Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 93. szám

ő^z-utcz;i) mielőbb beküldeni. Egyesületünk hnzafias ügyét a, művelt közönség figyelmébe s különösen a tanügyért buzgó férfiak pártfogásába ajánlva, maradunk az «Eötvös-alap» nevében hazafias tisztelettel

rÉTERFFY SÁNDOR,

elnök.

ÖRLEY JÁNOS,

pénztáros.

Emlékezzünk régiekről.

(Az esztergomi molnárezéli 1699—1799.)

II.

(Az Szolgáló Mesterekről.)

Az Szolgáló Mesterek választassanak és tétessenek és bittel kötelessek legyenek maguk hivatalijához, s azon hitek alatt pedigb tartoznak mindenben az Ohé Mesternek szovát fogadni és az Nemes ükének kívánsága szerint híven szolgálni és elő állani mindenkor.

Minden héten kétszer, úgy mind Szerdán és Szombaton délelőtt tizz órakor vagy kívántatik vagy nem, ha az büntetést elakaria kerülni az üké Mesternek meg ielencse magát, ha pedig azt elmulasztja, huszonnégy pinzre büntetessék.

(Az Uj Esztendei Congregar.)

Mind hogy minden Esztendőben uji Esztendőkor Generális Congregatiónak kői lenni, ahol sok költségnek — is költenék lenni; Azért hogy annál jobban hozzá készülhessünk és minden Confusiókat — is eltávoztas^unk, annak okáért az Ché Mesternek tuttára Ügyen az hogy egy holnappal az előtt a’ Mestereket a’ kiket illik be szállítsa, kikkel edgyiit akkor leendő költségről Rendelést és fölvetést tegyen minden Malmokra, hogy kiki az külső Mesterek közül — is a magára esett költséget azon Gyűlésre be jővén, magokkal be hozhassák, aki pe- digli akkor a magára esett költséget be nem hozná, és elő nem adná.

(Az Ohé Mester házánál való Réudtartásról.)

Mivel a ió és Tisztességes Rendtartás minden dolgoknak élő és éltető Reguláiét magában szokta foglalni.

Annak pedigb el követésével, hogy mi másokat — is legkiváltképpen edgymást a Tisztességes és böcsület k i v ánsá gára fő I gerj eszün k, szil k ségh,

hogy egymást megbecsül lyük és az illyen példa adásunkkal az Ifiakat tanítsunk (Mivel könnyebb az példábul,

— Pugacsev égre emelte kezét és Tuga- roff folytató :

— Most tied Tugaroff és vele a kozákok. Holnap az esküvő után már tízszer több sereged lesz.

Ezzel elváltak.

Másnap megkötötték a frigyet. Zsófia teljes boldogságáaan úszott. A nép pedig, minthogy az ö kebeléből látta kiválasztva a czár nejét, annál jobban lelkesedett Pugacsev mellett.

Es midőn kiterjesztő szárnyait a rózsaszínű alkony, akkor már a zendülés meg- számlálhatlan sokasága esküdött örök hűséget Pngacsevnek, mint III. Péter czár- nak. Pugacsev pedig megölelvén barátját, diadalmas arczczal ezt mondá a tróntalan száménak:

— Most már a mienk a czári trónus!

II.

Pugacsev serege csakugyan napról-napru szaporodott.

Ä lázadók majdnem leborulva imádták. És Pugacsev nagyon is jól tudta, hogy milyen ígéretekkel álljon elő a lázadók le- kótelezésére.

Két nap múlva Tugaroff és lánya Zsófia, Pugacsev sátorába mentek.

Pugacsev épen a reményteljes jövőről ábrándozott.

— Jó napot Jemetha ! — üdvvzlék

mindketten.

— Mi hirt hoztál édes Tugaroffom?

— A szerencse istennője melléd állott Jemetha. Mindenütt csak rólad beszélnek. Dicsérik bátor lelkedet és gyalázzák a r ónbitorló Katalint.

hogy sem az parancsolatba! tanulni, és amikor az Nemes Ohé az Ché Mester házához gyűl, addigh a moddigh edgyütf, üszen, ki ki az süvegét letevőn becsületesen és csendessen edgy- más szovát meghértvén, és halgatván, visel Ive magát. Akinek pedigb szól - lásra-való matériája vagyon, az Tábla előtt fel alván az Ché Mestertől, szabadságot kirien és úgy értei messen, nem dérrel dunai és nem patvarkodás kippen beszél lye és proponállya maga dolgát, akkor pedigb a többi halgas- son : az mint becsületes mesterembernek illik. Ha ki pedigb helytelen szókat Szólna Sokat avagy Esküvéseket, fenyegetéseket az gyűlésben tenne, az ollyant az Szóllásórt kétszer niegh intvén az Ché Mester ha harmadszor is elköveti, tehát kiküldessék a Gyűlésből. Az Esküvésért pedigb és más illetlenségekért mingyárt bűn tettessék buszon nigy pinzre. Ha valamely öregh Mester ki mégyen az Gyűlésből; az után kimenni tartozik edgyik az if fiú Mesterek közül : ha pedig legény vagyon az Gyűlésben az tartozik mégh ha Szállásra — is ha kivántatnék el kísérteni más becsületes Mestereknek szokása szerint.

Be iövén pedigb azon kiment öregh Mester, ha panaszt fisáén, hogy csak maga volt ott kint, tehát az ollyan Mester, vagy leginy akinek ki köllött volna menni, az öregh Mester után és elmulatta, edgy pint borra bűn tettessék.

(Folyt, köv.)

Az árva.

(Vége.)

II.

Az élőhalott.

Egv szép őszi nap délután a temető felé vettem sétauíamat, mely falucskánk egy kies pontján terül el és szép kilátást nyújt a messze fehérlő hóhegyekre, a sárguló fenyvesekre és a hervadó völgyecske kéken füstölgő házikóira.

A természet haldoklását láttam magam előtt; az őszi szellő a sárgalevelet, mint gyászlapot hordta szerteszéj- jel; a zugó erdők mélyet sóhajt óztak. Eszembe jutott a karthansi mondása; memento móri, és e gondolattal, hogy mégis csak kínos az élettől megválni, sarkon fordultam, s ime a temető kapuja előtt állok, melynek homlokzatán

— Hát a rabszolgák ?

— Már fellázadtak és néhány nap múlva mind a te seregedhez csatlakoznak.

Es a pópák nagy része is pártodon van.

— Tugaroff — szóla lelkesülve Pugacsev — ezt csak neked köszönhetem. Fogadd el most kérelmem: légy te az én seregem vezére !

— Elfogadom Jemetha. Mi győzünk. A trónon némsokára Pugacsev, vagyis III. Péter fog ülni.

Ekkor Tugaroff eltávozott és Zsófia férje sátorában maradt.

Kívülről pedig e szavak riadoztak :

— Éljen III. Péter czár! Éljen Tugaroff a mi vezérünk !

Zsófia szemében könnyek ragyogtak.

— Miért sírsz én egyetlen kedvesem? — kérdé Pugacsev megcsókolva neje tiszta homlokát.

— Oh Jemetha, nagy vészt sejt az én lelkem.

— Ne szomorkodjál Zsófiám, az én lelkem dicsőségről beszél nekem— Maradiunk Irghisben.

— Miért ?

— Itt olyan boldog órákat töltőnk és ha eltávozol . . .

— Akkor te is velem jösz . . .

Zsófia újra sírni kezdett. Jemetha föl- csókolá könnyeit, aztán vigasztalá.

Es kívül újra c kiáltás hallatszék néhány ezer torokból riadozva :

— Éljen III Péter czár! Vesszen a trón- bitorló Katalin !

■— Jemetha — suttogá Zsófia félénken, férje keblére hajolva — lásd, ettől rettegek én. Te nem vagy III. Péter, te Puga-1

o vigasz! aló szó öl ük szemembe : «Feltámadunk !»

Oly édes nyug of, ado t e szó, hogy midőn a halo lak csendes honába beléptem, úgy éreztem magam, mintha egy jobb világban lennék !

Alig tekintettem körül egy hatalmas szürke márvány meredt felém. Felébredt bennem a kíváncsiság a sírkőhöz mentem, melyen e felirat olvasható :

Itt nyugszik

F e h é i- f a 1 v i A n t a I u é, kit árvája, s szerető , fé'jtí sirat !

Élt 20 évet.

Meglépésem nagy volt és azon gondolkodtam, váljon Fehérfalvi szerelme, bánata, avagy hazugsága emelfe-e ez emlékkövet ? Gondolataimat suttogó szavak zavarták meg.

— Ugy-e szép ? Ugy-e szép ? mondja kissé hangosabban Fehérfalvi, ki engem észrevétlenül követett. Mire ujabbi meglepetésemből magamhoz tértem volna, Fehérfalvi kikelt arcza, összefüggéstelen beszéde egészen zavarba hozott.

— Ugy-e látta feleségemet, azért van úgy megijedve ? Lássa az éjjel nálam is volt és találkát adott a kerti lúgosban. Én beszéltem is vele. Megköszönte a sirkövet. És egy óralánczot hozott nekem ajándékba, a mit itt a koporsóban font nekem a hajából. A kis lányt is cl akarta vinni, de én nem adtam oda. Ugy-e jól tettem ? Ugy-e szép sírkő ? Négyszáz forintba került. Hát nem jön egy pohár borra ?

Némán követtem Febérfalvit és hal- gattam végig zűrzavaros beszédeit. A korcsmában aztán megküldtem a hirt barátainknak Feliérfalvi szomorú állapotáról és midőn a korcsmából hazamentünk, hála a jó Istennek, a doctor- ral együtt várakoztak is reánk.

Megkönnyehültom, hiszen minden érzelem megosztva enyhébb lesz, a fájdalmat is könnyebben viseli a szív, ha többen részt vesznek belőle !

Fehérfalvi is örült a barátok seregének, újból elbeszélte boldogult felesége éjjeli látogatását. SoYat beszélt és a sok ivástól is annyira elerőtlene- dett, hogy ott ülőhelyében elaludt.

Sietve távolitoltunk el keze ügyéből minden veszedelmes eszközt, ágyába fektettük, hol más nap Fehérfalvit megkötözve, habzó ajakkal utoljára láttam, és hallottam rekedt hangú ordi- tozását. (így láttam a kocsmák hősét utol szer !)

csev va gy és Katalin jogosan bírja a trónt.

— Csak ez bánt kedvesem, — mondá vígan Pugacsev — ne szomorkodjál e miatt. A bátor lelkek megérdemlik a trónt. Engem az isten is azért szemelt ki, hogy felszabadítsam a szegény rabszolgákat, kikkel mint a barmokkal kegyetlenül bánt mindenki, és hogy megadjam a népnek is a szabadságot, mert a nép sorsa is nyomorult. Én is a nép fia vagyok és fel akarom szabadítani letiport nemzetemet a megvetés és lealázás békója alól. Ezért akarok czár lenni.

Zsófia nem sirt többé. Megtörté szemeit azután megcsókolá férjét és igy szólott:

— Úgy kérni fogom Istenemet, hogy adja a hatalmat kezedbe, melylyel szent czélodat elérhesd.

— De én solia boldog nem leszek többé azt sejti lelkem és a kedves sejtelme ritkán vélekedik rosszul.

Mint czárnő — boldog nem leszek.

— Ne aggódjál Zsófiám, ilyen gondolatok nem valók a te gyöngéd szivedbe.

Most egy kozák lépett be. Hatalmas férfias alkata volt és erős hangon igy beszélt:

— Hatalmas czár, a rabszolgák látni kívánnak.

Pugacsev felkötő kardját, azután nejétől búcsút véve, távozott.

A rabszolgák meglátva szabaditójukat, hűséget esküdtek neki és mély hódolatuk jeléül leborultak előtte, aztán megcsókolták hosszú köntösének szegélyét.

I Irghis rónáin a zeudülőkkel már telve

Még azon éjjel el is vitték őt messze, az élő halót! ak sírboltjába, oda a hol nincs felírva Fehérfalvi számára e vi- gaszthozé ige :

«Feltámadunk !»

III.

(A/, apácza.)

A kis Emma a legárvábbik árva e földön a jó barátnők gondjai alatt maradt, s midőn csecsemő korából kilépett, épen az nap, csikorgó téli hidegben messze földről egy ismeretlen, gazdagon díszített hosszú gyászruhás hölgy jött érte.

A hölgy nem tudatta kilétét, igaz könnyekkel megköszönve a jószívű család önfeláldozását és a barátok részvétét, mellyel az árva gyermeket ápol- gatták, csak egy levelet vett elő, melyre ez volt írva:

Kedves Izám!

Érzem, hogy meghalok, jobb is lesz nekem a fold alatt. A jó Isten halálommal veri meg Fehérfalvit Te vagy leghűbb barátnőm, fogadd el, ha élve marad, emlékű1, legdrágább kincsemet, gyermeket.

A Mindenható megfizet érte !

A túlvilágon viszontlátod ölelő szerencsétlen barátnődet : E m m á t.

S míg a meglepett jószivii család a levelet olvasta, addig az ismeretlen hölgy elkészítő a gyermeket az útra. A kis Emma sírva vett búcsút, az uj mama karjai között eddigi ápolóitól és kedves kis teremtés váratlan elvitele a válás igazi fájdalmát idézte elő mindnyájunkban ; eszünkbe sem jutott hova, kihez viszik az árva gyermeket.

. . . Hosszú idő tolt el azóta, az emlékezet azonban felújította Fehér- falviék történetét is néha-néha — a hatalmas sírkő.

De mintha most egy idő óta a sirhalom gondozva lenne és a hervadt koszorút gyakrabban felváltanák üde virággal ? Ennek okát kutatja a falu kiváncsi népe és a barátnők, kik egy évben úgy is megemlékeznek a szép Febérfalvinéről, a szomorú halottak estéjén.

így volt ez az idén is. Kimentüuk mindnyájan a temetőbe, hogy elhunyt szeretteinkért imádkozzunk és ime a márvány sirkövön szendén égő kék lámpa fényénél egy apácza imádkozik, mig társnője egy szép koszorút helyez a megújított sirhalomra.

Mindnyájunkat meglepett a jelenet és önkéntelenül eszünkbe jutott a kis Emma s midőn a sirhoz közelebb menüink, hogy az áldott lelkű Fehérfalvi- néről is emlékezzünk, az apácza felállt, bogár szemeiből könnyeit letörli, aztán

volt minden. Es a vitézek már alig várták, hogy mikor vezetik őket győzelemre.

Tugaroffot is tiszteltek a harczosok, kivált midőn látták, hogy az a trónkövetelő 1 egl>izalmasabb barátja.

Délután belépett Tugaroff Pugacsev sátorába és igy szólott :

— Jemetha, a czárnőnek már értésére esett a zendülés.

— Annál jobb. Hadd tudja meg, legalább kissé előkészülhet a vereségre.

— Most egy futár jött Bibikoff táborából, ki veled kívánna beszélni.

— Nem akarom hallani. Ismerem Katalin üzeneteit, ezek által el nem bűvöl bennünket.

Csúfítsátok meg azt a futárt, vágjátok le az orrát, a fülét és nyelvét, azután vegyétek el fegyverét és bocsássátok el evvel az írással:

— III, Péter czár egy bét múlva Moszkvába fogja tartani diadalmas bevonulását.

A boldogság édes Jemetha, nem fog elkísérni minket a trónusig. Most még édes minden perezünk, de milyen órák, milyen napok várnak reánk ! . . .

Úgy félek, Jemetha, hogy a te szived J* ki fog hülni, a te ajkad meg fog hidegülni, a te homlokod el fog borulni, a te ; karjaid vissza fognak utasítani, ha a czárok trónjára lépsz . . .

Öli, ha tudnád, mennyivel drágább az. én szerelmem, mennyivel édesebb az én csókom, mint a trón fénye s a dicső- • ség . . . akkor sohase bontakoznál ki ölelő . karjaimból, hogy czár légy és hűtelen hozzám . . . (Folyt köv.) i!