Esztergom és Vidéke, 1886

1886-02-11 / 12.szám

ték, rég nem Tolt a vörös boroknak oly jó kelettik, mint a mult év őszén, 10—14 forintért vették hectoliterjét ügy, a mint a söprőn feküdt. Tudom én azt nagyon jót, hogy azok a magasan ülő nagyurak nem nagyon szeretik, ha fülükbe folyton a kuuyorbáló szavakat hangoztatják, de meg ebben a szép országban sok bortermelő vidéken beállott a szükség, sok helyre kérik s segélyt, bizonyára többet kérnénk, mint a mennyi a kormány rendelkezésére áll és innen van az, miszerint nem mindenkit hallgatnak meg. Mert, hogy ismét nem valami vigasztaló jövőre visszatérve, melynek csak hallatára is borsózik a háta a bortermelő közönségnek, mégis a kormánynak is érdekében állna, hogy 16,318 forintos adóalap tökéletesen el ne pusztuljon. Szörnyű nagy volt az ijedelem Esztergom város lakosai közt, midőn azt hallotta, hogy egyetlen megélhetési forrása a phylloxera által fenyegetve van. Ebben a nagy ijedtségben egész tisztelettel megkereste kérelmével a város képviselőtestülete a magas kormányt, hogy a mennyiben a város határában nagy mennyiségű homokterület van, állítson fel nálunk, mint máshol is tette, szőlőiskolát, azután tanítson meg bennünket egy kiküldötte által az ojtás mesterségére, szívesen adunk ingyen a szőlőiskola szükségletének megfelelő területet, meg eltartjuk tyúkkal kalácscsal azt az embert, ki bennünket az ojtás mesterségére tanít. Egyiket sem kaptuk meg. Hát hiszen lesznek közülünk sokan, kik a kormány által elárusított sima meg gyökeres vesszőt 10 meg 20 frtért ezrével megveszik, hanem már most az a földműves szőlősgazda, ki könyvből ugyan soha meg nem tanulja az ezen vesszőkkel való bánást, mert esetleg még olvasni sem tud, hanem csakis praktikus módon tudna annak tudomására jutni, — hogy mit fog azzal cselekedni, arra ugyan nagyon kíváncsiak vagyunk ? Mert hát az, ki hébehóba lapot is olvas, az valahogyan csak rájön, hogy milyen vesszőt szerezzen be, ha agyagos, ha sárga, ha fekete, ha homokos a földje, de olyan, a kinek nem jut lapra, van neki sok más szükséglete, a mire pénzét kiadja, pedig az ilyen szegény szőlős gazda a legiöhb, ez honnan jöjjön mindezeknek a tudomására. De fogja hát majd szerezni a vesszőt, ha mindjárt a szájától j kell a pénzt megvonni, mert az előbbre való lesz, hanem ki is fogja pénzét dobni, mert nem lesz hozzá tudománya. És ha mégis a jövő sötét képét tekintve, némi megnyugtatóra is akadunk, ez nem más, mint azon tudat, hogy az »Esztergomvidéki gazdasági Egyesület« elvállalt azon kötelezettségének, mely szerint egy philloxeramentes szőlőtelep felállítására vállalkozott — teljes mértékben eleget fog tenni, bárha tudjuk, hogy a magas kormány ezen egyesület támogatására vajmi csekély áldozattal járult. Hiszszük, hogy azon férfiak, kik az egyesület ólén állanak, teljesen felfogják a jövendő méhében rejlő veszedelmet s ezen tudat arra fogja őket sarkalni, bogy mint a közgazdasági érdekek hivatott előmozdítója, Esztergom és vidéke drága kincsét t. i. szőlőhegyét nem engedik tökéletesen elpusztulni hagyni. 08ABIOK, FALUSI BÁL. — Farsangi karezolat. — Könnyű magoknak kedves városiak bált rendezni. Elmennek a nyomdába, megrendelik a meghívókat; beszélnek a czigánnyal vagy a katonai zene karmesterével, s kész a bál. De nekünk kiket a sors szeszélye falura kárhoztatott, sokkal több nehézséggel kell küzdenünk, s alig tudják önök elképzelni, hogy mily nagy fába vágta az a fejszéjét, aki falun tánczmulatságot akar »csinalni«, mert azt valóban csinálni kell a szó szoros értelmében. Itt a hosszú farsang tehát mulatni kellene ; a fiatalság általában ezen véleményben van. Mindenütt azt hallja az ember : »hat az idén nem lesz semmi ti A kezdeményezéssel járó nagy felelősséget azonban nem akarja senki magára vállalni: hogy miért azt majd később fogja megtudni a szives olvasó. Végre mégis akad néhány fiatalember, kik halált megvető önfeláldozással neki mérnek fogni a nagy munkának. Mint a jó hadvezér előbb a helyzetet tanulmányozza, úgy a mi bátor rendezőségünk is, elmegy előbb a »hangadó« személyiségekhez tapogatózni. A tiszttartóné »ő nagyságá«-nak nagyon hízeleg, hogy legelőbb az ő »magas« véleményét kéri ki a rendezőség, s ezért maga részéről megígér mindent; csupán azt várja el és megköveteli, hogy a bál fényes legyen. A kasznár »nagytekintetű« neje a rossz időkről panaszkodik ; mindamellett hajlandó »kedves« leányaival résztvenni a rendezendő mulatságon, de kiköti hogy csak egyszerű és házias legyen. Az egyik uradalmi ispán az olvasókör termében akarja a mulatságot megtartatni, a másik a kávéház helyiségét tartja alkalmasabbnak. A jegyző a zsidók föltétlen kizárását követeli; a református pap az exclusivitás ellen lép sorompóba. Á községi orvos azt kívánja, hogy a mulatságot »bál«-nak kereszteljék; az uradalmi számvevő az egyszerű »tánczestély« mellett nyilatkozik. Az egész falu izgatottságban van a miatt, hogy lesz mulatság ; mindenütt erről beszélnek ; de egyik sem tudja, hogy hol fog megtartatni, s milyen jeléggel. A rendező bizottság a kezdet legkezdetén fejét veszti, s nem tudja mi tévő legyen, hogy annak a sok különféle igények és követeléseknek megfeleljen. Végre hosszas. tanácskozás és vitatkozás után elvileg elfogadják, hogy »lesz« mulatság. A hely meghatározása ismét egy félórai »eszmecseret« vesz igénybe. A meghívandók névsorának megállapítása azonban valóságos háborút idéz elő. Az egyik azt akarja, hogy X. és Y. családja is meghivassék; más két rendező inkább lemond az egész mulatságról; mintsem hogy »ilyenekkel« egy társaságban mulasson; s már-már azon ponton vannak, hogy az egész mulatság tervét elejtsék: midőn egyik rendező salamoni Ítélettel a kérdéses családok meghivatását a sorsra kívánja bizni. Ebben mindnyájan megegyeznek, s igy ezen nehézség is el van hárítva ; annyival inkább, mivel a kalapból »nem«-et húztak ki. Könyvnyomda és tisztességes czigányzenekar persze nincsen a faluban; emiatt tehát a közeli városba kell egy kis kéjutazást tenni, természetesen kocsival; mivel a jövő század reményei közé tartozik, hogy a vasút idáig kiépüljön. E nyaktörő munkára is vállalkozik két rettenthetlen szivü rendező. Az egy mértföldnyi távolságban lévő várost feneketlen sárban két órai szerencsés kocsizás után elérik s itt jól elvégezvén feladatokat, semmi bajok sem történik, csupán a kocsi kereke törik el a falu előtt s egy félórai gyaloglással bő alkalmuk nyilik a kocsi rázása által előidézett zsibbadtságot kiheverni. A bál napja ki van tűzve; a meghívók szétmennek; a készülődés megindul az egész vonalon. A tisztartóné »Ő nagysaga« egy tuczat divatlapot áttanulmányoz, hogy » szellemes « leánya s maga számára a legutolsó divat szerint rendelhesse meg a báli öltözékeket. A többiek, kik otthon készíttetik ruháikat, zárt ajtók mögött dolgoznak, hogy a szomszédok kíváncsi szeme előre meg ne láthassa a készülőfélben lévő toiletteket s hogy azután annál több alkalom nyíljék a megszólásra. Végre elérkezik a várva várt nap estéje. A rendezőség várakozással telve ideje korán jelenik meg a harcztéren, hogy a vendégeket fogadhassa. De mivel a vendégek közül senki sem akar első lenni, a bátor sereg két teljes óráig hiába vár s • már-már aggódni kezd, hogy senki sen fog eljönni a meghívottak közül. Kilencz óra után azonban, egyszerre oly sürün tolongnak a vendégek, hogy a rendezőség nem képes valamenyit fogadn s néhány mama kénytelen boszankodví egyedül menni a terembe. Rövid fél óra alatt megtelik a »terem« A hölgyek toiletteje igen változatos képel nyújt. A suhogó selyem ruha ép úgy képviselve van, mint az egyszerű karton. A legnagyobb pompa és a legszerényebb egyszerűség szembeszökő ellentéte bő tárgyat nyújt a mamák beszélgetéseihez. Az uradalmi számtartó neje szomszédnéja fülébe sugdos : »nézze csak kérem a jegyző leánya ismét abba a ruhába jött el, a mit a mult concerten viselt. Hogy legyeskedik körülötte az a fiatal postamester; az anyja azt hiszi, hogy komoly szándéka van a fiatalembernek; de én tudom, mert nekem megmondta, hogy csak tréfál s esze ágába sincs megnősülni. A tisztartóné ő nagysága magas rossza lásának ad kifejezést az egyik rendező előtt a helyiség megválasztása miatt. — Ugyan kérem, hogy tudták önök ezt a barlangot választani tánczteremnek ? s ez a karton ruhás nép mit keres itt ? Ez nem volt tapintatos eljárás önöktől. A rendező néhány szóval menteni törekszik magát, de hiába; ő nagysága haragját nem oly könnyű lecsillapítani; s a harmadik táncz után »szellemes« leányával tüntetőleg távozik. A kasznárné kit eddig a sárga irigység némává tett, most megindítja nyelvének kerekét: »Ő nagyságának ugy látszik nincs a mi társaságunk ínyére, mintha bizony mi nem volnánk olyanok mint ő. De jobb is hogy elment, legalább tiszta a levegő. Azután, hogy felcziczomázta magát szépséges leányával, akárcsak a páva, — s igy foly ez tovább ; mindegyik tud valami kicsinylőt, vagy rosszalót mondani a másikról. Míg a mamák egymás kritizálásával, s a papák a boros és sörös poharak hajtogatásával töltik az időt, addig a fiatalság felülemelkedve e kicsinyes dolgokon, gondtalanul mulat, s élvezi a jelen örömeit. Jól esik látnunk, hogy a vegyes ajkú és épen nem magyar nép ép oly hévvel járja a csárdást mint a valczert, s az itt még nagyban divatozó »ländlert«, jól esik hallanunk hogy szűnóra alatt majdnem kivétel nélkül magyar nótákat huzatnak, s úgy el tudnak lelkesedni rajta akárcsak a legtősgyökeresebb magyar ember. Hajnalfelé midőn a fiatalság eleget áldozott Terpsichorénak, s a mamák mindent alaposan megszóltak: szétoszlik a társaság. De a tulajdonképeni hadd el hadd csak azután következik a rendezőség nyakába. Az egyik ispán félszázados hitestársát az egész estély folyamában senkisem kérte fel tánczra ; a jegyzőnét senki sem kisérte a terembe, egy rendező a kasznárné tyúkszemére hágott, a községi orvos leánya a III. négyesre nem kapott tánczost, a czigányok lusták, a vendéglős hanyag volt stb. stb. stb. mindezekért a rendezők fejét mossák, mindolyan különös színben tüntette föl a szép hölgy arczát, A lámpa lángja körül egy szúnyog dongott és én olyan boldogul éreztem magam a szép nő közelében. — De hát mit fog most kegyed művelni Salvin báróval szemben ? — kérdezem. — Azt magam sem tudom, habár, mint már emlitém is, rég ismerem. Először Varsóban látott. Ekkor anélkül, hogy csak egy szót váltott volna velem, egy kávéházban rágalmazni kezdett. Egy tiszt azonban pártomra állott, kihívta és megvívott vele. Egyszerre csak majd eltemettek a bokréták meg a koszorúk és én ugy értesültem, hogy azokat mind Salvin veti nekem. Génuában egy kis adósságba vertem magam — mert kérem azok a direktorok nagyon silányul fizetnek ám; ekkor megjelent egy szolga éppen akkor, midőn mindenem csődre került és az a szolga kijelentette, hogy Salvin báró minden adósságomat kifizette. Itt újra találkoztam vele és amint tapasztaltam, nagyon szereti — csekélységemet. A báró kijelentette, hogy csupa boszuból követ engem, mert sohasem tekintek rá jó szemmel. A báró nagyon csinos fiatal ember, jószivü és nagyon solid. Akármit mondhatok neki, ő föl sem veszi, mert olyan udvarias, akár csak egy page. Egyszerre csak megkérte a kezemet . ... és a báró nagyon gazdag . . . Fölforrott bennem a vér. Szenvedélyesen kérdem: — És kegyed..? ! ... — Egyszerűen eltávolítottam körömből. — Tehát elutasította ? ! — Kiutasítottam. Akármilyen szép, akármilyen gazdag a báró, nem tetszik nekem. Ugy-e, ön azt fogja hinni, hogy én, mint afféle czirkusbeli szereplőnő, kimondhatatlan boldog leszek, ha olyan szép, ifju és gazdag báró vezet az oltárhoz ? Igaza is volna. De hát én már csak ugy gondolkozom. Es az a báró még mindig azt híreszteli, hogy arája vagyok. Tudom, hogy megint eljön. . . Egyszer csak megjelen ön, uram, és átadja tárczámat. Már ekkor derék és becsületes embert födöztem föl kegyedben. . . Tudom, hogy ma is eljön — azért hivattam önt. Ugy-e szívesen jött, ugy-e nálam marad ? Oh, hogyne ! Maradtam biz' én. Midőn a báró belépett a zongora mellett ültem és játszottam, Wyslonska kisasszony pedig a théáját itta. Salvin báró éppe

n olyan volt, minőnek a kisasszony leirta. Szép, ifju, solid és elegáns. Nem is igen neheztelt amiatt, hogy én itt, mint jóbarát szereplek; olyan csókolni-való, nyájas fiatal ur volt. Mind a hárman theáztunk. Wyslonska kisasszony, midőn bemutatott neki, azt monda, hogy : régi ismerőse vagyok még Lengyelországból. Ezen az estén tudtam meg, hogy Wyslonska kisaszszony keresztneve : Heléna. Éjfélig mulattunk. V. SOKRA MENTÜNK. Másnap korán reggel egy ünnepiesen öltözött szolgát láttam a folyosón áthaladni, ki kezében egy csokrot vitt. Halvány sárga rózsák voltak. Éppen olyanok, mint Wyslonska kisasszony hajfürtjei. — Milyen gyönyörű rózsák ! — mondottam elcsodálkozva. Ekkor a szolga udvariasan elém állott és megtekintésül átnyujtá a bokrétát: — Oui, monsieur, szép rózsák ! — Pour mademoiselle Wyslonska ? — kézdezém. A franczia megrázta fejét és még mindig levett kalappal a kezében igy szólott : — Si monsieur. De la part de mon maire, monsieur le báron de Salvin! Még egyszer megszagoltam a rózsákat, azután a szobámba vonultam, hol azon gondolkoztam, hogy micsoda rózsákat küldjek én — ő neki. Délelőtt nagy meglepetésben részesültem. Salvin báró látogatott meg egészen váratlanul. Olyan szeretetreméltó volt, mint mindenkor. Nem lehet sohasem megharagudnunk rája. Fekete visite-ruhába volt öltözve s minden mozdulata olyan kecses volt, akár csak egy hölgyé. Meg kellett látogatnia, mert tegnap olyan szerencsés volt, hogy velem a legkedvesebb barátnőjénél mulatott; megkedvelt, és most lerója nálam a tiszteletét. A kedves báró beköszöntője igazán meghatott engem. Hogy leföstötte előttem a kisasszony ezt az angyalt valódi kalandornak! Pedig dehogy volt ugy. Volt is ő oka annak, hogy megszererette azt a nőt! Ily vetélytárstól legkevésbbé sincs mit tartanom. Es udvariasan bántam vele magam is. Tőlem Wyslonska úrhölgyhöz távozott, de ott sem tartózkodott sokáig. A kisaszszony közvetlen az ebéd után áthivatott. A kisasszonyt rendetlen asztala mellett egészen elcsüggedten, de mégis könnyelmű mosolylyal láttam újra. — Kérem, adjon valami jó tanácsot — monda halkan — ma mindenemet zár aláveszik, és engem is el .. . — Lehetetlen! — válaszolám csodál kozva — lehetetlen ! Hisz az én szülőim olyan becsületesek voltak — aztán magam is — milyen rettenetes színben tünt föl hát ez a dolog előttem. (Folyt, köv.)