Esztergom és Vidéke, 1886

1886-08-05 / 62.szám

MEGJELENIK HETENKTNT KÉTSZER • VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐ FIZETÉSI ÁR : egész évre .... 6 frt — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre 1 frt őO kr. Egy s/ám ára 7 kr. « Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERl(Es7f (TsÉG : SZENT-ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHÍVATAL : SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, hová a lap hivatalos s a magáig hirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előíizetési pénzek és reklamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr. 100-200-ig . IfrtŐOkr. 200-300-ig . 2 frt 25 kr. Bélyegdij 30 kr. M AG A N111R H ET ES EK megállapodás szerint legjutányosiibban közöltetnek. NVJLTTÉR sora 20 kr. Uj irányt gazdaságunkba! Nagy-Ölved, aug. 3. (P. L.) Az aratás lassanként befejezett tény a gazda keresztek helyett csak részt kapott, — mely nem alegkedvezöb eredményt mutatja tebát fel, — ugy látszik maga a természet egy uj utat nyit a jövőbe, melyen haladnunk kell, és megtanit, hogy a selejtes föld munka csak a legkedvezőbb időjárással adja meg a valódi jutalmat. Az egyszerű földmives osztály máig is a régi szokásoknak hódol s az őseitől öröklött félszeg földmivelési módot követi. Holott a tagosítások, és az úrbér rendezés változtatott a talaj viszonyon, a régi legelők a kiirtott őserdő talajok termőképessége lassan kifogy, vele együtt a rossz kezelés és régi rendszer mellett a jövedelem fokonként ugyan, de rohamosan apad, és ez apadás lassanként teljes természetlenséget idéz elő, melynek egyedüli okául a rossz gazdasági eszközöket (a menyibeu a rossz régi faekék még nem ritkák) és a mi fő földmivelőink ellenségei még mindig a betűnek az iskolának a tudománynak és vele a haladásnak. Pedig a kor szelleme ép úgy az 3gyik, mint a másik tér munkását ha.adásra készteti. Ha állam-költségvetésünk figyelme íem igen vet figyelmet azon milliókra, :ik földmivelóssel foglalkoznak, a fáradalom vezértagjai vehetnék kezükbe ,z ügyet. Mert ha tantermet ál Utunk az orvosi, a jogi, a kereskedelmi s a technikai pályán élőknek, szintoly szükségesnek látnám, hogy a tanítóképző intézetek növendék tagjai, és különösen azok, kik ételüket a községi népnek szentelik, a földművelés modern ismereteiben is alaposan kiképeztetnének, hogy a haladó kor ismereteit közölni volnának képesek az elmaradt néppel. A képző intézetek kiváló főgondját képeznék földmivel esünk kiismerése, kiíanitása, mert csak is egy valódi szak ismerettel biró tanitó volna képes oda hatni, hogy a téli szünidők alatt a felnőttek részére felolvasásokat tartva, a földmivelő népet valódi hivatására oktatná és serkentené. »Mindon munkás méltó azonban a jutalomra« mondja az írás tehát ezt külön díjazás mellett tennék a mire nézve okvetlen szükséges volna a kellő szak könyvek beszerzése. Vannak ugyan magassaJbb gazdasági intézeteink mint Magyar-Ovár, Keszthely, Debreczen, de innen tisztelet a kivételeknek rendesen csak gazdasági hivatalnokok, de ritkán kerülnek ki alapos gazdák. Kisebb intézeteink is vannak de ezekben még mindig azt látjuk, hogy oly növendékek csoportosulnak leginkább, kik gyülöttel vannak a modern ismeretek iránt, nem kell nekik a könyv, ott hagyják a gimnasiumokat és fölcsapnak földmives ispánoknak; ha máinem lehetnek papok, orvosok, ügyvédek, mérnökök, vasútépítők, akkor legalább is olyan urak akarnak lenni, a kik jólétüket, nem az eszüknek, hanem a hivataluknak köszönhetik. Manapság még a nagyobb gazdaságok talajdonosai is bizalommá! kezdenek azok felé tekinteni, a kiknél a fősúly inkább az elméleti, mint a gyakorlati irányra van fektetve. Külömben a tudomány se ér sokat ha értékesíteni nem tudjuk. Tanulni nemcsak bizonyos korban kell egy két esztendeig, hanem örökre. Szerintem tehát egy gazdaság vezetéséhez nem annyira magas egyetemes miveltség, mint inkább, a szakba vágó valódi ismeret, éberség, tapintatos ügyes rendező tehetség, szorgalom — takerékosság s folyton tanuló hajlam szükséges. A melyik gazdánál az meg van, azt még a csapások is enyhébben sújtják. A ki tehát figyelemmel kiséri a falusi földmivelők állását és helyzetét — az minden esetre észre veszi, hogy itt tenni kell — a régies ó bástyákat lerombolni, az elavult rendszert megváltoztatni, a földmivclésnek s általában a gazdálkodásuak uj irányt adni. Mert ha van ellenség, a gazdának legtöbb van, ott az idő járás; a sok eső rothaszt, a szárazság pedig aszal, — a víz hullámai pusztulást idéznek elő, a jég rombol — a villám sn

jt és gyújt, a tűz elhamvasztja a reményeket a gabona ár emelkedése vagy hanyatlása a politikusoktól függ, a vám tarifa sok számítást kínevet. A gabona ár folytonos csökkenése és a rossz termések oda terelnek tehát bennünket, hogy gazdálkodási rendi szerünket változtatni kell hogy minéz több takarmányt termeljünk - • és ei által az állat tenyésztést, mely némjavulást hozhat be háztartásunknál nagyobb figyelemre méltassuk. A menynyiben látjuk, hogy gabona piaczaink zilált állapota nem nyújt elegendő biztosítékot kiadásaink fedezésére, anynyiban kellene uj piaczi czikkek produkálására vállal kőznünk. Neveljünk tehát szép lovat, ökröt, tehenet, — nemesitsük a fajokat melyeknek minden körülmények közt ára vau selejtes hulladékunkat, harmadrendű gabonánkat pedig használjuk fel hizlalásra és biztos az értékesítés. Ez lenne az új irány, melyet a jelem hullámzó gazdasági viszonyok között saját }ol felfogott érdekünkben követnünk kellene. AZ IPARISKOLÁK FONTOSSÁGA. (Az Érsekújvári értesítőből.) A ki társadalmunk mibenléte és az ország feladata iránt csak némi érzékkel is bir, az legkevésbé kételkedhetik abban, hogy az ipariskolák hivatása egyenértelmíí és értékű a hazai ipar megteremtésének kérdésével : hogy azon ut, mely hazánkat önálló és virágzó iparhoz juttatni hivatva van, az ipariskolák intézményén vezet keresztül. Sokáig váratott magára ezen életbe vágó szükségnek megismerése, de örvendetes tény, hogy valahára mégis érvényt szerzett magának, hogy már annak reményével bírunk, miként a Lz^Esztorgom ésVidake" tárcája. ív Figyeljük meg a vörös ember sejtelmeit , ki a civilizátiótól távol éjszak Amerika tdonjaiban halászat és vadászattal lti idejét. Halotti szertartásaikból tűnik, miszerint szintén hisznek a tek halhatatlanságában. A holtat ráülte( kedvencz lovára és azt aztán elvezetik legközelebbi zúgó folyamhoz. Ott félkört peznek, hogy a ló kénytelen legyen a yamba rohanni, mit avval is előmoz<anak, hogy egész zápor nyilat és követ bnak feléje. Aztán lelkesedve kiáltanak ina, hogy a holtat minél gyorsabban :ye a szellemek hazájába. Columbiában íoltat szintén összes tárgyaival és sok ndékkal együtt temették el, de a tetési mód más volt. Sírját a levegőben ;e. Mert négy magas dúcot vertek a Ibe, melyre egy indián csónakot kötöt; ebbe helyezték a hullát, ugy

r hogy i a legközebbi folyó felé volt iráizva. )ejean missionarius beszéli, hogy az ivák következő szemrehányással illették : 3 akadályozni akarsz minket, hogy meghalt szüleinknek ételt vigyünk. Mily iszonyatosság! E nélkül szerencsétlenek szegények a másvilágon; Ők egészen lesoványkodnak és összeasznak. Miért ne adnók nekik a legjobbat lakomáink alkalmával és miért ne ünnepeinők meg évenkint egyszer sírjaikon emiékezetöket ? Bizonyos az is, hogy a túlvilági jutalom és büntetésben is hisznek, amint ezt Smet az indiánusoknak nagy ismerője is bizonyítja, midőn mondja: »A nagy szellem mellett hittek egy rosszakaró lélekben is, ki hatalmával visszaél. — A gonoszok büntetése a túlvilágon abban áll, hogy a gonosz szellemtől kitalált kínokat minden vigasz nélkül eltűrni kénytelenek. Ha végre még a déli Óceán szigettengerére is vetünk egy futó pillantást; az ujkaledoniak felfogása a lelket illetőleg igazán naiv, de jellemző. A haldokló körül csoportosulnak ugyanis hozzátartozói és befogják annak orrát, száját hogy belőle a lélek oly könnyen el ne osonhasson. Nyugat-Austrália népei pedig azt hiszik, ha valakit lándzsaszúrással öltek meg, ugy annak lelke a lándzsa hegyén marad mindaddig, mig csak azt tűzbe nem szúrják, akkor röpül el róla a lélek. Mások azt hiszik, hogy a lélek a test közelében marad egy ideig madár alakjában és igy röpköd fáról-fára amiért is ha az anya, kinek nem rég halt meg a gyermeke, éjjol madárhangot hall, kimegy és a leggyengédebben csalogatja magához a madárban rejlő lelket, azon reményben, hogy ez az ő testében fog egy ideig még lakni saját lelke mellett. Tüzeket is szoktak rakni, hogy a lélek meg ne fázzék különösen hűvös éjjeken. Uj Seelandban azt hiszik, hogy az égen ragyogó csillagok nem egyebek mint az elhalt főnököknek szemei. A déli sark csillag pedig jobb szeme az első embernek. Uj Guineában ugy vélekednek, hogy a lelkek elmennek valahová vaddisznóhúst enni; ez az egész paradicsomuk. Lousidarchipelagusban Dikinikan a rettenetes istennő őrzi az utat, mely a paradicsom szigethez Tumhoz vezet. Mellette egy kigyó fekszik és ezen mint hidon kell kesztül menni. Ha az istennő kegyesen int, úgy át lehet rajta menni külömben pedig egy cápa nyeli el a lelket. Feladatunk végéhez jutottunk, bejártuk az egész világot, felhiva úgyszólván minden népet a halhatatlanság hitének bizonyítására. Visszaérkezvén kedves hazánkba, kérdezzük meg vitéz őseinket is, mit szólnak a halhatatlanság hitéhez ! A pogány magyarok főképen egy Istent tiszteltek, kit magyarok istenének mondottak, voltak azonban ezüstből készült bálványaik is. Paris Pápai azt irja ezekről: A régi magyaroknál szokásban volt, hogy a jegyes kedvesének valamely isten ezüst szobrát ajándékozza a megkötött házasság jelképéül; hasonlóképen viszonozta azt kedvese ugyanolyan ajándékkal. És ezt a jelvényt egész életökhen mindig magukkal hordozták.« Áldozatot is hoztak. Többnyire fehér lovat ajánlottak fel. Elődeink ép ugy mint a scythák hitték a jövendő életet; kitűnik ez azon közös véleményükből, mely szerint hitték, hogy a hány ellenséget leölnek a harczban, annyi szolgájuk lesz a másvilágon: oly nézet mely, mint láttuk, Afrika és az újvilág egyes népeinél is felmerül. Thuróczi szerint Leel vezér azt mondotta Konrádnak, mielőtt kürtjével lesújtotta volna: »Te előttem mégysz a másvilágra, hogy ott nekem szolgálj.« Ha e tény tán nem is kétségtelen, annyi bizonyos, hogy e hiedelem a közéletben volt meggyökerezve. Ami temetkezési szertartásaikat illeti, valószínűbb, hogy halottjaikat nem égették el hanem eltemették. Thuróczy leírván a Salamon Geyza és László közti harcot, azt jegyzi meg, hogy a győztes Géyza látván az elesett magyarok sokaságát, haját vágta le és arczát felsebzé ép ugy mint mint az anyák szokták ezt tenni fiaik sírjánál. Thuróczy továbbá azt irja a hunnokról, hogy a Detrikkel és Matrinussal folyt tárnokvölgyi csata után az elesettek holt tetemeit, azok közt Keve vezérét is