Esztergom és Vidéke, 1888

1888-05-13 / 39.szám

ESZTlíítfiOM, X. ÉVFOLYAM. 39 SZAM. VASÁRNAP, 1888. MÁJUS 13 MF/i.JELEMIK ME'l'EbíK'INT KÉTSZER; VASÁRNAP ÉSCSÜTÖRTÖKÖN. ia<"n<T/i<Túsi Ali : egén;* évre . . . 6 fit — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre 1 frt f>0 kr. Eyy szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZENT-ANN A-UTCZ A 317. SZÁM, hová a lap H/.I>IIHIIIÍ részét illető közlemények k iildendök. KIADÓHÍVATAL: SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, liov.-i. ?i lap hivalalus s a magán hirdetései, a nyiCérle szánt közlemények, elölizelési pénzek és reclamálások inlézondíik. HIRDETÉSEK. HIVATALOS IIIIfI>10TIOHIOK ;\ 1 szólói 100 szóig — fit 75 kr.j 100-'200-ig . ' I fit 50 kr.í SOO-ítOO-ig . 8 fit 8» kr.: liélyegdij 30 kr. MA(iAN-IHIM>IÍTKNKK megállapodás szerint legju lányosaidulII közölteinek. NYÍLT! 101? sora 80* kr. A vörös halál. Budapest, miijus 12. Kolera, százféle nyavalya, háború, elemi csapások temérdek embert elpusztítanak. • Kaszájuk egy-egy csapásra hoszszú rendeket vág az embertömegben, de mindenik meghagyja számunkra Jób vigasztalás.'it: Isten adta, Isten elvette; pnsztáu a «vörös halál» az, mely ezt is letarolja. Vörös halál? . . . Ismerjük a fekete halált, mely bűzös lehelettel, sötéten jár küszőbről-küszöbre s a hol bekopogtat, felduzzad, elkékül a gyermek arcza, feketére válik a szülők képe s rángatózva, kínosan hörögve hanyatlanak a megkönnyezetlen sírgödörbe. Ismerjük a fehér asszonyt, mely a tavak nádasai között, tengerek sekélyein halkan sikamlik el s a kire bágyadt tekintetét veti, elsárgul mint a réz s agyában a pokol tüzét, szivében a halál fagyasztó szelét érezve roskad a koporsóba. Ismerjük ezt a százképü egy-halált, de vörösen, az élet színében, ki látta még ? Ki látta, hogy mosolyt hazudva, életerőt színlelve járjon — keljen s a kihez ellátogat nem kaszával toppan be, hanem frakkban, fehér kesztyűben. — Servus, öcsém? Hívtál, itt vagyok! — Hozta isten, kedves bátyám! bizony türelmetlenül vártam? — No-no, talán baj van. — Nincsen valami különös; csupán azért kívántam ide, mert önhöz akarok utazni Földvárra! — Hm! — Hát tudod, szállás volna elég, de fene cinikus, conzervativ természetemnél fogva mindannyit czudar állapotban hagytam: sötétek, nedvesek, bűzösek, bizony még sorvadásba esel, ha ilyen elegáns palotából az én Ádámkori sárfészkembe költözöl. Egy szó, mint száz, szívesen látlak, de — nem tanácslom! — Ej-ej, édes bátyám, hát önben is csalódnom kell! Illik ez a vonakodás az ön jól ismert vendégszeretetéhez? — Ne féljen, hogy én visszasírok e zajos fővárosba; régóta áhitom a természet falusias csöndjét, egyszerűségét: csak ott gyógyulhat meg áz én beteg, sebhedten vergődő szivem! — Ejnye! ejnye! — de mit szól hozzá a feleséged? —- Az itthon marad, már tudósítottam : imo a levél. — Hát szőkefürlű kis leányod? — Már megcsókoltam . . . Anyjával marad! — Teringettét! de mi lesz szép tudományoddal ? nálam csak deszkakereskedést űzhetsz! — Nem baj, letettem az ábrándokról. — Phü! kimelegedtem, a torkom iskiszáradt; nincs valami? . . . — Ezer bocsánat, majd elfeledtem! — Tessék, valódi «Abrahámi kéknyelű*! — Pompás! — Hát csakugyan jössz? — Mit mondtam, megmondtam. — Még ma? — Ha nincs ellenére? — Miattam lehet. Igaz kissé szoronkodnnk, mert eddig már négy vendégem akadt s még öt vizitem van, a hol valaki bizonyosan nyakamra köti magát. — Elférek én a s;iraglyában is! — A mint akarod! — Azonbau nem jövök érted, magad gyere a «Pompes Fnnébres»-nél állomásozó fogatomhoz. Várj! hogy a kocsisom fölvegyen, adok valami tourista-jelvényt. Talán ezt a kötelet) v;igy ezt a revolvert? — nem, itt van ez a cyankali. Servus! Még egyszer megcsendülnek a poharak, még egy futó mosoly lebben át a mehetnékes öccs pirospozsgás arczain, aztán eltűnik a cyankali és tompa zuhanás, görcsös sóhaj hallatszik : servus! Ez a vörös halál. Nem jön, de híják, nem unszol, hanem ellenkezik s a mit kiont, az nem a beteg megfeketült vére, hanem az maga az eleven-piros, forró, villamos, pezsgő, szökellő élet. A vörös halál nem akar ölni, de kiragadják kezeiből a fegyvert s a XIX. század boldogialan fiai maguk döfik sziveikbe. Újságíró vagyok, megkoszorúzatlan krónikása a «ma» történetének s éjfélenként oly érzéssel hagyom el Íróasztalomat, mint a hóhér a bitófát: e héten körölbelül 40 vörös halálnak voltam a siratója. Aggastyán, ifjú, férfi, nő lejtett előttem a sirba hol kaczagva, hol könynyezve s én írtam reszkető, de nem habozó kézzel: ezt a szerelem, azt a nyomor s ezt isten tudja, mi vitte rá ! Mi ? A bölcsek azt mondják; őrültség; a gyakorlati emberek: gyávaság; a vallás pedig azt mondja, hogy hűn. ' Mi vitte rá? — ne keresd! . . . Ha őrültség, szenvedés volt: ha gyávaság, bátorság is kellett hozzá; ha bün . . . dobjon követ rá, a ki bűn nélkül való! Haldoklik a század, haldoklik fiainak szive, lelke, zavar, pusztulás állott be a lelkek világában. Áll a templom, cfe megölték a hitet; meggyalázták.a multat s mégis ágyukkal, szuronyokkal kényszerítenek, hogy tiszteletet hazudjunk neki. A XIX. század embere meghasonlott önmagával, az ő halála vörös halál: a XX. századnak szabad sziv és tiszta ész kell, mely nemcsak ismeri, de követi s szolgálja is az igazságot! Vörös halál! . . . tovább! tovább! Esztergomi irók. (Folytatás.) 8. Dr. B u r á n y Gr e r g e 1 y. Született Esztergomban 1852. febr. 6-án. Itt végzé gymn. tanul Hiányait kitűnő sikerrel, azután 1871. szept. 24-én a csórna prem. kanonoki rendbe lépett. Csornán töltötte az ujonczcvet, itt végezte a négy évi theologiai cnrsust is. 1873-ban kezdte tanári pályáját a keszthelyi algymnasiumuál. A rendbe 1875. szept. 26, avattatott. fel ünnepélyosesen, áldozárrá pedig u. a. évi okt. 2-án szenteltetett fel. 1874. okt l-e óta mint főgymu. tanár nyert alkalmazást a szombathelyi főgymnásiumnáli Az állami tanári vizsgálatot 1880-ban tette le a elassicaphilologiából, 1884-ben HEGYEK KÖZÖTT. Estenden, hogyha,száll a nap, A hegytetőkön járok S a felhők, merre szállanak, Én is velők elszállok. Messze elvisz a képzelet: Egy kis ház ablakáig, Nem ül ott, a kit keresek És keresem sokáig. A kis ház olyan néma lett, Elköltözött lakója, Ott kelepel a ház felett Magányosan egy gólya. A gólya azt kelepeli: «Asszony lett már a lányból, Egy jő bolond emlegeti S távolban értté lángol.* ... Estenden, ha a nap leszáll, El-eltünödöm rajta, Hogy mért is olyan csapodár S hűtlen az asszony fajta! LÁNYI ADOLÁR. ISTSN 10ZZÁB. Isten hozzád, édes otthon, Elmegyek én a világba .. . . Hogyha élni akarok, hát Küzdeni kell, mindhiába! — Nem lehet már andalognom Bérczeiden, völgyed ölén . . . A hol a szép gyermek-ábiánd Bűvös álma borult fölém. A vitorla kifeszítve, Játszi szellő lengi körül . . . Büszkén ingva vár a csónak, De a lelkem még sem örül ! . . . Összetépném a vitorlát, Letörném a kormányrudat, — Csak ne kéne idehagynom Erdős, bérezés koszorúdat! . . Oh, mi vár a tenger síkján : Sötét örvény — zúgó vészszel?!.., Zátonyra jut csónakom, vagy Sziklacsúcson törik, vész el ? ! Vagy az isten áldó karja Ki vezérli messze partra, * Hol a győzőt pálma várja, S hymnust zeng a madár ajka?! Akármi lesz az én sorsom, Akármi lesz az én részem : Fény, dicsőség közepett' sem Lehetek én boldog, — érzem! Mert bár a fény elvakítson, S kéjtől legyen-lelkem részeg: Szép emléked a szivemből Nem veszhet el — kicsi fészek! Ez az emlék tesz majd bússá, S ez ad nékem könnyű szárnyat, Hogy a lelkem, fájó lelkem Útra keljen teutánad! . . . Bokraidat felkutassa . . . Mondja el, hogy vágyam örök!... Hogy a végső, legszebb álmot Megálmodni — visszajövök ! PERÉNYI KÁLMÁN. FELREVERT HARANGOK. REGÉNY. Az „ESZTERGOM és VIDÉKE" számára irta: KŐRÖSY LÁSZLÓ. (Tizedik folytatás.) A sálon előkelő társasága lassan-lassan oszlani kezdett. Előbb azonban mindanynyian megállapodtak abban, hogy a legközelebbi találkozás egy bankámé salonjaiban lesz, a hová a társaság minden tagja hivatalos. Mig a vendégek egymásután lesiettek a lépcsőházból s az előcsarnokban tolongó inasok száma a várakozó uri fogatokkal együtt rohamosan fogyatkozott; mig Kovács László és felesége kifogyhatlan szeretetreméltósággal üdvözölték a távozó előkelő satonvilágot. azalatt Nemesváry.az Ő virágos és illatos kis kabátjában s gúnyos mosolyával monoklija alatt néhány szóra visszatartotta a felizgatott fiatal elvált asszonyt. — Mindent tudok, ^~ kezdte ellenállhatatlan finomsággal — maga, szép Eszter, ma este rendkívül föl van izgatva. A keze tüzes, a tekintete lángol, hideg' nyugalmának nyoma sincsen, semmi sem érdekli, mindenkit elhanyagol, még engem is. A szép Eszter mosolyogni akart s azután fáradtan ült le egy alacsony karos székbe : — Van-e még valami érdekes megjegyzése ? — kérdezte szemrehányás nélkül. — Van bizony. Például az is, hogy a képviselő neje határozottan észrevette a maguk bujocskáját. — Nos aztán ? — Azután meglátszott rajta, hogy erősen küzd nyugodtságáért. — Hát még mit tud ? — kérdezte türelmetlenül a szép Eszter. — Még csak annyit szép asszony, hogy most már rajtunk a sor. Csak ne mosolyogjon kérem olyan szánalmasan. A mit mondani akarok, az nem egészen nevetséges. Lássa, szép Eszter, maga most egy olyan regény első fejezetét kezdte ki,, mely elébb-utóbb nagyon komoly folyta-, tást ígér, s végtelen bonyodalmak közt kifejlődő katasztrófával fog végződni, ha ugy nem cselekszik, a mint minden okos aszszonynak cselekednie kellene a maga helyzetében. — Mondja csak, mit tanácsol ? . — Azt, a mit ő. Eszter nyugtalanul kelt föl,.,a harag pírja egészen elborította arczát. , — Csak nem volt olyan lovágiatlan ! — Nem hallgattam ki egészen. De köszönje meg inkább, hogy őrt állottam, s hogy mások nem orozták el a maga titkát. — Már most csak azért sem fogok elutazni ! — El kell utaznia. — Mert ön is parancsolja?!