Esztergom és Vidéke, 1888
1888-04-12 / 30.szám
ország, Szászország és Württemberg múlnak felül! Ha pedig a születések száma után számítja az elhalt gyermekeket, a mi sokkal helyesebb eljárás, akkor hazánk még inkább kerül a nemzetek szégyenpadjára — a legutolsó helyre, Drávániiiiten 42.7, 41.0, 44.2%, Dráván-túl 38.8, 36.2, 37.3% halandóságával. Oroszországban 1880—1874. és 1875. években csak 42.1 és 40.3% halt el. 1881—1885-ig némi javulás állt be nálunk, a halandóság 39.6%. Sajnosabb pedig, hogy épen a legmagyarabb és gazdag vidékeken, a Duna-Tisza közt, Tisza-Maros szögben, a Duna jobb- ós balpartjáu a gyermekhalandóság az országban a legnagyobb. Weszelovszky is többször intette a nemzetet a veszélyre. A legáldottabb húsz magyar megyében, melynek lakossága 45%-a az ország népességének — a meghalt gyermekek száma 52%-at teszi az országban összesen elhunyt gyermekeknek! Csecsemőhalandóságunk a mult évtizedbon 9.0, gyermekhalandóságunk pedig 5.1 százalékkal volt rosszabb egész Európa átlagánál. Tekintetbe véve különböző gyermekhalandósági viszonyainkat hazánk határain belül, indíttatva éreztem magamat hivatalos adatok nyomán 1881-től 1885-ig terjodő öt évben az élve és halva született, továbbá a 0—5 évig elhalt házasságbeli és házasságon kívüli gyermekek számát vallásfelekezetek szerint összeállítani, mivel ezáltal némi bepillantást nyerhetünk az egyes felekezetek családi erkölcsiségébe ós gyermekeik ápolásába. Annál érdekesebb ez, mert az egyes felekezetek részben külön nemzetiségeket is képviselnek, sőt a miveltség és vagyonosság is különböző. A következő két táblázatból látjuk, hogy unitáriusoknál legtöbb házasságon kívüli gyermek születik (11.40%) és ugyanezek halandósága a legkisebb. U tanok jönnek a római katholikus, görög keloti, helvét, görög katholikus, ágostai hitvallásuak és a rendkívül kis számukkal (csak 3.01%!) a zsidók. A halvaszütetettek rovata csak annyiban érdekes, hogy feltünteti, melyik felekezetnél jelentik be a halvaszülötteket és vezetik rendszeresen az anyakönyvet. Mert nom tehető fel, hogy míg Budapesten 6.35 és 8.34% ezeknek száma, akkor pl. a görög katholikusoknál csak 0.61 és 1.13. A látszólag kedvező szám csak a civilisatio alacsony fokának tanúsága. Ugy látszik, legjobban vezetik anyakönyveiket a reformált vallásúak. Bámulatosan csekély á zsidó gyermekek halandósága, mely majdnem felényije csak (24.35%) a katholikusokénak (10.80%). Ezen felekezet, mely nagyobbára a középosztályhoz tartozik, mind közül kiválik gyermekeinek czélszeru nevelése és megóvása által és messze túl haladja Weszelovszky átlagszámítását (20% az első évben és 1-től 5-ig 14%, összosen 34%). Utánuk következnek az unitáriusok, görög katholikusok, evangélikusok, helvétek, görög keletiek és legrosszabb a legelterjedtebb vallásuakó: a katholikusoké. Nem tartom véletlennek azon feltűnő körülményt, hogy nagyjában a szétszórtabb és kisebb felekezetek kedvezőbb eredményt mutatnak fel. A nagyobb összetartás és elszigeteltség és a vegyes házasságok ritkasága a zsidóknál játszik ennél nagy szerepet. Körülbelül ugyanez áll a házasságon kívüli gyermekek halandóságára nézve is, a melynél feltűnő, hogy a görög keletieknél és unitáriusoknál ezek halandósága állandóan kisebb a házasságbéliekénél. Miután a halál angyala 1881-ben és különösen 1882-ben a kisdedek közt óriási pusztítást vitt végbe, rendkívül érdekes couslatálni, hogy a következő 1883. és 1884. évben a születések száma mennyisége emelkedett, mig már 1885-ben észrevehetőu apad. Látni való, hogy a nemzet teste pótolni akarja a veszteséget, molyet az előbbi években szenvedett. A társadalom ugyanazon természettörvények alatt áll, mint az emberi test. De ezt csak mellesleg. Budapest városának kimutatása feltűnő páratlan sok házasságon kívüli születéseinek (30.70%) számával, a halvaszültek igen magas számával és aránylag csekély csecsemőhalandóságával. Ezen rózsás szinű tényt nem kell komolyan vennünk. Dr. Szalárdy, ujabbau Bródy stb. megmutatták, hogy hova viszik a főváros elhagyott gyermekeit meghalni. Hírhedtté vált a pestmegyei falvakban dívó ángya 1 csináló ipar, és hogy a házasságon kívüli csecsemők halálaránya mégis felrág 25.66%-n* annak okát részben a visszahozott hullák számában kell keresni, a melyektől a vidéki lelkész a temetést már iszonyodva megtagadja. Dr. FARAGÓ GYULA. GSARVOK. Esztergom varázsa. Esztergom, apr. 10. Nagy kérdés, s százféle rá a felelet, vájjon az, a mi már elmúlt, létezőnek nevezhető-e még akkor is a midőn már csak az emlékezetben él? vagy az a tudat is, hogy volt, puszta képzelődés dolga ? Sokau behunyt szemekkel repülnek a czivilizáczió szárnyain és a hol ez a modern csodamadár leteszi őket, lelkifurdalás nélkül fognak hozzá egy pálinkagyár építéséhez és eszökbe sem jut a fölött aggódni, nem állt-e ezen a helyen egy templom ? Sőt azzal se törődnek, ha mindjárt állnak is még az egykor Istennek fölszentelt falak, — sietnek inkább a tornyot haszonleső mesterkedéssel kürtővé átalakítani. Ám legyen ez az uj [idők szelleme, — én nem tudom, minő varázslat köt meg engem, hogy jóllehet alig vagyok I harminczéves és eszméim, vágyaim, törekvéseim, eszményeim melegét századom napjától kapom, féllábbal mégis a tenger túlsó partján állok, és lelkem, áthidalva azt az örvényt, mely e hazában mult és jelen közt tátong, — ott röpköd a múltban, a mult virágairól gyűjti mézét. Valahányszor a főváros kozmopolita nyüzsgésű zajában kimerülve átmegyek Budára : ugy érzem, mintha századokat aludtam volna át visszafelé, s Mátyás király palotája előtt ébredek föl. Siklón suhanok föl a várba; de a vaskigyó lágy ringása nemhogy fölrázna álmomból, hanem még jobban beledédelget. Nem látom a Heutzi-szobrát, — Mátyás hollói röpködnek körül. Ha egy gazdag főúrral találkozom, nem boszant, hogy ez az ember vagyona felét kopókra költi, ellenben könyvet a góthai almanachon kívül soha se vesz; hiszen én a Mátyás korvinát forgatom ; ugy tetszik mintha az óriás szellemű királyt látnám költői, tudósai, művészei közt és mintha a palota vasrostélyos ablakain fogat piszkáló beam.er helyett a messzeföldről idecsalogatott Korvina-másolók egyike kandikálna ki, a kit a zseniális fejedelem tejbe-vajba fürdőt ugyan, de kalitkában tart, nehogy idegen udvar megszöktesse, elrabolja . . . 'XKedves7 zigzugos, dunamenti város, — jó, öreg Esztergom, íme szemedbe vallom az igazat: az a te varázsod is, mely megigézett, a mi ős Budáé. Ha végig megyek köves ntczáidon, nem szisszenek föl, nem fogom rád, hogy kövezet helyett éles borotvákat rakattál le lábaim megnyomoritására, — oh nem! hiszen lépten nyomon az jut eszembe, nem taposok-e ép most rá IV. Béla szétszórt hamvaira ? Házaid ódousága, temetői csendeséged, romlatlan magyarságod, természetes egyszerűséged mind-mind ugy megillet, annyira meghat, hogy szeretném, ha bűvös erőm volna, s megáldhatnálak : maradj te a változó idők hullámai közt szívben és külsőben mindig ily nemes, komoly, ősies ! T5(Szent István bölcsőjét keresem; sóvárogva nézem, merre van a hely, a hol őt megkeresztelték? Ereklyének hiszek Imindeü nyomot, mely a nagy ősökhöz vezet, a templom-épitő Széchy Dénestől a templomépitő Simor Jánosig! «Patrona Hungariae» volt a glória Mátyás király aranyain, szűz Mária boldogságos képe tette drágábbá a 48-as magyar pénzeket, melyekből a nők nagy előszeretettel karpereczet, nyakéket, óracsergőt csináltattak. Ma már nem ragyog ott pénzeinken a Nagyasszony, kinek első királyunk az országot felajánlotta s a nők se használják a pénzt ékességül, de azért ón, mintha ott állnék, a mikor 1732-ben a Széchy Dénes templomáuak romiadékai közt megtalálták azt az egészen ép fatáblát, melyen Szűz Mária szent képe volt. És mintha látnám a város és a környék buzgó népét boldog örvendezéssel seregleni a szenttamási kápolna köré, mikor a lebontott Bakács-kápolnából oda áthelyezett Mária képet Rudnay herczegprimás visszavitte a remekül újra összerakott Bakács-kápolna oltárára . Tele vau itt a föld, a levegő áldott ereklyékkel- a dicsőséges inuU szent emlékeivel; és tele vannak a szivek a régi ájtatos jámborsággal. És valóban, ugy tetszik, a mult varázsa örökifjúvá teszi ős Esztergom redős képét. Legalább én, a hová fordulok, a merre járok, a modern önzéstől meg nem rontott, az élvezet hajszájában ki nem merült, romlatlan, tiszta, eszményeknek élő emberekkel találkozom. tehette a kis Kálmánkával s a fagyos nevelÖnővel kimenekült a kertbe. A kert gesztenyesorai és hársutezái között azután vidáman elsétálgatott s hagyta a politikát meg a dohányfüstöt az uraknak. Egyszerre csak hírül adják, hogy Csenkey Adalbert ur, a szomszédos földesúr, a ki eddig még csak feléje se nézett a baranyai kastélynak, megérkezett mindenestől. Fehér népség is jött vele, már mint a felesége s két leánya; igy hát a háziasszonynak most odabent a helye. Rábízta Kálmánkát a legközelebbi viszontlátás legédesebb reményében a nevelonöre, a ki különben a kastély gazdasszonyt dolgainak terhét is megosztotta úrnőjével s vendégei fogadására sietett. Kálmánka minduntalan üldözőbe vette a pillangókat, ugy hogy a nevelőnő egészen ideges lett. — Nem szabad, Kálmánka, vissza! — kiáltott utána, mikor a fiúcska a legelevenebb fecskepillangó után futott s a part kanyargó útjairól eltűnt. Hanem azért futott utána lélekszakadva s hogy el ne veszítse a szemüveget, leszedte füleiről s ugy üldözte a maga lepkéjét. Végre meg volt mind a két fogoly. A pillangó is meg Kálmánka is. A pillangó ugyan rémültében szivdobogásban mult ki a gyermek mohó kacsói között, hanem a nevelőnő azért többet törődött a maga pillangójával, mert nem mésszé voltak a sebes pataktól. A mint Kálmánka fogságba került, ünnepélyesen meg kellett Ígérnie, hogy nem szökik el többet, hanem szépen ott marad a kisasszony mellett, mig a mama le nem jön a kastélyból. A kis fiu eleinte duzzogott, de később mégis beletörődött fogságába s nagy türelemmel szedett virágot a nevelőnő kötényébe. A nevelőnő csokrot akart kötni, de nem volt hozzá lelkesedése. A széles gy r eppamlagon olyan édesen ringatták a leglágyabb 'orgonahajtások s a fűszeres szellő olyan kábító virágillattal vette körül, hogy a kisasszony perczrŐl-perczre mélyebben elandálgott; végre is kezdte átálmodni rég lezajlott ifjúsága napjait, mikor még nemcsak bokrok bókoltak neki s nemcsak a szellő rabolta meg ajkait. Kálmánka ismerte már őrizője természetét s pajkos kedvteléssel várta, mig a kisasszony álma olyan mély lesz, hogy meg nem hallja a mint elosonása közben az áruló kavics zörög lábai alatt. Néhány perez múlva ez is megtörtént. A kastély összes vendégei épen akkor jöttek le a parkba, mikor Kálmánka a zümmögő patakmalom felé szökött. Most legalább jól meg akarja nézni azt a szörnyeteget, a melyről olyan sok ijesztő dajkamesét hallott már. Ovatcs in hagyta el a szendergő örizetet s eleinte lábujjhegyen és pajkos mosolylyal haladt, de a mmt távolabbra ért, futni kezdett. Néhány perez múlva odaérkezett a vén malomhoz, melynek hatalmas keréklapátjait erős zsilip viz forgatta. A malombeiiek észre se vették a partra tévedt kis fiút, a ki eleinte félelemmel nézett farkasszemet a zugó-bugó látványossággal, de néhány perez múlva már fölszabadult a rémmesék elfogódásától s mintha csak ezt kérdezte volna: — Hát hol vannak itt azok a csúnya sárkányok? Hol bujdosik itt az Ördög, hol vannak itt a vizben a kígyók ? A kisasszony kétségbeesett hangja már hallható volt a távolból: — Kálmán! Kálmánka! A kis fiu meg akarta tréfálni őre aggodalmát és elrejtőzött egy korhadt fííz kivájt törzsébe, mely egészen a vizre hajolt. A malombeiiek kíváncsiak lettek a zajra, melyet a lélekszakadva futó kisasszony ütött s kiáltottak a malom ajtajába De senkise látta a fiút, a ki egyszerre csak kidugta a fejét s incselgetve kiáltotta: — Itt vagyok, jöjjön ide, kisasszony ! A kisasszony halálraváltan vette észre kis szökevényét a halál torkában, mert a korhadt törzs már félig a vizben feküdt* Egyszerre csak velőtrázó sikoltással rogy össze a parton rémülő kisasszony. Kálmánka, a mint előbújt a törzs teknőjébŐl, hogy megváltsa a kisasszonyt nagy kínjaitól, hirtelen elsiklott s a patak sebes vizébe esett. A malomkerék által fölszabadult zsilipviz mohón ragadta magával a tehetetlenül vergődő kis nut, a ki hol felbukott, hol alámerült. A kisasszony rémült kiáltására a parkban sétáló társaság megdöbbenve nézett Kovács Lászlóra, a ki mintha eszét vesztette volna, virág ágyon, bokron keresztül, a legrövidebb uton rohant a patak felé. Még szerencse, hogy a kastély szép úrnője nem hallotta a vészkiáltást, mert ő a hölgyvendégekkel sokkal távolabb sétált. Aligha birta volna az ő szive a leghalálosabb ijedelem szörnyű súlyát ugy elviselni, mint a legszörnyűbb sej telin ü apa, a ki megdöbbenve állott meg a patak partján s önkénytelenül a sebes mederbe tekintett. A molnár legények ekkor már elzárták volt a zsilipeket, de a viz orzó ereje azért elég volt hozzá, hogy 7 áldozatát megölje. A meder a zsiliptől kezdve szélesebbé és csekélyebbé vált s egy kis forgatagban megengesztelődött a viz minden haragja. Kálmánka a forgatagba került. A kavargó örvényben ekkor fölbukott a kis áldozat. Pillanat müve volt, hogy kétségbeesett apa belerohanjon a veszedelmes árba s halálos tusába szálljon vele elorzott kincséért. A társaság rémülten nézte a lélekrázó jelenetet s tehetetlenül várta a második katasztrófa szörnyű kimenetelét is. De a következő pillanatban már felbukott a forgatagból s fölemelve fiacskája fejét, minden erejével iparkodott a meredek partra. Ekkor már a molnárok is résen voltak s hatalmas karjaikkal segítették ki a forgatagból urokat. A társaság szörnyű pillanatai véget értek, a lélekrázó aggodalmak megszűntek. Az apa megmentette gyermekét. A mint a csekélyebb vizű partra jutott, megcsókolta eszméletlen fiacskája lezárt szemeit s Őrömében zokogni kezdett, mikor a hevesen dobogó kis sziv azt mondta neki, hogy még nem orozta el a forgatag a drága életet. A leglágyabb fűbe tette le a megmentett gyermeket s addig keltegette, míg Kálmánka föltámadt. Megrémülve karolta át édes apja nyakát*