Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 103. szám

a. saru, vagy czipollosnek, avagy csis- mának az lába fej én valami ál tál ütés esnék és az fonál megkutatnék, mindentől 4 pénz legyen büntetése s. a. t.

NÉMETH VICTOR.

Utolsó küzdelem.

A gyorsan fölszaggatott levélben ez volt írva :

— Kedves jó angyalom. Minden a mi óhajtásunk szerint történt. Vizsgálataim felségesen sikerültek. Holnap fölavatnak. Holnapután Laza sietek. Addig is örvendezz és beszélj édes anyáddal. Aladárod.

A tizenhat esztendős Irma mosolygó könyökkel olvasta az üdvözítő sorokat, melyeket nem mert először megmutatni édes anyjának.

— Kató néni! Kató néni! jöjjön csak egy szóra !

A kis kék szobába beczammogott egy vén cseléd.

— Mi baja, galambom ? Hej, ma- gácska csak mindig incselkedik velem, pedig van is nekem hozzá való hajlandóságom, mikor a nagyságos asszony olyan beteg.

— Közelebb, jó Kató néni!

— Az ám ! Mégis úgy van, a hogy gondoltam. De mikor pápaszemre kárhoztatott az isten s mikor néhány nap óta annyit virrasztók és sírok, hogy már az okulárium is csúfság a szememen. Mutassa csak galambom ! Ugy-e Aladár űrt,ól van. Adja csak ide. A mit ő ir, azt meg tudom olvasni . . . Istenem, csak ne reszketnének úgy a kezeim. Jöjjön galambom az ablakhoz. Szent isten, de apró iráska . . .

— Majd én elolvasom, Kató néni...

A kis Irma elolvasta. Mikor végire

ért, a jó cseléd szemében könyek ragyogtak. Nem birt szóhoz jutni, csak megcsókolta azt a levelet, melyben imádság van.

— Tudtam én, galambom, hogy Aladár urfi nem hagy el minket. Jó szivü gyerek volt az teljes életében. Hanem hát minek is küldte ránk az isten a nagyságos asszony betegségét?... Istenem, milyen jó lélekkel mondanék el neki, hogy mi van a levélben. De

a doctorok megtiltották. Hallja Irma ? Ugy-e a nagyságos asszony csönget ? Lássa, nekem mindig a fülembe cseng az a, hang, akár hi a nagyságos asz- szony, akár nem. Hát csak örüljön, de no áruljunk el még semmit . . .

Kató nőne elczammogott. Alig bírta már emelgetni vén csontjait.

Irma megint átolvasta a levelet, megint sirt és megint mosolygott.

Egyszerre csak a szomszédszobából esengetyü-haugok szólnak ki. Irma gyorsan beteg anyjához siet.

Egy fiatal, halálra vált asszony feküdt a párna-sirban. Minden tagja elhervadt, lélekzete fájdalmas, tekintése csupa láz.

A szoba két ablaka süni szőnyegekkel volt eltakarva. A fedetlent pedig egy vén vad szőlő indái ágabogázták be. Minden bútordarab szerteszét. Kinos hangulat uralkodott a szobában, mint már nagy betegeknél.

Kató néni nem mert a kis Margitra tekinteni, hanem a párna néhány re- dőjének kiegyenesitése által keresett fölösleges munkát.

Irma megcsókolta édes anyja hosszú, vékony száraz ujjait. A beteg asszony melancholikus mosolylyal tekintett virágzó szépségű leányára. Mintha azt akarta volna fájdalmas mosolyával mondani :

— Valamikor én is ilyen szép voltam !

Kató néni csak szorgalmasan lesütötte aggodalmas tekintetét s tovább folytatta villámhárító munkáját.

— Azután hitelt adnál te az ő levelének ? . . . kérdő a beteg asszony lázasan.

Irma megdöbbent. Esdően nézett anyjára. Kató néno szemüvege épen kapóra pottyant le. Bezzeg sokáig keresgélte.

— Hát megmondta már valaki, jó anyácskám, hogy Aladár levelet irt ?

— Ereztem, tudtam, vártam, hogy Írnia kell. De hiábavaló minden reményünk. Hiába akar nálunk örömet, mert én nem bírok neki örvendeni. Köny- nyelmü fin. Nem lehet rája számítani. Ámítani jobban tud, mint igazán szeretni . . . Irma ne válaszolj neki . . .

— Hiszen azt Írja, hogy holnapután már itthon lesz, jó anyácskám . . .

— Hát csak várd. Holnapután ! Majd hazavetődik. Csak lesd, szegény Inna. Látod, én jobban bele tudok Iá ni a szivekbe. Az a fin ámított minket, játszott velünk, megcsalt minket. Ki tudnád-e még verni a fejedből ?

A kis leány nem tudott felelni.

— Látod, engem is boldogtalan szerelem öl meg. Ha te nem vagy, nem tart eddig is . . .

Kató néni összetelte a kezeit.

— Az isten szent szerelmére kérem nagyságos asszony, már megint gyötrődik . . . jaj ne beszéljen arról, nézze nagyságos asszony, milyen fiatal gyereke van . . .

A fiatal beteg keserűen mosolygott.

— Úgy sem tart már soká, Kató. Érzem, hogy ma el kell mondanom ezt a nagy titkot. Jer közelebb Irma . . .

A siró leányka az ágy szélére ült. s rózsaszínű lágy kis kezével simogatta anyja fehér, száraz homlokát.

— Én is szerettem egykor. Ez a mi sorsunk. Sokszor boldogság, sokszor átok lesz belőle. A kit én szerettem, az az egyetlen ember, a te apád veit . . . Hol van most ez az ember ? Hát van benne csak annyi szív is, hogy ma idehaza lenne, mikor örökre elhagyom s ő újra szabad lesz és talán boldogabb is. Mi nem értettük meg egymást. A mit ő adott, azt mind itt hagyom. Ezt a kastélyt, ezt a jólétet, a hová fölemelt, de a hol elkárhoztam. Nekem semmim sincsen, mert ő sem az enyim. Éli világát már tizenöt év múlva elszakadva tőlem. Istenem, ha most látna téged, milyen nagy, milyen szép, milyen jó vagy. ..

ígérd meg, hogy tanulni akarsz sorsomból . . . ígérd meg, hogy híven fogod követni végső akaratomat . . . Hát ne szeress soha ... Ha meghaltam, el fognak jönni érted az apáczák és te elhagyod ezt a kihalt kastélyt és olmégysz lakni az Isten kastélyába örökre . . . Megígéred ? . . .

Irma nem birt felelni.

Milyen érzelmek küzdtek az ő kis szivében !

Kató néni zokogva tette össze a kezeit.

— Nagyságos asszony, az istenért, mit tudja még ez a gyerek, hogy mit akarnak vele . . .

— Felelj gyermekem . . . felelj gyorsan . . .

A beteg asszony lázasan nézett küz- ködő gyermekére.

Irma szóhoz jutott.

Anyám, édes jó anyám, vigy el magaddal inkább, hogy ne átkozz meg engem . . .

— Hát nem ?

— Nem, anyám. Én szeretem Aladárt s ha csak egy napig is boldogít, úgy fogok tenni mint te, megadással viselem életemet egész a sir megváltásáig.-— Igazán szereted?

— Igazán. . .

— Hát követni akarod?

— Követni.

— És ilyen nyomorultan akarsz elmúlni, mint én.

— Nem rettegek meg ettől sem, • mert szeretek. Nem tudok mást tenni...

A haldokló asszony még egyszer gyermekére nézett. Nem a határozatlan, nem az elhagyott, hanem az állhatatos, a szilárd akaratú szerelmes Irma állott előtte. Nem kell ennek a jövőjét félteni.

Rátétté a két kezét síró leánya fejére.

— Hát legyen úgy, a hogy a szived akarja. . . Isten áldása veled . . . majd imádkozni fogok érted odafent. . .

Az áldó kezek rá fagytak a kis leány fejére.

A szerencsétlen asszony meghalt.

*

Aladár megérkezett, de már csak a ravatalon látta azt a szép fehér szobrot, a ki sohase akarta megáldani szerelmét. Hanem azóta már nem hagyta el Irmát, a ki véghetetlen fájdalmában vég- hetetlen vigaszt tudott találni szerelmében. És Irma nagyon boldog lett azzal, a kiért haldokló anyjával olyan nagy küzdelmet vívott.

KŐRÖSY LÁSZLÓ.

mondok : megfejteni titokszerü sorsodat. Te egy valóságos regényhős vagy.

Tudod-e származásod titkát ? Én tudom.

Anyád, vagy mondjuk egy anya, minden hónapban jelentékeny pénzösszeget fizet ki érted, ügy van?

— Nem úgy van !

— Nem ? No úgy bizonyára valami hasonló történet forog szóban.

— Nagyon szomorú az Carral — monda lassan Xavér. — Igaz, hogy nem tudom származásom történetét. Sem atyámat, sem anyámat nem ismerem.

A collegiumban levélben adják át járadékomat havonkint.

Háromszáz frankot kapok egy hónapra.

— No lásd, mit mondottam?

— lvi adja nekem ezt a háromszáz francot ? Ezt még most sem tudom.

— Mi közöd hozzá ?

— Mindig fogom-e kapni ?

— No ez már fontosabb kérdés ; alkalmasint igen. Kinek a kezéből kapod azt a havi háromszáz francot, Xavér ?

— Nem tudom.

— Ohó, ez már sok. Csak át fogja-e valaki nyújtani ezt az összeget ?

— Senki.

— Különös.

— Nagyon különös, sőt majdnem hihetetlen, Carral! Hidd el, hogy őrült szerelmem miatt rá vagyok utalva. Különben elutasítanám ezt az alamizsnát, szakítanék a világgal s dolgoznám, hogy magam keressek !

— Csöndesen ! — vágott szavaiba Carral — nem dolgozhatunk mindig, ha dolgozni akarnánk.

Tudd meg, hogy protectió kell még az asztalos, vagy kőműves pályához is.

Hagyjuk ezt. Mire való az ilyen üres kombinálgatás.

Ha majd egykor hírneves ügyvéd lesz belőled, valami tiz év múlva, akkor majd viszonozhatod ezt a jótéteményt, melyben

eddig havonkint részesültél és melyet én is igen üdvösnek találok.

De most akár akarod, akár nem, el kell fogadnod azt a titokzatos havi járadékot.

Hanem mondd csak, milyen uton-módon is kapod meg azt a pénzt ?

— Nem is merem megmondani, mert tudom, hogy nem hinnéd el.

— Beszélj csak, beszélj !

— Tehát hallgasd. Minden hónap elejétől ötödikéig egy gondosan bepecsételt csomagot találok, melyben tizenöt Louis van aranyban becsavarva.

— És hol találod ezt a pénzt ?

— Itt, ezen a helyen, a hol most állok, a balconon.

— Különös — ismételte Carral. — És te még nem jöttél a titok nyitjára ? Ha én helyzetedben volnék, úgy már lesbe állottam volna.

— Megtettem. Gyakran egész éjjel őrködtem függönyeim között.

Várakoztam figyelmesen . . .

— És soha senkit sem láttál ?

— Soha !

Don Juan megdörzsölte homlokát és gondolkozni kezdett.

— Bizonyosan valami előkelő nő játszik a szerepben — mormogta magában.

— Nem hiszem, — válaszolta Xavér. — Semmit sem láttam. Az egész olyan titok előttem, mint azelőtt. De annyit még is megtudtam, hogy egy férfi az, a ki a pénzt ablakomba veti.

— Mikor tudtad meg ezt ?

— Egy év előtt egész éjjel fönmaradtam hajnalig.

Négy órakor reggel halk zörej támadt a balconon.

Eöl pattantam és egy sudár árnyékot láttam a templom oszlopai felé surranni. Férfin volt.

A homályban nem lehet biztosan látn'.

— Én is igy gondolkodtam. Ez időben hotelünket javították. Az utczai járdát vastag homokréteg borította, melyet az eső

meglágyitottt. Gyorsan világot gyújtottam és lesiettem. A homokban fölismertem egy férfiú lépése nyomait.

A lábnyomok egy férfi léptei valának, a ki vastag czipőt visel, három sor szöggel.

— Auvergni czipők ! Hordár czipők ! — kiáltá föl Carral.

— Elhiszed ?

— Nyíltan beszélnek azok a lábnyomok.

Xavér egy pillanatig elgondolkodott.

— Mondd csak meg őszintén Carral — mondá rögtön — van-e olyan physiogno- miám, mely mulattra engedne következtetni ?

Carral összerezzent és fenyegetőleg tekintett a fiatal emberre, mert ő ezt a kérdést sértésnek vette.

De Carralt Xavér nyílt cs őszinte arcza csakhamar megnyugtatta.

Gyorsan leküzdte benső háborgását és aztán válaszolá:

— Én nem következtetnék vonásaid után mulattra, de mindenki gondol valamit arról, a mit nem ismer.

Xavér megkönnyebülten lélekzett föl.

— Sokszor iszonyú gondolatok támadnak bennem, melyeket azonban nem födözhetek föl előtted.

— Már megint titkolózol ? Mondj el csak mindent őszintén, édes barátom.

— Nem mondok el semmit. Nem akarom, hogy nyomorultnak nevezzenek.

Xavér majdnem kimondotta azt, a mi a szivén feküdt, de ekkor egy hintó robogott Saint-Germain-des-Prés terén, mely hintó épen a hotel előtt állott meg.

— Pompás lovak ! — kiáltá fel Xavér örvendve, hogy megtörje a beszéd fonalát.

Válasz helyett Carral lorgnette-jének üvegét megtisztította, azután a hintó czi- merére irányozta tekintetét.

— Rumbrye ! . . . mondta meglepetve.

— Már késő a templomlátogatásra — folytatá Xavér, ki nem hallotta barátja szavát — meglehet, hogy valami előkelő látogatás, mely valamelyik szomszédunkat illeti.

— Don Juan elhalványult és reszketett.

I — Tán neked szól — tévé hozzá Xavér — talán neked, szerencsés, mert te semmit sem szólsz hozzá.

A hintó ajtaja feltárult. Egy előkelő hölgy a járdára pattant és megtekintette a hotelt.

A fekete koldus a Ilin tóhoz lépett és kitárta a kezét.

De a szép hölgy sokkal gyorsabb volt mint ő és a hotelbe sietett.

— Csakugyan ! Kitaláltam! — kiáltá fel Xavér.

— Igen, ő az ! — gondolta Carral és elsápadt.

— Különös hasonlóság — mormogá a fekete koldus, kinek fekete arczán a csodálkozás és a gyanú foglalt helyet.

Meg kell tudnom, hogy kicsoda ő !

Ezalatt a hölgy fölsietett a lépcsőkön.

Xavér fülét a kulcslyukra helyezte, gyer- mekies kíváncsisága kielégítése végett, hogy megtudja, vájjon nem szól-e a látogatás a szomszédnak.

A koldus nyugodtan a templom lépcsőjére állott.

Néhány pillanat múlva háromszor kopogtak a fiatal emberek szobájába.

— Mindig jobb és jobb fordulat ! — mondá vidáman Xavér — a látogatás nekem, vagy neked szól.

— Nekem szól! — válaszolá Don Juan tompa hangon.

Az ajtó kitárult. Egy hölgy lépett a szobába, kinek arcza el volt fátyolozva.

— Bocsáss meg barátom — mondá halkan Xavér — el kell távoznom oda, a hová mondottam.

Azután meghajolt a hölgy előtt és elhagyta a szobát.

Midőn eltávozék, Carral egészen megváltozott. Bátorsága és büszkesége, mintha varázs működött volna közre, egyszerre eltűnt.

Mélyen meghajolt és arczán a legnagyobb tisztelet és szolgai hódolat nyert kifejezést.

— Jó úrnőm — rebegte fátyolozott hangon — mit parancsol ? Engedelmeskedem !