Esztergom és Vidéke, 1886

1886-10-17 / 83.szám

MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉSJSÜTÖRTÖKÖN. Ei;Öf'J745TÉSI Ál) : egész évre .... 6 frt — kr. fél évre ' 3 frt — kr. negyedévre 1 frt ">0 kr. Egy s?ám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZENT-ANNA-UTCZ A 3Í7. SZÁM, hová ;i Fáj) szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHTVATAL : SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyílttérije szánt köz­lemény ek, előfizetési, pénzek és reelamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS IIJ«Í)KTRSBK : 1 szótól 100 szóig — frt 7­r > kr. 100-200-ig . • 1 frt őO kr. 200 -300-ig . 2 frt 2ő kr. Bélyegdij 30 kr. Sí .A G A N-Hl RDET ESEK megállapodás szerint Jegju­tányosabban közöltetnek. NY1LTTÉB sora 20 kr. Főváros és vidék, Budapest legalább annyi joggal ne­vezhető Magyarország szivének, mint Paris Francziaországénak. A czentra­lizáczió, a fővárosnak minden tekintet­ben való központtá tétele, talán sehol sincs oly szigorú következetességgel, oly úgyszólván kivételt nem ismerő általánosságban keresztül vive, mint nálunk. A közigazgatás, törvénykezés, kereskedelem, ipar, a társadalmi és politikai élet összes erei csomóba folynak össze s ez a csomó a főváros. Nagyobb mozgalomnak, bármily irányú legyen is, egyéb kiinduló pontja alig képzelhető a fővárosnál. Itt székel minden, ami fő, erre fordittatik min­den, ami egy várost széppé és nagy­gyá tehet. S a nagy Széchenyi álma megvaló­sulásnak indul. Budapest azon a pon­ton van, hogy világvárossá fejlődjék, — a túlcsapongó lokálpatriotizmus azt mondja, hogy már is az. Igazán rossz hazafi volna aki szive mélyéből nem örülne őszintén a magyar főváros ilyetén felvirágzásának. Jogos )üszkeséggel töltenek el minden ma­ryar embert azok a lelkes ovátiók, nelyekkel a külfölduek esetleg fővá­'osunkban időző jelesebbjei Budapestet iiegtisztelni szokták. A bennünket gyanús és sokszor rossz szemmel mé­egető külföld immár kénytelen elis­íierui, hogy Budapest nemcsak egy Laladó, törekvő országnak, de egy­zersmind a kultúrának, a czivilizatió­lak is egyik imporiuma, nemcsak a monarchiának, nemcsak a Dunának, de az egész művelt világnak egyik ragyogó gyöngye. Az irányunkban ujabban általánosan nyilvánuló szim­pátiák megszerzésének dicsőségéből a a fővárost kétségtelenül az oroszlán­rész illeti meg. Az egész ország, enuek minden vi­déke a megelégedés és büszkeséggel tekint a kiterjedésben, lakosságban, csínban és fényben egyre gyarapodó főváros felé. Ámde a nélkül, hogy önzéssel vá­doltathatnánk, — coiistatálnunk sza­bad, sőt kell is, hogy ez a büszkeség, ez az öröm nem egészen tiszta. Beléje vegyül egy csekélyke része annak a keserű érzelemuek, melyre az »irigy­ségnél« gyengédebb kifejezést hiában keresünk a szótárban. Roppantul éles a különbség a fő­város és a vidék között, iszonyúan mély az űr, mely a kettő között tátong. A fővárosnak minden bőven, — a vidéknek igen ritkán egy-egy csekélyke valami. A jóllakáshoz közeinek egy dúsan teritett asztal, az éhezőnek egy kenyérmorzsa, mely véletlenül hullott oda, mert nem talált helyet a fényes lakománál. Ez nem auxezis, ez valóság. Az in­tenzív fény mellett annál sötétebbnek tűnik fel az árnyék. A főváros élénk fényének sötét árnyéka a vidéket bo­rítja. Itt a vidéken magunk között megvallhatjuk. hogy fővárosunk nagyobb maliczia nélkül a vidékre nézve össze­hasonlithó a Potemkin festett faluival, melyek mögött a hátramaradás sötét képe rejtőzik. A vidék haladása sehogy sincs arány­ban a fővároséval. Pedig az általános haladás, az országos haladás csak úgy lehetne valódi, ha ez a vidékre is ki­terjedne. A főváros fejlődésének tulaj­donkép hű tükrének kellene lennie, mely mutatná mikóp halad az egész ország. De a vidék fejlesztésére vajmi kevés gondjuk van azoknak, kik a fővárost egyre gyarapítják és emelik. Ez mig, egyrészt mérhetien kárára van a vi­déknek, addig másrészt félre nem is­merhető veszélyt rejt magában, magára a fővárosra nézve is. Nagyon félő, hogy a fővárosban túltengés fog bekövetkezni melynek aggasztó jelei már is sok téren mutatkozuak. Legyünk tehát a főváros mellett, a vidékre is aránylagos gonddal. Le­gyen Magyarországnak is kifejlett városi élete a vidéken is, mint a művelt kül­földnek. S akkor kétszeresen lehetünk majd büszkék a fővárosra, mert igy dicsősége reánk nézve meglehetősen olcsó. Múzeumai, jó színházai, könyvtárai, ipartelepei, magasabb iskolái, tekinté­lyes köz- és pénzintézetei, majdnem kizárólag csak a fővárosnak vannak; lé­tesítsenek ilyeneket a vidéken is csak is ez uton emelkedhetik a vidék szel­lemi és anyagi viszonya. Nem kívánhatunk semmit oly mér­tékben, mint az a fővárosnak van, de a méltányos és kellő arány életszük­séglote a vidéknek, ha az univerzialis haladásban számot tevő tényező akar lenni, Erre pedig hivatva van. E hivatást nem tagadhatja senki, adjanak tehát fejlesztésére eszközöket. Virágozzék, növekedjék, emelkedjék a főváros egyre tovább. De ne legyen mellette hamupipőke, a vidék mely könnyes szemmel nézi az aranyos czifra­ságot, mig ő, az elnyomott mostoha­testvér rongyokban jár. LEVEL AMERIKÁBÓL Philadelphia, okt. 2. Mindeuki tudja, hogy a jég ellen való biztosítás kérdése, milyen nagy hullámokat vert Magyarországon. De hogy a hullámok a tengert is fölza­varva, Amerikának partjait is megver­dessék, ezt még sem hittük. Egy Philadelphiából keltezett levél fekszik előttünk, mely meglehetős humorral, keserű gúny nyal és nem is válogatott szavakban éles bírálat alá veszi a »Magyar általános biztosító társaság jeges szövetkezetét.« A levelet itt min­den kommentár nélkül reprodukáljuk. Az érdekeltek nagy élvezettel fogják olvasni a sorokat. A gazda közönség okulni fog belőle. A levél tartalma a következő : Kedves barátom! Kérdezed tőlem : miként mennek dolgaim és mit műve­lek új hazámban ? Megvagyok vala­hogy, mint a szegény ember gazdag városban; alkalmaztattam egy bizto­sító társaságnál, dolgozom és megélek erkölcsösen és amennyire lehet tisztesé­gesen, amennyire telik, kevés szabad óráimban visszagondolok elérzékenyedve ama szép időkre, melyeket veled haj­Lz M Es2tergom ísVidéka" tárcája. i NEM AZ VAGYOK.. . Nem az vagyok, aki voltam régen ! Meghúzódom egy sarokban szépen S magam elé bámulok, csak nézek... Az égre is felleget idézek. Oda van már régi vidorságom! Eejtett levél nem igy él az ágon, Legalább a szellő jut feléje, S beszél neki, elmulatgat véle! Én velem még a szellő se játszik, Elfeledett a világ — úgy látszik! Elfeledtem én is őt már régen, Itt, ezen a régi karos széken. Nem bánt se vágy, se kívánság többé, El lennék én egy magam örökké ! Arra is tán csak a szokás késztet, Hogy csalfa lány, visszasírlak téged. Csak a szokás, vagy mit tudom én mi? Vagy a szivem nem szűnt meg tán égni?! S egyet-kettőt utoljára lobban. Hogy sötétté legyen annál jobban! PEEÉNYI KÁLMÁN. EREDETI REGÉNY. Az Eszt. és Vid. számára irta: Munkácsi Kálmán. (16-ik folytatás.) Jó is teszi különben, ha élvezi boldog­ságát. Furcsa az élet, ma még derült az ég, de holnap már borús lehet. Hiszen én tudom legjobban, mily gyorsan eshetnek meg ily átmenetek! S már csak azért is örült elmaradásának, mert még mindig remegett attól, hogy ha újra meglátja nyájas arczát, mosolygó aj­kait, barátságosan fénylő szemeit, végre is nem fogja bir ni tovább titkolni érzelmeit, vagy pedig összeroskad a küzdelemben. Pedig neki folytatni kellett e küzdelmet kedves kis öcscse érdekében s azért is, hogy anyja utolsó kívánságának eleget tegyen; folytatnia mindaddig, amig csak ereje en­gedte. A tél már ugyancsak előre haladt, sőt, vége felé is közeledett. Hanem azért még mit sem engedett hidegéből. Ma is vidám tűz pattogott a kis fehér cserépkályhában, amely mellett Lili ült s mialatt gondola­taiba elmerült szorgalmasan dolgozott az ölében tartott hímzésen. A jó Gállosnénak szánt névnapi ajándék volt az. Éppen a felett gondolkozott, hogy mennyi csapás érte őt félév leforgása alatt. Kivesztette édes anyját, elszakadt szülőföldjétől s csa­lódott első szerelmében. Oh, hisz egy egész élet folyamára is elég lenne ennyi csapást átszenvedni, nem pedig olyan ifjú, gyenge szívnek, amilyen az övé. Valóban csodálta önmagát, hogy elég ereje volt mindennek átéléséhez. Természetesen az utolsó csalódást érezte még mindég a leg­jobban. Úgy gondolt most Róbertre, mint egy kedves halottra szoktunk. Bárha tud­juk, mennyire fáj szivünknek a reája való visszaemlékezés, mégis mindég csak vele foglalkozunk. Mindazáltal nyugodtabbá vált, mint az első időben volt. Részben talán ama körülmény okozta ezt, hogy Róbert ama délután óta többé nem mutatkozott náluk. Sőt még az ut­czán sem találkozott vele, csupán meny­asszonyával jött egyszer össze, de az ak­kor nem vele, hanem egy fiatal huszár­egyenruhás főhadnagygyal ment. Lili Róbert elmaradását arra magya­rázta, hogy egy perczet sam akar elvesz­tegetni abból az időből, melyet menyasz­szonya oldalán tölthet. Jól is teszi ezt, él­vezze teljes mértékban boldogságát. De a néni nem igy gondolkozott. Az nagyon sokat aggódott Róbert miatt attól félve, hogy valami baj érte őt. Tudakozódott is különféle mellékutakon utána, de a válasz, melyet kapott, e tekintetben telje­sen megnyugtató volt. Rendesen végezte hivatalos teendőit, mint ezelőtt, tehát baja nem lehetett. Igy más okot nem találhat­tak, mint hogy valamiért megneheztelt reájok. S épp ezért a néni írásban sem akarta hívni őt. Abban reménykedett, hogy végre is csak visszatér hozzájuk. Ily körülmények között ugyancsak cso­dálkozott Lili, midőn az ajtó nyilasának zajára munkájáról faltekintve, Róbertet pillantotta meg belépni. Nem is akart hinni szemeinek, midőn rég nem látott nyúlánk alakját megpillantotta. Hitetlenül dörzsöl­gette szemeit kezével s fejét kételkedve rázta. De valóban ő volt-e az? Ez a hal­vány, viasszárga arczú, komor arczkifeje­zésű férfiú azokkal a setétkék karikákkal mélyen beesett szemei alatt. Ez ugyan alig haaonlitott az egykori délczeg élet- üde, vidám* tekintetű ifjúhoz. Nem, nem; ez nem lehet ő — mormolták öntudatlanul ajkai, miközben remegés futott át egész valóján. Pedig mégis neki kellett lennie! Hogy is közeledhetnék más valaki ily bi­zalmasan feléje. De akkor, az Istenért, mi történhetett vele? — kérdezte kínos, benső szorongással magától. Eközben Róbert a kályhához érve tompa hangon üdvözölte őt. Majd leült egy székre s észrevehető zavarral tárgyat' keresett a társalgás megkezdésére. — Hogy van édes Lilikém ? kérdezte végre reszkető hangon, majd kis idő múlva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents