Esztergom és Vidéke, 1884
1884 / 98. szám
Es^tersom VI. év föl vám. 98. szám.' Városi s megyei érdekeink I özlönye. M rg.ikí.eniic hetenkint kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. egész. évié fél évre . ) Hilév re F: LŐ FIZETÉSI Á R E(iyi!S sziiin ára 7 kr. G frt — Itr» , - . i . r,o SZERKESZTŐSÉG: jSzÉCHENYI TÉR ^. liovh l»p (ty.i'lImidi iZs'/.tU II!,.tő lifÍ7.ltMnÓMV<‘k lí iil.luiulSL' K I A 0 Ó H I V A T A L : SzÉCHENl-TÉR IioüÍ ;t IiivnljtloM s íl iií:ijí:íii liinlelésulc, a, nyílt!':.ne szánt kHt:- I«*mó11v«1», (‘lííliy.íttrsi pénzük és ieelíiiiisíl*,.siok i iiíózenilölc. Vasárnap, 1884. deczember 7-én f HIRDETÉSEK. HIVATALOS rrn?I)l«lTKSIOíC :I MAGÁtJFItííDETÉSEK 1 siótól I 00 s7.óiur — fi t 7ö kr. 1 :)0—200-iir . 1 „ 50 „ 200_íta|-ijr . 2 „ 25 Hély«g<líj ‘i0 kr. megállapodás s/sriut leli*t8 l«g.jiit;uiyosab1>aii kózöltatiiek. NYIIj'L’TICH sora 20 kiEgy eszményi gazda. Esztergom, decz. 5. Egy liódmező-vásárhelyi egyszerű pa raszt-gazda három esztendő előtt fölemelkedett a városi közgyűlésen s a helyett, hogy összeszidta volna a kormányt meg a tisztikart, egyszerű, de szívből fakadó szavakkal ezt mondotta: — Én mog a feleségem szeretnénk a szülővárosunk hasznára szolgálni Van ugyan már Hódmezö-Vásárhelynek egy artézi kútja, do hát az az egy mégis csak kevés. Hanem olyan drága, hogy városunktól egy másik kút ásatása már nem telik. Hát talán nem veszi rossz néven a tisztelt közgyűlés, ha már én meg a feleségem csináltatunk egy ilyen kiitat a város hasznára a magunk meg takarított pénzükből. Hadd legyen még több jó ivó vize Hódmezé-Vásárhelynek. A tisztelt közgyűlés persze nagy lelkesedéssel fogadta Nagy András uram ajánlatát. Zsigmondy Béla mérnök ho-zzá fogott az artézi kút ásatásához. Leásott kétezerötszáz huszonhat métert s bele temetett a kútba nem kevesebbet, mint harminczkót ezer forintot. És ezt az összegot Nagy András uram meg a. felesége örömmel fizette ki szülővárosa javára. Ráírták a kútra, hogy „Ezt a kutat saját költségükön szülővárosuk népének Nagy András János és neje Mucsi Mária készítenék. Is'en áldása legyen a jól- tevőkön.“ A viz hősége naponkint tízezer hectoliter. De Nagy András áldása fokkal több özönnel folydogál. Mindenki dicséri és áldja a derék paraszt gazdát. A ki szülővárosáért igy lelkesedik, a ki polgártársaiért ilyen áldozatot hoz, a ki tiszta szívből és önzetlenül szolgálja becsületes jólétével városa jólétét : az az eszményi magyar gazda., a milyen Nagy András uramV^ Csak már Esztergomnak ú’s adna a jó Isten legalább egy ilyen Nagy András uramot ! ínségeseink. (Gfy.J.) Az „E. ésV.“ 96. számának vezércziitke a társadalom szegélyeiről emlékezett meg. Mi is osztjuk czikkiró nézetét abban, hogy a szegények által zaklatott polgárság adakozásra szóüttas- sék, egyúttal karultassék fői a szegények ügye a részükre felállítandó szegényház létesítése által. Azonban ki nem hagyhatjuk abbeli megjegyzésünket, miszerint következményeiben csekélynek bizonyulna amaz ősz szeg, mely a szegények fe'lsególyezéso érdekében ogybegyülne, mert a szegények száma azon arányban növekednék, a mint a segélyezés mérve emelkedik. A jótékonyságot gyakorló főpapság áldozatkészsége az idén is jobban lett kiaknázva mint más éveken, mert a se gélyért jelentkezők száma fokozódott s igy történt, hogy az állandó segélyben részesülők az idén kevesebbet kaptak, mint egyébkor. De ha a dolgot szorosabban vesszük szemügyre, azon meggyőződésre jutunk, hogy elegen akadnak a kérvényezők között olyanok, kiknél az Ínség kappan- hus, finom sütemények, jó borok alakjában szokott jelentkezni. Ezek az úgynevezett álszegények, kik hazudják a nyomort és tettető modoruk oly siráu- kozó szavakban nyert kifejezést, hogy alig lehet rajtuk nem szánakozni. —- Persze, az adakozó papság nem ismeri az ilyen ingyenó'őket, kik elragadják aztán a könyöradományt, az igazi, becsületes munkában szerencsétlenné vált Ínségesektől. A nevezett álszegények a, könnyüvé- riiség hibájában is szenvednek, mert náluk első a kényelemszeretet, mely aztán megveti a munkát, az időt, a tétlen élet szüleményeként csak trécselés- sel tölti s ha tenni valót keres : az a koldulásban nyilvánul, melynek nyomába ti has ünneplése lép. Igazán boszantö látni, hogy javakor- beli munkára termett nők és férfiak a koldulás útjára térnek és uton-utfélen alkalmatlankodnak, mig ezek mellett éheznek a valódi házi szegények, kikre csakugyan ráférne az alamizsna, de egyéni jó voltuk a.t nem a közönség szipolyozásában, hanem kézi munkájuktól várják. E sorok írója is ösmert egy végelgyengülés felé közeledő agg kir. városi polgárt, kinek szegénysége ti szó valódi értelmében leirhatlan. Túl van a 76. éven, 9 gyermeket nevelt s folyton a munka volt élete főn tartója. De most, élele utolsó alkonyán, midőn testi ereje is elenyészett, azt gondolná valaki, hogy koldul ? nem, mert ezt szégyennek tartja. Miután legutóbb az ínséget és hideget eltűrni nem volt ereje s hogy az ellenhatástól kényszerű öngyilkossága jámbor Nikét be ne szennyezze, e sorok Írójához fordult tanácsért, mit tevő legyen. A tanács az volt, hogy menjen az igazi szegények meghal Igatójához, Máj er István püspök úrhoz s mondja el neki Ínséges voltát. Meg is tette a tanácsolt lépéseket s az eredmény neiu is maradt el a nyújtott segély képében, ínségeseink kérdését valóban rendezni kellene, mert itt már a tizenkettedik óra. Gazdasági levél. (A szőlőojtásról. Molnár Istvánnak a Székesfehérvár és nagymarosi tanfolyamon tartott előadása) IV. Az oj tó vesszőt ősszel, a levélkullás után 10—14 napra szedjük meg s csomagnkba kötve valamint névvel ellátva Hitetlen s a fagytól mentes helyiségben homokba verjük úgy, hogy a csomag alsó s lazábban összekötött végéből 3 — 5 szem a homokba kerüljön. Egész télen csak arra vigyázunk, hogy a homok ki ne száradjon, mi ha beál- lana, öntözés által tesszük a homokot nyirkosabbá. El lehet az ojtóvesr>zőket a szabadban is vermelni, ha közel a házhoz, annak déli védett oldalán árkokat ásunk, ez árkok déli oldalát rézsútosra készítjük s árkokba terítjük szót a venyigét vékonyan, hogy mindegyikre föld kerülvén, a penészedés be ne állítasson. Most a venyigét elébb laza porhanyó, azután közönséges földdel betakarjuk s az árokból kikerült földön felül még a szomszédos területről is huzunk a venyigék fölé féhirasztnyi vastag földet s végül a föld fölé félarasznyi vastag réteg szalmás trágyát hintünk. Ezen utóbbi munkák azért szükségesek, nehogy a föld a venyigékig befagyva, azokat megrontsa s másrészt fél utolján a kézben teendő ojtáshoz a venyigéket bármikor kár nélkül kiszedhessük a fagymentes földréteg alól. Az ojtóvenyigéket igy el lehet tartani tavaszig majdnem mártius végéig^ akkor azonban már ilyen helyo.n hajtanig cKőce&cmőm Köszönöm ezerszer a sok jó tanácsot, Látom, hogy igazán jót akartok vélem : „Ne legyek oly korhely, oly könnyelmű, vásott Csillapuljon egyszer ezer szenvedélyem, Ne legyek örökké az a bolygó lélek, Hogy ma itt, holnap ott, — ég tudja, hogy [élek! “ „Aztán verset Írni!... ez már még se járja, Komoly, érett ésszel ezt nem lehet tenni ; Nem olyan világot élűnk itt mi már ma, Versen még csak kunyhót sem lehet szerezni. Pedig okos ember azért izzad, fárad, Hogy vegyen magának szőlőt, kertet,házat.“ „No meg a leányok!.. Dóra, Adél, Fáuy, Meg az Isten tudná őket elszámíálni Bizony az nem illik —mosolyoghatsz rája! Lepkemódra mindig más virágra szállni. Dolgozz, igyekez/él,lám, mintPét-ér,vagy Pál, Szerezz kis vagyonkát, aztán — házasodjál!..“ Aranyos tanácsok!... Köszöneté 2 érte, Aztán igazat is szólnak hébe-korba, De akinek szivét annyi csapás érte S hite és szerelme porba Ion tiporva, A ki elhagyatva úgy él a világon : Számkivetett madár puszta száraz ágon ; Kinek a reménye, lelke összetörve, Nem él csak vívódik, — s talán nem so[káig ! S azt találja írva minden kőre, rögre, Hogy búja örömre már sohasem válik, A kinek a keblét ilyen féreg ássa, Oh, annak csak pohár s dal az orvossága VÁKONYI DEZSŐ. & i tt É>o Oocpácp. (Mindennapi történet.) A lemenő napnak utolsó sugara tűnt H. Nevető fényével biborveresre festve a falu házi it, melyeknek éjszaki oldalán kis folyam hömpölygeti hullámait a közeli tó felé. Békésen szállt le a kifáradt földre az esthomály, a csillagok ragyogása az éj mindenhatóságát hirdetik és ez maga vigaszt lehel minden ember keblére. Ez az a pompás őszi esték egyike, mely* szépségeivel kicsal a szabad természetbe, hogy ti lét örömeit még azon rövid ideig élvezhessük, mielőtt a tél zord hatalma beköszönt. Az ébredő ősznek langy fuvalma próbálgatja szárnyát. Enyeiegve röpköd mint a pille, könnyelműen csapongva, majd fenn a magasban, majd lent a földön sárguló lombok árnyékában. Suttogó szavára csiripelő választ küld az útra készülő kis madár, a tó remegő víztükre még egyszer visszaveri a búcsúzó nap sugarát. * . Egy őszi estén történt, hogy Berta legnagyobb kincsétől búcsút vett. Sok boldog órán keresztül élvezte Ferenczével az ifjúkor tiszta örömeit. De most válniok kellett, — bosszú időre. — Ott abban a kertben, mely a folyam partjához nyúlt, töltötte el a két szerető a gyermek — és ifjúkor boldog éveit. Nem érintve az élet küzdelmeitől, gondatlanul, mint. egy kedves álomba merülve élték át napjaikat. Sohase gondoltak elválásra, mig végre Ferencinek, a drága szülőföldet elhagynia kellett, hogy kíiuu a nagyvilágban ismereteit bővítse. Bánates szívvel nézett Berta azon óra elé. melyben kedvesének utoljára nyújtja kezét és vele utoljára beszélhet, úgy fájt szive s oly aggodalom szállta meg lelkét, hogy szinte mgy érezte, minthaFerenczet soha sem látná többé. Nem csekélyebb fájdalommal keserité el Ferencz szivét is a válás gondolata, azon lánytól, kinek szivét ajándékozta és kivel életének legszebb óráit oly kellemesen folté. Fájdalmas szívvel és a boldog viszontlátás reményében kiséré el kedvesét még egyszer mindazokra a helyekre, hol egykor vele oly gyönyörteljes órákat töltött. — Drága Bertám ! — igy bezdé Ferenc — legutoljára találkozunk. Tudod mily tisztán és liiven szeretlek és mily Őszinte ragaszkodással dobog érted szivem; tudod, hogy az ifjúnak sorsa kimenni a világba, hogy tapasztalatokban gazdagon térjen vissza. Szavamat adtam, hogy tied maradok és visszatértemkor feleségem lész. Ne igen gyötörd hát magadat kedvesem, hogy válnom kell, hadd gyönyörködjem még egyszer szép szemedben. Drága Bertám, nyisd meg tiszta és ártatlan szivedet a boldog viszontlátás reménysugarának és add áldásodat utamrn... így szólt Ferencz és édes fájdalommal karolta át a szép lányt. Mélyen meghatva borult Berta kedvese keblére, alig szólhatott, alig titkolhatta könyeit. — Jó Ferenczem — zokogta végre —ha távozol, egyedül maradok és senki sem gondol úgy reám mint te ; nem láthatom arcodon boldogító vidám mosolyodat. De még mielőtt elhagysz, kérlek légy hű Bertádhoz és ne feledd azl a leányt, aki téged oly forróan szeret. Áldásom kisérjen és mindennap imádkozom éretted. És—kedves Ferenczem, ha — miként egy setét sejtelem lelkemnek súgja — többé nem láthatnálak, akkor-akkor gondolj rám hű szeretettel még a sírban is... Ferencz lelkesült hangon vigasztalá kedvesét és kérte, hogy a komor gondolatokat űzze el, mert hisz ő néhány év múlva is* mét visszatér hozzá, azután nincs többé elválás. Forróan átölelve és ajkára nyomta a Inicsúcsókot, melyet köuyezve viszonzott a leány. A legforróbb áldáskivánatokkal nyújtottak a szeretők még egyszer egymásnak kezet : és elváltak ki tudná, mennyi időre... * Egy év mult el, a szerelmesek sok kellemes virágot szakasztottak a hű emlékezet kertjéből. Ferencz távol szüleitől és kedvesétől egy szép s boldog jövőn fáradozva híven ragaszkodott szavához. — Habár többféle megpróbáltatásnak és kisértésnek volt is szive kitéve, ö nem hallgatott ezekre, csen desen és örömmel köreté azon utakat, me lyeken Berta képét elveszteni nem volt ve
