. Mint fentebb hangsúlyoztuk, a takarékpénztárak társadalmi utón keletkeztek és ebben rejlik nagy erejük. — Az állami ingerentiának csak addig szabad érvényesülni, a meddig az állam érdeke ezt megkívánja. Már egy ízben meg is indult a mozgalom, hogy a takarékpénztárak vegyék kezükbe reformálásuk kérdését. 18S5-ben kongressusra gyűltek össze Budapesten a pénzintézetek, de akkor az a kongressus csak ürü^y volt arra, hogy az országos kiállítást minél többen látogassák. Az országos kiállítás elterelte a figyelmet. Ma nagyobb figyelemmol és jobb eredményre való kilátással lehetne a mozgalmat megindítani. Rendezzenek a hazai pénzintézetek ujabb országos kongressust, melyen azok a kitűnő szakemberek, kikkel — hal' Istennek — pénzintézeteink dicsekedhetnek, bizonyára találnak módot arra, hogy miként lehet takarékpénztárainkat ugy reformálni, hogy minden jogos érdek ki legyen elégítve. De ezt minél előbb meg koll tenni, még miolőit a mindent elnyelő moloch, az állam teszi súlyos kezét takarékpénztárainkra. A veszprémi püspök. Báró Hornig Károlyt a magyar klérus egyik legkitűnőbb tagját ő Felsége veszprémi püspökké nevezte ki. Az esztergomi főkáptalan díszének, a kultuszminisztérium legtevékenyebb tanácsosának kineveztetését június elsején közölte a hivatalos lap. Alkalomszerűnek találjuk ezúttal, hogy a fenkölt szellemű főpap élete útját egész a veszprémi püspöki székig, megismertessük a főkáptalan székváro-j sáuak örvendő olvasó közönségével. Hornig Károly báró 1840-ben, aug. 10-én született Budán, a hol atyja vasúti mérnök volt, ki Gehringer báró idejében költözött ide s kezdetben a rendőrségnél viselt hivatalt. A Hornigcsalád nemosi kúriája egyébként Komáromból való, a hol még manapság is meg van a család régi lakóháza. Öytiin asi umi tanu I má 11yait Budapes t eu és Nagyszombatban, a theologiát Budapesten végezte, honnét a kiváló tehetségű és nagy szellemű fiatal mágnás papnövendék a bécsi Augustineumba, került. 1862-ben decz. 10-én szentelték fel s rövid ideig viselt segédlelkészi teendői után négy év múlva a budapesti papnevelő-intézet, tanulmányi felügyelőjévé, majd egyetemi hittanárrá neveztetett ki. 1870-ben az uj szövetségi szentírási tanulmányok nyilvános rendos egyetemi tanára volt. 1873-tól 1878-ig szerkesztette egyetemi tanárkodása idején a Religio czimü kath. folyóiratot. Irodalmi működésével vonta magára a herczegprimás figyelmét, ki 1876-ban esztergomi oldalkanonokká nevezte ki, 1882ben lett kultuszmiuiszteri osztálytanácsossá, Szabó, Lipovniczky, Saniasssa, Rónay, Dulánszky és Hidassy püspökök utódává; 1874-ben pápai kamarássá, 1873-ban apátia majd czimze'es püspökké. Elődjei a minisztériumból osztály tanácsosi ranggal léptek a püspöki székbe. Báró Hornig Károly az első, a ki mint minisz'eri tanácsos foglalja el a veszprémi püspöki széket. Báró Hornig Károlyban a magyar püspöki kar egy fenkölt műveltségű, kiváló tehetségű, kitűnő hazafiságu, előkelő mágnás főpappal gyarapodott, kire mint ő Felsége a királyné püspökére még fényes jövő vár. Az esztergomi főkáptalan dicsősége Hornig báró szerencsés pályafutása, országszerte megbecsült érdemgyüjtése és megérdemelt emelkedése! Esztergomi irók. (Folytatás.) 17. Dr. F e i c h t i n g e r Sándor. Született Esztergom — Sz.-Györgymezőn 1817. szopt. 17-én. Itt végzé gymn. tanulmányait, azután Budapestre ment, hol az egyetemen az orvosi tudományokat hallgatta. Tudori oklevelet nyert 1840-ben. Ezen időtől összes tevékenysége Esztergom városára irányult. Itt volt ő orvos, 1861-től főorvos, később a városi közkórház igazgató orvosa, évek óta igen tisztelt városi képviselő 1880. évi május hóban ünnepelte 40 éves orvosi működése jMibeleumát. 1883-bau ő Felsége királyi tanácsossá nevezte ki. Kisebb ériekezései a »Berlinor Medicinische Central-Zeitung« és a Magy. Tud. Encyclopedia (gyógyász, czikkok) hasábjain jelentek meg. Önállóan megjelent müvei : 1. Animalia vertebralor obtutu pharmacologico Cousiderator. Dissert. imang. medica. Budao. Typis Ivan. Cfyurióm et Martini Bagó. 2. Jelentés a Csajkások területe és Torontál v. megye Flórájáról. Pest, 1871. Athenaeum. 3. Krasznamegye és környéke Flórájáról. Budapest. 1873. Athenaeuiih 4. 1872-ben tett kiránduláson észlelFészkesekről. Budapest. 1875. Athenaeum. 5. Közlemények Esztergommegye helyrajziból. M. orv. és term. tud. Muiik. X. 1865. 273. 1. 6. A Börzsöny-márianosztrai trachyt hegycsoport növényzetéről. L

T

. o. 1£70. 18. Fekete Endre. Született Esztergomban 1844. nov. 20-án. Gynin. tanulmányait ugyanitt végezte, azután a kegyes tanító-rend növendékei közé fölvétetett. Az ujonczévet Váczon töltötte, a theologia elvégzése után áIdőzárrá szenteltetvén. Több helyen működött mint főgymn. tanár, legutóbb a budapesti kegyesrendi gymnasiumban, most mint kegyes-rendfőnöki titoknok működik Bpesten. Több figyelemreméltó paedagógiai lés philosophiai értekezést irt: I 1. A költészet subjectivismusa 1871. ! 2. Philosophiai Propaedentica 1. rész. 3. Tapasztalati lélektan Pest. 1872. Zilahy S. 8-rét, 154. 1. 4. Tiszta gondolkodástan. Bpest. 1873. 8-rét, 112. 1. 5. Lélektan a gymn. ifjúság használatára. 6. A társadalmi élet befolyása a nevelésügyre és iskolára Bpest k. r. gymn. ért. 1872. Esztergomi apróságok. Nekünk islesz nagyszerű kaszárnyánk, arra is feltűzzük a nemzeti lobogót, mifogva'kor Catty ur Esztergomba érkezik. Mert Nagyon nehéz küzdelmet vivott a szegény Mariska, a kit már összes asszonyismerősei ugy hittak, hogy «megcsalt asszony.* Részvétet és szánalmat keltett s ő nem akart tovább szanalomraméltóvá lenni Ugy beszéltek róla mindenütt, mint egy megfoghatatlan asszonyról, a ki még teli van leánykorabeli idealismusszal, a ki gyönyört talál a gyötrelemben, a ki védelmet keres a vádlott számára s elitélö hatalma gyakorlása helyett már előre is fölmenti a világ előtt azt, a ki olyan megbocsáthatatlanul vétkezett ellene. Kínosabb hete még nem volt feleségnék, mint neki, mialatt mosolygó szemekkel kellett a világ gúnyos szemébe néznie s ártatlan magjegyzésekkel czáfolni a legszomorúbb valót. Meg volt gyalázva, meg volt semmisítve, meg volt törve és mégsem akarta elárulni a világ előtt, hogy nagyon szenved. Fölemelt fővel akart megjelenni ott, a hol azelőtt is ugy járhatott. Nem volt ő vetélytársnö, a ki ármánynyal ejti meg a szerelmet; nem akart Ő koldulni ott, a hol dúsgazdag volt valamikor érzelmekben. Mindenki kíváncsian nézett a bonyodalom kifejlődése elé s a politikusok lemondottak Kovács László politikai jövőjéről. Mit lehet egy olyan emberre építeni, a kit megtántorit egy szerelmes asszony s hálójába kerit a felesége, a családja s kiküldői elől. Minden perczről számot kellett volna adnia, minden órának végzetes fontosságot tulajdonítania és ő napokat vesztegel, sőt egész egy hetet elpazarol egy szeretőért. Az ilyen természetű ember nem való a nyilvánosság czéhébe, maradjon az csak magának a maga birtokán, a hol a szerelmi kalandok nem okoznak pótolhatatlan mulasztásokat. Szóval mindenki azon volt, hogy halálra ítélje a rejtelmes embert minden kihallgalás nélkül. Az öregek röstelkeztek, a fiatalok irigykedtek bámulatos sikereiért, melyeket a város megmentése által elért. Csak egyetlenegy asszony nem ítélte el és ez a megcsalt asszony volt. Nem zúgolódott sorsa ellen, hanem nyugodtan a szemébe akart nézni. Észrevette társaságán, hogy nagyon sajnálkoznak rajta, de ő csak feledni akart. Feledni mindenképen. Fájdalmával magába zárkózott, de a megelégedés áltató mosolyával szerette volna mégis félrevezetni a világot. És erre csakhamar meg is volt az alkalom. Egy előkelő asszony szalonjaiba volt hivatalos az a társaság, mely először Kovácsoknál találkozott. Az előkelő asszony meghívta ugyan Kovácsnét, de biztosra vette, hogy a boldogtalan nő nem fog megjelenni. Épen azon este történt, midőn Nemesváry megérkezett. Nemesváry első dolga volt Adlerné kutatása; de a magányos nyaralóban tudakozódó kémnek azt jelentették, hogy még mindig Salzburgban van s tiz nap előtt alig is ézkezik haza. Azután egyenesen Kovácsnéhoz sietett. Fásult egykedvűséggel fogadta Őt a szegény asszony. — Sürgönyömet ki kell egészítenem azzal, hogy Adlerné tíz nap múlva Salzburgból s Kovács még ma Orsováról haza fog érkezni. Kovácsné lecsillapította fölkorbácsolt érzelmeit. — Bizonyos benne? — Egy előkelő allásu barátomtól hallottam idejövet, a ki sürgönyt kapott tőle. — Orsováról ! — Onnan. — És ön hitelt ád ennek a hirnek? — Igen. — Még akkor is, ha én kétségbevonom ? — Még akkor is, mert Kovácsnak fontos jelentései és számadásai vannak, melyekkel egy hét óta már úgyis alaposan megkésett. — Akkor kezdek benne hinni magam is, mert engem egy szóval sem értesített. — Következetes akart maradni. — Talán csak titokszerű. Hanem azért én nem fogom idehaza bevárni. Csak nem tér ki előle? — De igen. A minisztertanácsosné estély ére megyek. Megkapta már meghívóját? — El fogom kisérni, asszonyom. — Köszönöm. Tiz órakor indulhatunk. Nemesváry, a ki sohasem állott még közelebb Kovácsné érzelmeihez, megcsókolta a bánatos asszony szép kis fehér kezét, azután rendes gúnyos mosolyával eltávozott. Csak most mert a feledni akaró asszony szabad kitörést engedni érzelmeinek. Nyugtalanul járt föl s alá szalonjában s megdöbbent minden közeledő lépésre. De végtelen fájdalmánál csak büszkesége volt nagyobb s büszkeségénél sérelme. Nem félt, hanem irtózott a találkozás szörnyű perczétől s azért akart a világ zajába menekülni. az az épület egy magyar város tulajdona s a benne lakó gyerekek Magyarország fiai lesznek. Hogy pedig Esztergom nem maradhat Trencsón és Pozsony mögött, mikor a nemzeti lobogó mogalázásáról van szó, az sokkal bizonyosabb, mint hogy már jövő esztendőre kitűzhetjük a nemzeti lobogót az esztergomi félmilliós nagy kaszárnya megnyitó ünnepére. * Különben mindannyian örvendünk neki, hogy a trencséni lobogó-kérdés nem mérgesedett; el ugy, mint Janszky idejében. Mert nekünk mindenre inkább vau szükségünk, mint arra, hogy hadseregünkkel, melyre millióinkat minden sopánkodás nélkül költjük el, éles ellentétbe kerüljünk. A közös hadsereg elvégre is közös intézményünk s igy arra kell iparkodnunk, hogy idehaza bizonyos közös érzelmeket valljanak velünk. * Egy rendkívül szórakozott fiatal hivatalnokhoz a napokban egy igen csinos hölgyecske állit be. — Nem Komáromból jön nagysád? — De igen. Nem Kelemen Béla barátom testvére ? — Oh nem. — Mindjárt gondoltam, mert nagysád csakugyan egy csöppet sem hasonlít reája. * Az ügyvéd kiszól a konyhába, honnan épen abban a perczben ment ki az urnő a kertbe. —- Kérlek egy szóra, kedvesem! A szobaleány zavartalan mosolylyal kérdezi: — Engemet vagy a nagyságos aszszonyt tetszett-e hívni? Gyilkosságok, párosával és páratlanul, betörések világos nappal, vannak napirenden vá rosu u k b a n. Már most csak kétféle felfogás lehet mérvadó az állapotok megítélésében. Vagy nagyon sok a gazember Esztergomban vagy nagyon kevés a rendőri talentum. A rosszul őrzött házban hamar akad lába mindennek s a rosszul őrzött városban pedig még világos nappal is teljes biztossággal működhetnek a mosolygó betörők. * Nem igen fagyott ki fillokszérás szőlővidékünk, a fagyos szentek az egyszer nagyiéiküeknek akartak mutatkozni. Hanem azért mégis nagyon szomorú szüSietve készült az estélyre s aggódva sürgette a lomha időt. Végre Nemesváry megérkezett. Az illatos gavallér elemében volt. Ragyogott az Örömtől, sugárzott a szépítő szerektől. — Megint ujabb hirem van. — Nem képes már semmivel sem meglepni. — De ezzel csak meg fogom lepni! — Próbálja meg. Nemesváry, a ki kecses ügyességgel gombolgatta be a nyugtalan asszony kesztyűit, mohó figyelemmel leste a hatást. Űgy tett, mintha a kis kacsok élvezetében egészen megfeledkeznék mondanivalójáról. De a szép asszoi^ az ő bánatos kék szemeivel olyan esdően nézett reá, hogy Nemesváry nem birta tovább a váratást. A mint az utolsó gombot is ügyesen elvégezte, közönyös hangon, de egészen ellentétes érzelmekkel egész ridegen ezt jelentette: — Adlerné megérkezett. . . -— Nem hazugság ? — Meggyőződtem róla. Sőt azt is tudom, hogy a minisztertanácsosné meghívója már öt nap óta az Íróasztalán fekszik s igy nem egészen valószínűtlen . . . A szép asszony elsápadt s. tétovázni kezdett. Küzdelme azonban nem tartott sokáig. — Annál érdekesebb. Kérem a karját Nemesváry ur. Nekem nincs okom kitérni senki elől s bátran a szemébe merek nézni annak a nőnek, a ki fájdalmamban gyönyörködni akar! . . . (Folyt, köv.)