Esztergom és Vidéke, 1886

1886-08-19 / 66.szám

az a fentebb elmondottakból világosan kitűnik. Végre van még egy harmadik oka is annak, hogy vidéki t .-egyesületeink miért nem emelkedhetnek a kor színvonala ra, és igy miért nem felelhetnek meg a hozzájok kötött reményeknek ; ez a harmadik ok pedig a szegénység. Pénz nélkül tűzoltó-egyesületet szervezni, azt hivatásához segíteni, hogy esetleges vész idején nevéhez méltó szolgálatot tehessen, a képtelenséggel határos valami. Pedig koldustarisznyát hord a nyakában — igen kevés kivétellel mind. Igen soknak annyira hiányos a felszerelése, hogy szót sem érdemel az egész. Már pedig asztalost fűrész, csizmadiát ár, szabót tű nélkül nem képzelhetünk. Ha sok vidéki t.-egyesület nem volna oly szegény, több szolgálatot tehetne a közjó érdekében, mint amennyit valójában tesz. Fájdalom azonban, habár létjoga az intézménynek el van ismerve és az el nem vitázható, mind ez ideig nagyon mostoha gyermeke volt ugy az államnak mint egyeseknek. Minden haszontalan sport czélokra inkább áldoznak főuraink mint erre a valóban nemes czélra. Pedig mig a vidéki t. egyesületek ügyét több oly lelkes férfin nem teszi magáévá és veszi kezébe mint József főherczeg ő kir. fensége, addig alig várhatjuk hogy megfelelnek a hozzájok kötött jogos reményeknek, addig mindig mögötte fogunk állani az alcsúti ö. t.-egyesületnek, mely a hasonló egyesületek közül legtöbbet messze túlszárnyal. A legnagyobb átalánosságban — mi talán egyedüli hibánk — elmondottuk volna a betegség okait, annak különféle tüneteit, logiee véve már most következnie kellene a gyógyírnak,, mely 1 asz tó lag hatnak. Erre azonban most elegendő térrel már nem rendelkezünk, de alkalmilag vissza fogunk még reá térni. BUDA FELSZABADULÁSA. (1686.) Jubileumot ül ismét a nemzet. Kétszáz esztendős jubileumát annak a jelentőségteljes napnak, mikor az egyesült európai haderő Magyarország mentsvárát Budát 200 éves rabiga alól felszabadító, ta ! Kétszáz év ! Hat nemzedéknek hosszú életét szorította rabigába a török hódítás. Hat nemzedéken át folyt a vér e haza földjén, hat nemzedéknek vagyonát fosztogatta ki a török zsoldos haderő. Pusztító rablóhadjáratokban irtották a magyart, nemzetiségét, féltve őrzött kincsét, a hazaszeretetet elvették tőle; csel, erőszak, durva megsértése a házi szentélynek: ezek voltak az indító okok, melyek a nemzetet tompa kábultságba ejtették s kiirtották szivéből az önvédelem ösztönét és a jövő iránti reményét. Nem volt itt tett erős hadsereg, mely felvette volna a feléje dobott keztyüt, a kicsiny, szétrongyollott haderő eltörpült a török hordák milliói előtt. És az elhanyatlott nemzeti önérzetnek sietett segítségére a nyugat. Európa hatalmai megértették feladatukat. Hisz ez a nemzet egy évszázadon át volt bástyája Európának a kelet ellen. Ez a nemzet tartotta oda mellét a kntyatalároknak, e nemzet szivébe döfte tőrét százados küzdelem után a 'örök hódítás. S midőn lerogyott az emberfölötti küzdelemben és a győzelmes ellenfél vérében, vagyonában gazdálkodott, akkor a hatalmas nyugatnak fel kellett emelnie szavát, inert már nem sokára ő rá került volna a sor. Tizennégy nemzet vitéz hadserege egyesült Buda alatt a kereszténység hatalmas jelszava mellett s a tizennégy nemzet hadserege között mégis főszerepe maradt a magyarnak. Peine u á z y Dávid hajdúival először lépett fel a bástyára és amagyar lobogó kitűzésének érdeme mégis "'•'fiifa ^terf — Az ellenségnek lépésről-lépésre kellett hátrálnia s nem sokára az egész ország felszabadult a járom alól, mely alatt kétszáz esztendeig görnyedett. Ma mult kétszáz esztendeje a felszabadulásnak. S ma százszor nagyobb jelentősége van ez ünnepnek, mint máskor. Ez az ünnepelt nap szabadított meg bennünket a rabigától s ez az ünnep legyen mentő okunk azokra a vádakra, melyekkel bennünket a nyugat tetéz. Vádolnak bennünket, hogy nem vagyunk kultur nép, hogy érzéketlenek vagyunk a haladás, a művelődés iránt. Elfelejtik e vádlók azt, hogy ez a nemzet védte évezreden át egész Európát a kelet rablóhadjáratai ellen; elfelejtik, hogy életünk örökös harcz volt önmagunkkal, ellenségekkel, de uem önmagunkért, hanem Európáért! Ezért maradtunk el a nyugati kultúrától, ezért és semmi másért; mert hogy van érzékünk a haladás iránt, azt bizonyítja utolsó félszázados művelődéstörténetünk, mely világosan tanúsíthatja, hogy mi fél század év alatt tettünk annyit, mint amennyit Európa századok békés ideje alatt tudott csak megteremteni Ez az ünnep most a béke ünnepe. Nem illik ide a szemrehányás; a har czok emléke a történelemé. Emelje ez ünnep jelentőségét a zavartalan nemzeti és kül béke. Annál is inkább legyen igy, mert ez nemcsak hazánk ünnepe, hanem Európáé is. Európa is részt vett a felszabadítás munkájában, illő, hogy neki is része legyen az ünnepben. És az ő része is legyen az általános béke ! Ne zavarja semmi az ünnepet! Ünnepeljen az ország és ünnepeljen a főváros; de ünnepeljen főleg a kereszténység, mert a templomok is e napon szabadultak fel a kétszázados zárak alól. A kereszt győzött, a félhold elhanyatlott! NyiÍjának fel a templomok ajtai! Rendezzen az egyház hálaadó isteni tiszteleteket, tartsanak a lelkipásztorok beszédet a néphez, mondják el az ünnep jelentőségét ! És hangozzék a hálaszó az országban mindenütt : Te deuiii laudamiis ! Az eltótosodott Magyarország. Garam-Szt-Benedek tájáról, aug. 17. I. Vannak szerencsés emberek, kiket a kedvező, anyagi körülmények messze terjedő vidékeket beutazására qualiíicálnak, ugy a haza határainak nevezetességeit, földrajzilag számbavehető érdekességeit megfigyelni s az igy szerzett közvetlen szemléleti tapasztalatok utján ismeretkörüket tágítani és bő anyagot nyerniök arra, hogy legyen min a magány óráiban édesen elmerengeni, szóval az utazási élmények visszaemlékezéseiben akár sajtó, akár szóbeli előadás nyomán másokat is gyönyörködtetni. De hát nem igy van a szegény ember ! Annak be kell érnie azzal, a mit e részben a szerencsés véletlen nyújt. Miután a szerencsés véletlen szt, Benedekre hozott, elmondom hézagos egymásutánban szerzett uti tapasztalataimat, melyek nem arra szánvák, hogy azokban valami ujat keressünk, hanem a már elmondottak' felelevenítésére szolgálnak. Szép napos időben indultunk ki Esztergomból s igen kedvező benyomást gyakorolt reánk az ujonna népült vasút, melylyel párhuzamban a mi országutunk haladt Csabáig. Ezen útvonalon belül kocsink háromszor szegte át a síneket. Az utolsó átjáró kissé veszélyesnek látszik, a menynyiben a magas lejtőről leereszkedő kocsi majdnem feltartóztatlanul robog keresztül a vasúton s ép itt nincs alkalmazva a becsukható korlát, minek hiányában könynyen megeshetik, hogy a lejtőről kevésbé feltartoztatható kocsi az elrobogó vonat állal elgázoltatik. Van itt ugyan egy óvó figyelmeztetés a következő feliratú táblán: »Vigyázz! Jön a vonat!« — de bizony késő az már akkor, mikor a kocsi neki robogott. Csatánál bucsut vettünk a vasúttól és kánikulai egykedvűséggel Zseliz felé tartottunk, a hol pihenőre, kipróbált étvágyunk kielégítésére megállapodtunk. Jól elláttak itt bennünket tárczánk jelentékeny szomorúságára. Ily helyzetben folytattuk utunkat Káin a felé, hova délután úgy 4 óra tájt érkeztüuk. Ezen helyen az egykori jó idők, nyoma még meglátszik, hét országút ad egymásnak találkát, a melyen a losonczi vaspálya megnyitása előtt a felső vidéki s Budapestre menő társzekerek ezrei vonultak keresztül. Egykoron hires faraktárral is birt, mely jelenleg a minimumra törpült. Hatalmas fahid vezet itt a Garamon keresztül, a mi vasúti hídnak is beillenék erős szerkezet és tartósság tekintetében. Elmaradtak a társzekerek hosszú sorai igy tartóssága is állandóságot nyert. Var itt szeszfinomitó gyár, mely működéséber — a mai idők nyomott viszonyai folytai — sokszor szünetel. Kálnát elhagyva tágas mezők látkép( tárult elénk, melyen a munkások ezre hangyaként sürögtek. Láttuk a szarvas marhái által országos kiállításunkon eis» kitüntetést nyert Leidenfrost földbirtoko méntelepét, továbbá gazdasági gépei közű narom aratogepneií működését. Gyorsai tarolták ugyan a kalászos veteményt, — de a rendek összekuszáltsága az aratógé pek előnyét jóval háta mögé helyezik a: emberi kéz hasonló munkájának. Közeledtünk ezután Uj-Bars és Ki Koszmái felé, mely utóbbinak látásává egy kinos gondolat röppent át agyunkon t. i. az, hogy Kis Koszmái elhagyásává teljesen belépünk a tót-atyafiak társaságába, mert a Koszmái után észak felé sorakozó községek magyarországi lánczolat; — az értelmi osztály kivételével — Szva topluk nyelvét ismeri, a mely nyelven mi nem érintkezhetünk. Koszmaiig utaztunkban a temetők sir jelei előre mutatták, hogy mily ovakod< vaUásu községhez közeledünk, mert a fél körös tetejű siroszlopok tömege kalvinist; dett. — Légy erős kérlek s törüld le könnyeidet. Lásd nekem sietnem kell szavaimmal, mert perczeim meg vannak számlálva; nehezítsd meg elválásunkat az által, hogy nem engeded elmondani azt, amit akarok. Végigsimította leánya felbomlott fürtjeit sovány kezével s miután egy ujabb heves rohamot kínosan leküzdött, még gyengébb hangon folytatta: — Te mindég jó, engedelmes, istenfélő leányom voltál, édes Lilikém légy ezután is olyan. Nemsokára magadra maradsz a a nagy ismeretlen világban s csak úgy boldogulhatsz abban, ha nem térsz le azon útról, jnelyen eddig haladtál. Csak úgy válhatsz igazi, hü gondviselőjévé tenmagadnak s második anyjává kis öcsédnek. En bizom benned édes leányom. Elhallgatott s most nehéz aggodalmat tükrözött vissza arcza. — Csak az nyugtalanít nagyon folytatta később akadozottan beszédét — hogy szived gazdagságán és neveléseden kivül vajmi csekély vagyont hagyhatok reád s kis öcsédre. Ez a kis házikó a hozzá tartozó kerttel és telekkel képezi összes örökségteket. S hogy jövőtök legalább némileg biztosítva lehessen, még ezen is mihamarább túl kel adnotok. Mit tegyetek a hegy ült pénzzel, mihez fogjatok halálom után, azt majd elmondja neked Róbert öcsém, kivel a főtisztelendő ur útján tudattam végakaratomat. Nekem már ugy sem volna elég vevőm azt elmondani. Mig ő elintézi ügyeteket, a jó Gállosné lesz oly szives magához venni szegény árváimat. A jóképű iskolamesterné, kinek szemeiből már hosszabb idő óta csak úgy dőltek a könnyek, nem volt képes szólani, csak fejével biezczentett helyeslése jeléül. A beteg most újra elhallgatott, melle zilálva hörgött s szemei egyre fénytelenebbekké váltak. — Ha meghalok — suttogta végre elhaló hangon — drága férjem mellé temessetek el! Ti pedig maradjatok jók, erkölcsösek; bizzatok az Istenben, akkor ő sem fog elhagyni. Szeressétek egymást s vigyázzatok egymásra. Isten veletek! A leány szívszaggató zokogása szakította félbe az anya búcsúszavait. A kis fiú is vele sirt s még a két idegen is elfordult az ágytól, hogy letörülje arczárói a könynyeket. Mikor végre a plébános figyelmeztetésére felemelte a leány az ágyról égő arczát, rémülve vette észre, hogy anyja szemei le vannak zárva s a kéz, " melyet kezében tart, merev és jéghideg. Megtántorodott lábain, térdei összecsuklottak »Meghalt!« sikoltotta szivrázó hangon s aléltan roskadt le a kemény pallóra. Másnap már ott állt a kis szobában az egyszerű ravatal. A falak fekete posztóval' voltak bevonva, az ablaktáblák szorosan betéve s az emelvény körül sárga viaszgyertyák lobogtak kisérteties fényüket a halott arczára vetve. A ravatal lábánál a boldogult vörös bársony imazsámolyán fekete gyászruhában öcscsével Lili térdelt. Szép szemei vörösre voltak kisírva s vastag kék karikákkal körülvéve. Álmatag, révedező tekintettel szemlélte az előtte nyugvó drága halottat. Kezei imára voltak kulcsolva, de ajkai nem mozdultak meg. Nem imádkozott, hisz még gondolkozni sem volt képes. Feje kábult, szédült szemei előtt zűrzavaros homályba folyt össze minden. Azt sem tudta, hol van, ébren-e, vagy pedig álomban, — valami nehéz, nyomasztó álomban. — A ravatal körül elhelyezett virágok bódító, nehéz illatot leheltek, elkábították s a föld felé húztak tejét agyában zűrzavarosán kavarogtak az eszmék. Merőn nézett maga elé az üres légbe. De bárhova nézett, mindenütt ott látta azt a szelid, nyugodt arezot, melyről a halál egészen elsimitottaa szenvedés nyomait, azt az egyszerű, szürke selyem ruhát, a csipkés fekete főkötőt, melyet olyan jól ismert. Könnyei már régen nem voltak, nem fájt már szive, csak zsibbasztó dermedtséget erezett egész bensejében. Minden amit maga körül látott, úgy tűnt fel előtte, mint valami elmosódott ködfátyolkép-. Látta a falusi ismerősöket egyenkin bejönni s a kis szoba ajtaján odalépni Í halott elé; Őt is üdvözölték, de ő mint egy szobor, mozdulatlanul bámult reájok Hallotta susogásnkat, némelykor ismerő hangok ütötték meg füleit, egy-egy perczr feleszmélt ilyenkor, de csakhamar újr; visszaesett fásult dermedtségébe. Egyik másik látogató koszorút helyezett a rava tálra, némelyik meghintette szentelt viz zel a halottat, mig másik ismét megcsó kolta összekulcsolt kezeit, melyek az olva sót s feszületet tartották s szánakozó tekin tettel haladtak el mellette az emberei ^Szegény árvák, mi lesz belölök!« suttogták résztvevő hangon, de ő nem tudtí mit beszélnek. Csak egy hang csengett folyton fülébei valamennyi részt vevő, szánakozó szóza mind azt a tét szót zúgta fülébe: »Istei veletek!« A falubeli parasztság és polgár osztály egyre jobban megtöltötte a szobát majdnem az összes lakosság együtt vol már s jajgatás, siránkozás hangzott min den oldalról feléje. »Csak 46 éves vol még« — mondotta az egyik. — Még bi zony akár ugyanaddig elélhetett volna »Kár érte, jó asszony volt! — erősitett< a másik. »Hja, a sok bánat vitte ily korán sírba! — állította egy harmadik, egy negyedik s igy tovább mindenik valami megjegyzést. (Folyt -' kö / 2