Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 51. szám

csatlakozhatnék azokhoz, a kik az alkotmányos küzdelmek ál al némi 'eg szétrobbantott társadalmi életet újra kiegyenlítik, az ellentéteket elsimítják s a polgárság közt meglazult össze­tartást njabb löt esztendőre biztosítják. (Majd nagyobb szükségünk van erre, mint egy jó követre). Ezt a munkát vigye még keresztül Frey Feroncz s akkor teljes diadala lesz. Ezt a kibékítő ünnepet jelölje ki mielőbb az esztergomi társadalom nap­tárában s akkor azután szívesen fog az ő elnöki serlegébe önteni a volt Po- lóuyista s a nem volt kormánypárti a polgári osztatlan ragaszkodás és sze­retet régi borából, molyét Esztergom­ban úgysem igen mérnek a követ- választások alatt. PISZKÉN. (Vigasztalásul a nem nyaralóknak.) Nagyon tisztelt szork. úr! •Tói tudja, szerkesztő úr, hogy én egy szenvedélyes Don Juan vagyok, hanem az a bajom, hogy már elől is hiányzik a fogam, ergo semmi léle asszonyi lény nem akarja szerelmi csa­lódásaimat lehabilitálni, pedig már mindenféle vén, - nem akarok sér­teni, — vén (fogat lan, púpos) dámák­nak vallót am szerelmet, de nincs vi­szonzás. Fejbe akartam már magam lőni, de az öngyilkossággal nem tu­dok kibékülni; helytelennek tartom; nem mert félek a haláltól... ha igaz volna se mondanám, bár az igazat az ember rendesen elhallgatja, de nálam nem áll. Uram ! 32, azaz harminczkét pár­bajom lévén, egyszer sem sebesültem meg; (ellenfeleim sem !) Ütök, vágok, ölök, ha kell, de ön­gyilkos nem akartam lenni, mert el­» '. in hü C J _ i l, I » b-'ia/iíj. r< v ill 1 i íi‘vl i 11 ■ Hogy azonban mégis megvigaszta­lódjam, a falusi csend után sóvárog­tam és a doktoraim elküld ek Pisz­kére. — Mondom, Piszkére ! — Hogyan kérem, nem ismeri ? Pedig uram Loudon, Paris, Peking, Szebasztopol, meg nem tudom micsoda, semmi se Piszkéhez. Legközelebb a monográfiájával foglalkozom. Most nem lehet, nem a világért! Piszkén egye­bet nem lehet tenni, ■ - csak inni ! Inni, inni és megint inni ! Ha bort nem, hát vizet. (Lásd alább.) És ez helyes, mert máskép nem lehet exis-l tál ni — Piszkén. Ha minden faluban meg volt és meg van az oly kedvesen megénekelt kellemes állapot: , A faluban minden csendes, Még az éjmadár sem rendes . . “ Piszkén nem volt még soha, pedig Piszke fönnállót: már a rómaiak ide­jében is. Akkor a »Kanberek« szőlő­hegynek is meg volt a helyes neve, hogy »Mons Can’oriims.« — Majd bő­vebben a monográfiában. Piszkén nem lehet! Hol is hagytam ? Igaz, Piszkén nincs csend. Örökös lárma, zsivaj, ro­baj, pör, patvar, puskaropogás, meny- dörgés villámlással és anélkül és épen ezért hasonlít, sőt nem hasonlítható semmiféle Hamburghoz, ahol a kutya­ugatás nem hogy a mennyekbe nem hallatszik, hanem már a földön sem hallható. Piszkén sem, mert itt a ku'yák már nem ugatnak, hanem vonítanak. Nincs erről fogalma, senkinek, csak aki hall­ja, ! Ez a. heccz kezdődik reggeli há­rom órakor, mikor a kanász végig ballag egy iszonya kürttel percznvi megszakítás nélkül szélnek eresztve a borzasztó hangokat. Amint először inegh al I ottani, e I iszó n yodá som ham e! - sza I ad tani Nyerges n j fal ura. Azután jön a tehénpásztor olyan ostorosat fogással, mintha, pisz olyropog- tatás volna az ablak alatt és ez alatt ugyancsak o.t mekeg öt-hat, kecske. A regg hatodik óráját már a komá­romi kofák adják tudtunkra, törede­zett rikácsolással kiabálva, hogy : »Sajalát vegyenek, sajaiái, I« Csak a talicska nyikorgó kereke fütvörgötr, közbe, mintha kontrázni akarná a kiáltozásokat. Hét óra,kor a kisbiró recsegteti a uouol ganoaiui inge Den meg jobban ijesztgetve az adót nem fizol őket. És ez így megy tovább délig, dél­től estig. Gondolhatja tehát szerkesztő úr, hogy rettenetes düh vei ugróm ki a,z ágyból és rohanok kifelé a szabadba egy kis békességért. Azt hiszi kérem, hogy van o.t kinn békesség? Van ördögöt! Két baka- gyerek amint kiérek, hol ifi, hol ott, minden tiz lépésre elállják utamat és fé I ö leles t rom b i táj u k kai t romi) ítál j á k tele a fülemet. Először az* hittem, hogy valami kegyetlen sportsman n rendelte ki ezeket az én boszantá- somra, pedig dehogy: felmérik a ha­tárt és ezek a, bakák trombita szóval masíroznak egyik mérnöki jelről a, má­sikra, ; bizonnyára, hogy o! ne alud­janak a mars alatt, hisz éjjel ők sem alhatna,k, mióta Piszkén vannak. Ha, hazamegyek, az egyik szom­szédban három kovácslegény veri a vasat, a másikban harmincz kőfaragó kalapálja a márvány köveket. Es plane jaj nekem, ha, a házi asszonyom e1- csíp. Akkor ennek pereg a nyelve és sorba tálalja fel az újdonságok pletyka rovatát. Este, ha elmennék a casinéba, o'l sem találnék békessége . Ott van az Oroszlán Béla és Griff Kálmán, rette­netes sportsemberek. Az egyik úgy kapta az »oroszlán« nevet, mert azon töri a fejét, hogy oroszlánon fog nyar­galni és két tigrissel vadat hajtani. A Kálmán pedig Griffinadáron sze­retne nyargalni a levegőben és tönkre tenni minden léghajó speculated. Ezek aztán addig nem hagynak békét, mig az ember velük nem mulat és iszik nyakló nélkül. A másik kompánia kinn csücsül a, Caubriaus hegyen és jaj annak, akit megcsípnek, okvetlen leifa ják a sárga földig. Másnap aztán azt a szegény bárány kát, mere sáros­poros lévén, fehérre mossák az asszonyi nyelvek. Ez ugyan nem árt nőtlen embernek, hanem a, nős ember fele­ségét annyira fölhecczelik, hogy az neheztelni fog, mig Piszkén él és la­kik. A harmadik kompánia a »famm tani.« Ennek keresztelték a neheztelő piszkeiek ezt a kört. Ez a tamm tani kör a piszkei oppositio. Opponál pe­dig a borivás ellen. Roppant resfelik a, piszkeiek, hogy van Piszkén olyan kör, hol vizet isznak és nem bort. Ez érdemes egyesület tagjai egy négyvennyolezas huszár, egy negyven- nyolczas tüzér és egy négyvennyolez előtt jóval született csendes úri em­ber. Ezek aztán összeülnek és teljes csendben tarokkoznak, de nem ám pénzre! Pénzre spillerek játszanak, ők csak szórakozásból űzik a játékot. Nincs tehát számomra itt hely, azért: mindenekelőtt haza ! Ahonnan talán érdekesebb lesz a tárcza. VÖRÖS ORR, A NŐKRŐL S A NŐKNEK. A nőnek minden gondolata érzés, minden érzése szenvedély Eötvös. * Az életnek csak két való ti előnye van : a szeren­csétlenség és.a, szerelem. Mindkettő nemesit. * Egy igazi asszony az igénytelenségben keresi méltóságár, férje nagyrabecsülésében a dicsőséget s minden örömét családja boldogságában. Voltaire. * A ki a gazdagságot keresi, az szolgának, a ki megveti, parancsolóuak született. Voltaire. * Az életnek egyetlen fénye és melege, minden boldogsága és öröme, örök keserűsége és örök édes­sége : a szerelem. . Sand Georges. H; A szerelem következetessége: a következetlenség. Toldy István. * Az élet egy hosszú, fárasztó, unalmas «s kínos altató danája annak az álomnak, a melyet halálnak nevezünk. Seboppenhaner. * A .lehetetlen1' szó csak az ostobák szótárában fordul elő. Napoleon. Emberi, őstermészeti vonásunk, hogy mindig az ismeretlenért sóvárgunk. * Az ízlés nőm egyéb, mint a magasabb szellemi érettség gyümölcse. Nisard. * A művészet nem más, mint átalános igazságok tökéletes kifejezése. Nisard. * A szerencsétől sokkal több ember veszti el az eszét, mint a szerencsétlenségtől. Sőt a szerencsét­lenség legtöbbször észretérit. Nemcsak az idomok s a formák érvényesülnek, vagy enyésznek el a divat által, hanem az egyéni­ségnek egyes "'ellemvonásai, a léleknek egyes tu­lajdonságai, ogészben véve sokszor maguk az egyé­niségek, sőt sokszor egész korszakok is A pol tikai életben pedig csak a múltat bíráló, nyugodt törté­netírói szem képes a határvonalat kijelölni a kor­szellem és a divat közt. Mert a divat nem egyszer a korszellem álarczát veszi magára. S valamint ké­pes ráaggatni a félreértés szégyenrongyait a valódj nagyra, úgy képes igézővé tenni a közönségest. OLVASÓ ASZTAL. — Budapesti Hírlap. A »Bu­dapesti Hírlap« ujesztendökor pályafutása hetedik evébe lépett. Megerősödve, támasz­kodva a Magyarországon eddig hallatlan sikerre, melyben részesült. A »Budapesti Hírlap«-nak a hazai müveit olvasóközönség vetette meg alapját. A lap eleitől fogva megértette a magyar közönség szellemét ; minden pártérdek mellőzésével küzdött nem­zetünk- és fajunkért, ez egyetlen jelszóval : magyarság! Viszont az ország legkiválóbb intelligenciája is azonosította magát a lap­pal, fölkarolva azt oly módon, mely párat­lan a magyar újságírás történetében. A hazai sajtóban máig a legfényesebb eredményt De mégis az ő édes csengésű beszéde volt az, mely kezdettől fogva gyönyörködtetett ; Diona szavának, lelkes, kedves hangzása volt az, mely mindég elbájolt és szivemet fogva tartá. A hadnagy szemláthatólag türelmetlen­kedett és nagyon izgatottnak látszott; köhé- cselt és sárkánytyúi minduntalan összeütőd­tek. Látszott rajta, hogy nagyon feszé­lyezve érzi magát. — Igen, nagyon igaz, — szakitá ő félbe az irót. — Diona kisasszony minden egyes szava ezüstöt ér, és előttem sok ezüst is összehasonlitlanul kevesebb volna, mint kevés arany ! Vége. ASCIIENBRENNEK JÓZSEF A KÖSZOBOR (Rege ) Ha este a kies völgy öléből a fenyves erdők illattengerébe vágyom, a jó öreg Berti bácsi szegődik kísérőmül. Elbeszélget a régi jó időkből az ökörsütéssel és egyéb népünnepélylyel végződött vadászatokról, s a dédapjától rámaradt érdekes regékről, mik a nép ajkán is élnek. Ekkor úgy tű­nik fel nekem, mintha a repkény futotta tekervényes hegyi út* mit a földi eper le­velein himbálódó szent János bogárkák bevilágítanak, — rövidebb lenne; pedig nem egyszer az öreg estében viszhangzó bakter-kiáltás siettet az édes álmú nyu­galomba. így volt ez pünkösd szombatján is, midőn a májusi nap bíbor ágyába ké­szült. Felsétáltunk megszokott utunkon a kőszoborhoz, mely egy Serpentin hegy csúcsához támaszkodva, füstösnek látszó bébiéből a virágos völgyben futó pataknak küldi kis magaraként aláhulló kristály­vizét. Gyönyörködtem a teremtés e csodás al­kotásában, mialatt az öreg nyugalmazott vadász, — mert ez volt az én Berti bá­csim mestersége, — úgy nézett a küszö­böm, mintha életjelt várna tőle. S mig egy darabig szótlanul élveztük a fenyőillatos levegőt, az én kísérőm rágyúj­tott ezüstfedelű tajték pipájára, mit egy vadászaton herczegétől kapott és bodor füstöt eregetve az öblös emlékből, el- bezélte a kőszobor regéjét. Régen, még a lovagkorban, ott a falu végén lakott édes apjával a szép molnár leány. Ott állott a vígan kelepelő malom a felső patak hajlásában, épen azon a tá­jon ifjuram, a hol a pásztor most gyújtja a pünkösdi tüzet a szép molnárleány tisz­teletére ; mert ma van az esztendő for- dulatja. Ezen az estén átkozta el magát a gyönyörűség, ezen az estén lett földön­futó szerencsétlen az a derék legény, a ki mint Istenben boldogult dédapám be­szélte, úgy belévetemodett az istenadta szép molnárlányba, mint a juhász szófiája a dudába. Szegény Káró, ez volt neve a legény­nek, — az én szép mesterségemet űzte és iorgolódott benne ügyesen. Látott mint egy liiuz, lapult a lesbe, minta nyúl és lőni, — uramisten úgy tudott, hogy akármilyen vadra ha ráfogta puskáját, az menten ott maradt. Derék is, szép is volt a legény és úgy összeillettek a szép molnárlánynyal, hogy gyönyörűség volt nézni, mikor a szent ünnepeken az Isten házába mentek Sze­rették is egymást, mint a vadgalambok ; nem volt közöttük czivakodás soha. Dej- szen nem is volt rá okuk, mikor nem volt se szebb leány, se szebb legény kivülök a helységben. ...Eljött a farsang, eljártak mulatni ők is ; az öreg molnár is ott iddogált a mu­latságban az öregek között, gyönyörködve egyetlen szép gyermekében, ki oly kedve­sen tudta járni a honit kedvesével, a de­rék vadászszal. Nemsokára meg volt a kézfogó. A lako­dalmat piros pünkösd vasárnapjára tűzték ki. Nem is volt boldogabb pár a faluban ; mert úgy szerették egymást, hogy az ujjú­kon számlálták már a napokat, mely el­választja őket az egybekeléstől. Ebben a hegyoldalban volt a Káró va­dász járása, és ide jött estefelé vőlegénye elé a szép molnárleány. Ott, a hol a kő­szobor áll, hangzott el az ártatlan szerelem első édes csókja ; ott pihent a fáradt va­dász először a szép molnárleány szerető kebelén. így ment ez jó ideig, hogy a közös bol­dogságot nem zavarta semmi ; de a fehérbe öltözött husvét meghozta a fekete gyászt. A jó öreg molnár éjnek idején a malmot vizsgálni kiment, a lejárót hó borította I elcsúszott és a jéghideg vízbe esett; erre* nagyon beteg lett és nemsokára meghalt. Meghalt vele az ifjú pár boldogsága is ; eltemették az öreg molnárral szegény Káró vadász nyugalmát is ! A menyasszony maga maradt egész nap Őrszem nélkül, s minta közmondás mondja : »az alkalom csinálja a tolvajt,« megtörtént, hogy egy kóbor lovagcsapat szállott a faluba ; a fényes öltözetű vezérnek szemébe ötlött a szép molnárleány, ki valami nagy hűséggel nem igen volt megáldva. S mig a vadász oda­járt, a lovagvezér ajándékokkal kedves­kedve csábítgatta a szép molnárleányt ma­gához, és az istenadta gyönyörűség meg is osztotta szerelmét. De azért este vígan énekelve jött ide a boldog Iváró elé, ki örömmel zárta szép kedvesét karjai közé. Elérkezett a hét, melynek vasárnapja pünkösd ünnepe volt; de most már az öröm helyett a szép menyasszony szivét a hűtlen szerelem ravaszsága foglalta el, Káró vadász hű keblét a féltékenység ördöge szállotta meg. A faluban is szerteszét beszélték a lo­vagvezér és a szép molnárlány szerelmét. Hallotta is. de talán látta ezt Káró vadász maga is. Megjött az a bizonyos pünkösd előtti szombat, nem volt akkor olyan szép idő, mint ma. Vastag ködpára ült a fenyves erdők koronáján ; nem volt esti pir ; sötét felhők takarták be a mosolygó kék eget ; korán sötétedett. A szép molnárleány fel­vette menyasszonyi ruháját, mintha már az oltár elé készülve, szép kláris volt a nyakában és úgy jött el, ismét vőlegénye elé. Kiilönssen szép volt az istenadta, mintha csak a nehéz kláris tette volna !

Next

/
Thumbnails
Contents