Esztergom és Vidéke, 1886

1886-03-11 / 20.szám

Ez senki más, mint az ön érdémekben megőszült barátja, a ki telhetetlen gya- nakodása és örjöngő dühe miatt azon rögeszmében szenved : »hogy a község őt üldözi, igazságos járandóságait elvonja, és midőn látja, hogy két-három ember egymással beszélget, azt képzeli érdemdús fejében, hogy nem fejtegetnek mást, mint az ő szennyesét és nyilvános turpisságait.

Szivesen megengedem, hogy az ön barátja annak idejében aranyokat kapott, de ha az intéző köröktől megkérdezné, akkor tudná csak, hogy ki volt az az »irgalmas szamaritánnő«, a ki az ön tehetetlen barátján ilyen módon megkönyörült. Bár ön is kedves ur a mit a fiaskó és kupicza grammatika, tanulmányozására elkölt, oda forditaná az érdemekben annyira megszegényedett barátja segélyezésére, akkor lenne ám igazán jóakarója.

Ha az ön bará'ja, t. levélíró ur, anv- nyira szivén viseli Kúrál magyarosodását akkor miért rugdalózik annyira a m igyar egyházi ének ellen ? A fiatalságot melyet aranyokért magyarosított tovább kellene ám képezni. De mit tesz az ön barátja ? Midőn a jobb indulatnak kérik hogy tanítaná őket magyar egyházi énekekre, megteszi vonakodna »mert muszáj«, de olyan szellemben, hogy el megy tőle a kedvük ! vagy pedig legtöbb esetben azt válaszolja: »Nacso je to« !

Hallotta-e öreg mesterének megindító és égbekiáltó énekét ? Ez nem templomba való. A meddig béketűrésem engedte a maga módja szerint iparkodtam az öreget jobb érzésre téríteni, de ő megrögzött makacssággal ragaszkodott qualificálhatlan kontárkodásához. Azért magam vettem kezembe az ének tanítását. S midőn már annyira jutottunk hogy nyilvánosan is énekelhettek, a plébános ur határozata szerint kijelentettem a hívek előtt, hogy újévtől kezdve minden mise alatt magyarul is tótul is fogunk énekelni. Eme kijelentésnek az lett az eredméuye, hogy a fiatalság őrömben úszott az elöljárók pedig köszönetét mondottak érte. Csupán az ön megaranyozott magyarosító barátja, az érdemekben gazdag Tóth Ignácz kántor tanító volt az egyedüli, ki tombolt dühében és kihivólag nyilvános botránj7- nyal felelt, a melynek megint ő itta volna meg a levét, ha a hangulatot le nem csillapítom. Tudja-e kedves ur, az ön érdemes barátját, úgy óhajtották megtisztelni, hogy a karzatról le akarták lökni botránkoztató viselete miatt. Ilyen az ön barátjának megaranyozott magyarsága.

tel, megsiivegel. Keze önkénytelen csapott bele a szomszédjáéba.

Babos Márton diadallal kiáltott fel:

— Komám ! minden jó lesz, minden. Nagy ember lesz a fia, megbuktatjuk a kormányt.

S majszter ur azóta szünetlenül számlálja a napokat. No még egy hónap, no még három hét, két hét, jövő héten már viszik őket a városba.

Egyszer csak halaványodni kezdett a kis Juliska. Kanyaró dúlt a vidéken s szedte áldozatait a piczi jószágok közül. Babos Márton lélegzetfojtva ügyelt pihe- gésére. Jaj, hogy kipirult a két kicsiny orczája, hogy forgatja bágyadt szemeit. . .

— Apa — nyögé a lányka — láttam szép fehér lovacskát piczi kicsit húzott. Én ültem benne meg Károlyka. Ugy-e fogsz olyat venni ?

Babos Márton elforditotta fejét. A ligáiig tudta kimondani a szót.

— Veszek, leánykám, hogy ne vennék ! csak meggyógyulj.

Kis kezeivel apja haját simogatta, aztán halkan, mind lassabban susogá..

F’ehér lovacskát... szép kis kocsit...

Természetes azután, hogy az ön barátjának eme rakonczátlan viseletét megjutalmaztam a maga érdeme szerint. Állásomnál fogva megintettem és plébánosom megbízásából tudattam vele, hogy ha rendeletének nem fog engedelmeskedni, az orgonálás és énekléstől felmenti, és ha még ezután is rng- dalódzani fog, érdeme szerint a nyilvánosság előtt 1 eálczáztatik, vag.yha önnek úgy tetszik lebunkóztatik, t. i. tollal.

Ki az tehát, aki az öreg mester ellen uszítja a népet ? Senki más mint csak ő maga. — És ezen község értelmes elöljárósága holott tudja, hogy öreg mestere utón útfélen a legpiszkosabb rágalommal gyalázza úgy az egyeseket mint a testületet, már régóta kitették volna a szűrit, a mint megérdemelte volna, mégis úgy támogatja az öreget, hogy 80 írttal segélyezi őt a segéd tanító fizetésében. Hogy ennyire vitték, az sem az öreg érdeme, hanem az én kezedeménvezésem volt, mert megértettem a néppel, hogy oly fizetés mellett, melyet az öreg mester adhat, csakis olyan kontárt kapnánk, kinek kapa kell a kezébe, de nem gyermek nevelés.

A mi Merva Géza tanító ur személye ellen szórt rágalmait illeti ismét referensét leczkéztesse meg, mert valótlan dolgokat közölt kedves levélíró úrral mondja meg neki a mit egy drasztikus közmondás tart; »Bolond lukból bolond szél fuj.« Merva tanító ur e rövid idő alatt megnyerte úgy a nép mint elöljárói bizalmát, tanítványai közszeretetben részesítik, mig az öreg elől úgy futnak, mint a csibék a keselyű elől. Nyájas és tapintatos bánásmódja a félénk gyermekekbe is bizalmat önt. Nem csoda tehát, ha a szülők megtisztelve látják magukat, ha kérésükre a káplán és tanító látogatást tesznek azon házakban, a melyekben a lakók ezt érdemlik. Bezzeg az öreg mestert nem hívja senki, és e fölötti tehetetlen dühében azt hazudja, hogy a »káplán és tanító kupicza és pintes gramatika mellett tart magyarositó előadást és gyűlöletet tanít az érdemdús jubiláns tanító ellen.«

Látja kedves levélíró ur, a maga referense rútul rászedte azzal is, amit a negy-ölvedi levelező személye ellen önnel közöltetett. Ki adta tehát bérbe tollát, az-e, aki a valót közölte, vagy a »jó-akaró«, aki kétes becsű köztiszteletben megöregedett kántor magaszta- lására sárba rántani akar két kezdő buzgalmú ifjat ? A hetven év magában nem érdem, csak akkor érdem, ha erkölcsös és munkás élet van mögötte. Habár a nagyöl védi levelező úr akkor

Magas bácsi jön értünk, hajtja a lovacskát fehér lovacskát... kis kocsit.

... Hát csakugyan eljött értük az a magas bácsi. Először az egyikről törölte le az élet pirosságát, azután átment a másikhoz s elaltatta szépen, örökre.

Megcsendült a kicsiny harang, egymás mellé helyezték a két kis koporsót. Dübörögve hullottak a hantok tetejükre s kis halom emelkedett fölöttük.

Babos Márton hosszan bámult az uj sirdombokra. Az a másik itt mellette jó ideje meg se muzdult helyéből, csak az arczán fut át egy-egy fájdalmas rángás. Odalép hozzá s megrázva két vállát keserűen szólítja meg.

— Komám uram ! Hiba esett a számításunkba. Megtréfált bennünket az úristen!

Majd lassan ballagva haza indult. Az a másik még mindig ott állott mozdulatlan.

öklével egy könycseppet törült ki szeméből, aztán tovább ment magában dör- mögve.

— Semmi sem lett belőle. — Oda Magyarország !

SEBŐK GYULA.

kezdte pályáját, midőn az ön jó barátja már a sir felé közeledett, ebből még nem következik, hogy önök mind a ketten ne tanulhatnának tőle, hogyan kell a nyilvánosság elé közleményeket hozni. — Vagy talán azt hiszi, hogy az öreg kántornak 70 éve »ne bánts virág«, vagy olyan érv, mely előtt mindenkinek porba kell hullani ? !

Ha csupán az évek jönnek számi- tásba, minden más érdem nélkül, akkor önnek kedves úr annyiszor térdet-fejet kellene hajtani, valahányszor varjút lát, mert azaz állat már akkor is olyan vén varjú volt, midőn kedves úr a világot megpillantotta !

Végezetül pedig azt ajánlom kedves levélíró urnák, hogy azt a zsebkendőt, melyet a nagyölvedi érdemes levelezőnek mutat, vegye csak vissza, hogy megtörülje behomosodott szemét és fejét, hogy jövőre jobban lásson és ítéljen ; azután pedig azért, hogy azzal takarja be az érdemekben megőszült barátja »az öreg kántor« turpisságait, ne hogy még jobban nyilvánosságra kerüljenek.

TÓTH MÁRK,

nagy-ölvedi káplán.

G 8 A B H 0 K.

A DRÓTOS.

(Rajz.)

(3. P o 1 \ tata s.)

Jankó e napon még azt se tudta, hogy miképen ért haza. Anyja öröme a szép tehén fölött, nem volt rá semmi hatással. Aludni pedig az éjjel épenséggel nem birt; mindig csak a szép Jokára kellett gondolnia, kit végre feltalált, de hogyan !

Még a meghatározott idő előtt jelent meg a megjelölt ligetben és felvezette a grófot és Evelint-t a hegyekbe.

Gondolatokba merülve, mindig elől ment a sima erdei ösvényen.

Egyszerre bokroktól övezett csermely állta el útjokat. Jankó átugrott rajta, és csak midőn már a túlparton volt, vette észre, hogy Eveimnek nehezére esik az átjövetel. Gyorsan visszatermett megint, a rég elmúlt időkre gondolva, meghajtotta előtte hátát és igy szólt: Majd átviszlek, Joka, kapaszkodjál csak erősen nyakamba.

Evelin egy pillanatig meghökkent, ajkain egy kérdés lebegett, de nem ejtette ki; átvitete magát a túlsó partra. A gróf pedig néhányszor ugrásra készült ugyan, de mivel nem merte koczkáztatni, végre is kénytelen volt fényes lakczipőjét levetni és a sekély vizen átgázolni.

Jankó eza’att kedves terhét a bokrok mögött elhúzódó pázsitra tette le. Honnét ismered nevemet kérdé ekkor Evelin.

— A nevét — dadogá Jankó, — azt azt nem ismerem !

— Hiszen Jokának szólítottál!

— Oh, én félrebeszéltem, — gyermekkori játszótársamra, egy kis leánykára gondoltam, kit gyakran vittem át e patakon.

— Egy kis leánykára — és azt Jokának hívták ? kérdé újra a hölgy, majd némi szünet után folytatá — az alkalmasint a csősz leánya, ki az erdőben lakott — és te Jankó vagy, a drótos fia, ugy-e ?

— Jankó hevesen felüté fejét és a hölgy nagy szürkés kék szemébe tekintett: Igen, én vagyok az — szólt, — én Jankó vagyok, a drótos fia, és te Joka vagy, — de még se — maga nem Joka, maga egy finom dáma, tévé hozzá szomorúan.

— Igazad van, barátom, én már nem vagyok az egykori Joka, és köny csillogott a szép nő szemében.

De csakhamar letörülte az áruló cseppet, mert a gróf épen a partra érkezett és szörnyen szidta a kelletlen lábfürdőt.

Megint felfelé mentek és Jankó most is mindig elől.

Az erdei út most kétfelé ágazott. Jobbra Jankó házához vezetett, balra a csőszházhoz.

Jankó jobbra tartott, meg akarta vendégelni Jokát saját házában. Hová vezetsz bennünket Jankó! Vezess el, kérlek, a csőszházhoz, szeretném viszontlátni szülőhelyemet.

— Mért akar ön balra menni Evelin, bízzuk magunkat a legény vezetésére ; az Isten tudja, hová jutnánk az Ön útján, szólt a gróf, ki Evelin taglejtéséből értette, hogy a legénynek jobbra tartani parancsol.

— Balra megyünk, — mondd a hölgy nyersen — ismerem az utat.

— Ismeri az utat? Ha-ha-ha, tehát álmodott már e helyről.

— Nem álmodtam róla, de éltem itt, ez szülőtöldem, és az elegáns ur előtt megállva, mondd : És azért felkérem önt, legyen tekintettel az érzelmekre, melyek fölöttem e szentelt helyen uralkodnak, és ne háborgasson többé beszédjével.

— De hiszen ön azt mondta nekem hogy pesti ; szólt a gróf.

— Hazudtam, — hagyjon békén, — sza- kitá őt félbe Evelin izgatottan és gyorsan felhaladt az ösvényen, melyen Jankó már előre ment. A gróf szótlanul követte őket.

Midőn a kis társaság a csősz ház elé ért, Evelin leborult és megcsókolta a nedves földet, melyen gyermekkorában járkált, mely tanúja volt ifjúkori ártatlan Örömeinek.

A csőszék épen ebédnél ültek, midőn az idegenek beléptek, felkérték őket, hogy vegyenek részt benne, mely ajánlat köszönettel lett e'fogadva. Ebédközben azt mondta a csősz, hogy délután dolga van a fürdőben, és azért szivesen vezeti vissza az uraságokat, ha még alkonyodás előtt oda kívánnának érni.

— Én ma éjjel itt szeretnék hálni maguknál, ha megengednék, kérte őket Evelin és midőn a csészék ebbe a legnagyobb készség "el beléegyeztek, a grófhoz fordult : Éjjelre itt akarok maradni gróf, — szólt — gondolja meg, hogy e házban születtem. Ez embereknek pedig itt kevés helyük van mindkettőnk számára, térjen ön tehát délután vissza a fogadóba, a csősz majd elvezeti odáig ; én majd holnap követni fogom.

így történt. A gróf visszament a csőszszel Tepliczbe — de »Evelin« többé nem tért vissza. Néhány nap múlva lement mint »Joka« az odavaló paraszt leányok viseletébe, de csak azért, hogy »Evelin« málháit a fogadóból elvigye.

Alig ment el a gróf, midőn Evelin Jankót felszólította, hogy vezesse őt az erdőbe. Oda mentek.

Nem sokára a csermelyhez értek. Evelin levetette czipöit és mezítelen lábaival lubiczkolt a kristálytiszta vízben. Ugyebár Jankó kis koromban is igy tettem ? kérdé a legénytől.

— Igen Joka, és én azután ingujammal törültem lelábac káidat, ma is meg tehetem ? Joka fejével bólintott és Jankó ingujjával törülte le lábait. Azután melléje ült.

— Messze földön jártál te, Joka! szólt.

— Honnét tudod azt ? kérdezé ez viszont.

— Pesten láttalak bátyáddal szólt a legény lassú hangon majd élénkebben folytatva kérdezé: — Hát ő hol van?

Joka elpirult. Bátyám meghalt, — vi- szonzá, — de hogyan kerültél te Budapestre ?

— Drótos voltam, apám mesterségét folytattam, igy kerültem oda, egyszer véletlenül, és másodszor, hogy felkeresselek, Joka. Mert én nem felejtettelek el soha, éjjel nappal mindig szemeim előtt lebegtél, előbb mint gyermek, úgy a mint az erdőben ismertelek, később pedig mikor Budapestről hazajöttem — és hangja most majdnem suttogó lön, — a mint ott láttalak.

Evelin a tova siető habokba tekintett keble hevesen pihegett. Te tehát ismerted szégyenemet, idáig jutott el hire, egészen szüleim sírjáig ? Kezeibe rejtette arczát és sirt.

Jankó átölelte a leány nyakát: Ne sirj, Joka, — kérte őt, — szégyenedet rajtam kívül senki sem ismeri, nem bírtam azt, másnak elbeszélni, úgy éreztem, mintha csak az én szégyenem lett volna.

Még soká ültek ott ketten a susogó pataknál és szintén susogtak. Egy már elvesztett életet suttogtak el és egy uj boldog életet építettek fel.

Midőn a hold felvonult a sötét kék égre, azt hitte, hogy húsz évig aludt ; mint azelőtt, most is ott találta Jankót és Jókat az erdőben és öröme telt bennük, a kik most nem voltak oly csintalanok mint máskor, hanem boldogan ölelve tartották egymást.

(Vége.)

Az Észt. és Vi 1. számár i: JASZNIGI SAMDOR.

OLVASÓ ASZTAL.

— »L i s e Fleuro.n« ez a czime a hírneves Ohnet György egyik legkitűnőbb művének, mely ép most jelent meg az »Egyetemes Regény tár« (Budapest, Singer és Wolfner kiadása) tizedik kötetében. Lise Fleurou (a regény méltán viseli ezt a czimet) egy igaz.