Esztergom és Vidéke, 1884

1884 / 65. szám

Zrednai Jánosnak, (kinek lévőiéit a Soh\vandtner-fé.le gyűjteményben olvas­suk) szülőhazájáról soká vitáztak a tu­dósok, inig végre az esztergomi székes- egyház régiségei közt lelt következő felirat minden kétséget eloszlatott e ])ontra nézve. A felirat igy szól : Et’verendissimus Dominus Joannes De Zredna, Dioecesis Zagrabiensis Archi-Emscopus Strigoniensis. Pumas. Et Apostolicae Sedis Legátus Natus, Excel lens Doctrina, Ingenio Pracclarus, Eeligione Pius Obiit Sexto Idus Augusti 4nno 1482 Cujus Animae Misereatur Deus.* (Főtiszt. Zrednai János ur, a zágrábi egyházmegyéből. .....kinek egyenlő fény­n yel ragyogott tudománya, tehetsége és jámborsága, meghalt aug. 8. 1482. Is­ten irgalmazzon lelkének.) Világos immár ezekből, hogy ama levelek Írója, Zrednai, nem volt más, mint Vitéz János, ki a mint e felirat­ból kitetszik, zágráb-egyházmegyei szár­mazású vala s utóbb az esztergomi ér­seki székre lépett. Sírkövén a főpapot egyházi díszben látjuk ábrázolva s ily fölirattal körülvétetve : Immortale Decus S ...S. Et Omnis Gloria Doctrinae, Religionis Honor, Joannes Jacet Hie Patriae Pater Optimus Ille, Cui Caput Ornabat Strigoniensis Apex Obiit Sexto Idus Augusti Anno-..f (Nemzete nagy díszét, valläs-, tudomány-s az erénynek Fönnragyogó kópét, tiszta szivü honatyát Gyászol az emlékkő Jánosban, a kit Magyarország Főpapi tisztéről inte magához az Ur !) Az itt hiányzó évszámot kiegészít­hetjük a másik kőről. Amint láttuk, 1482. az ; ezen évbon ugyanis a Má­tyás király elleni összeesküvésben való részesség vádjára fogságba esvén, e fö­lött való bán kodásában a főpap szive megtörött. Állítólag a vár két kapuja közti falon látható kőre vésett három (esküformábau égre emelt) ujj mintegy Vitézt fogadott hűségére emlékeztető jel lett volna ; míg mások ez emlékben Várdai Pálnak azon zavaros időkben, hol Zápolya, hol meg Ferdinandhoz hajló ingatag jellemét korholó szemrehányást sejtenek. Vitéz Jánosnak, Mátyás király tanítójának nagy tudományát Salertus is dicséri, Mátyás király csehekedetei- és mondásairól irt művében, a hol a többi közt igy emlékezik meg Eszter­gomról : „Esztergom, Magyarország egy dumaparti városa, magas dombon szép és jól megerősített várral büszkélkedik s méltán, mert királyok székhelye volt valaha. A várban messzire ellátszó tem­plom emelkedik, a melynek csarnoka és * Ezt is Máthe8 könyvéből közlöm, mert Biró kéziratának előttem íekvő példányában fölötte hibá­san van írva (L. a, nevezett mű 65. 1.) **) Lásd Mátbesnál a 64. 1. a sirkő mellékelt raj zával pallója porphyrból vaui E mellett úgy drága arany és ezüst edényei- mint dí­szes egyházi ruháira nézve is bátran kiállja akármoly mással a versenyt. — Esztergom egyébként a magyar egyház fővárosa, a dúsgazdag érsekség székhe­lye. Ez érsekség jövedelme virágkorában 100 ezer aranyig emelkedett, ma azon­ban alig éri el ez összeg felét. E ma­gas polczon ült (Vitéz) János érsek, ki sokoldalú tudományával felette kitűnt Nagy hive volt egyébként a csillagjós­lásnak, úgy annyira, hogy a csillag ál lások jegyzékét folyton magával hor­dozván, minden ténykedése előtt az égi testektől kért tanácsot. Udvarában min­den a tudomány, a művészetek és a legfinomabb műveltség széretetéro vall. Erre különösen görög és latin munkák ban rendkívül gazdag könyvtára, azon kiviil nemes hajlamainak szép bizonyí­téka az a pártolás és buzdítás, a mely- lyel a kiválóbb tehetségeket támogatja, sőt a messze külföldről is maga köré gyűjti a jelesb tudósokat. 1 Vidéki levél, Komárom, 1884. , . • Ebben a melegben a legrosszabb dolga az újságírónak van. Mert mikor minden csupa viz, neki nem szabad vizesen Írni, mikor mindenütt szárazság vau, neki nem szabad száraznak lennie. Hanem azért ne búsuljunk! Elég nagy a ló feje búsuljon az ! Keresztül vezetem én k. olvasóimat, tessék meghinni, egész szárazon, azon a min a jelenvoltak csak izzadtak. Tebátlan vala az Úr, illetőleg a mi k. városunk polgársága olyan kegyes, még tavaly, hogy női iparunk emelése ezéljából ipariskolát állított fel. Az is­kolában tanultak a lyánkák, köztük eladőak is, mindenféle szebbnél szebb kézi munkát, de a fiatal emberek meg szólásában is bámulatos baladást tettek, azonkívül bár egyikök sem vasból való mágnesként is működtek magok, illetve a Jókai Mór utcza felé vonván a gyú­lékonyabb sziveket. S az iskola e környékén annyira elkoptatták az ifjúsággal a j á r d á k a t, hogy ón magam, ha másnak eddig nem iutett eszébe, kénytelen leszek Komárom szab. kir. város tek. tanácsának indítványt nyújtani bo a trotőire kijavítását ille­tőleg. A járda kőplatók száma itthon a vakáczióban nagyon megszaporodván, tékát a női ipariskola abbeli félelmé­ben, hogy az arany ifjúság is még utóbb szerencsétlen lesz az arra flanirozásban, meg hogy némelyik utóbb térdig eljárja a lábát a inig megtalálja párját jónak látta, pusztán nemesozivfiságből a szi- getett múlt bét végével bezárni és hogy igazat adjon annak a mondásnak, .hogy végén csattanik az ostor a piczi- kékkel, a kik közül néhány Vénus le­hetett volna, (nem vén bus !) mint az egyszeri diák mondta) mulatságot ren­deztetek múlt vasárnap dalárda kertünk ben. Ott azután találkozhatott a sok „nap és hold“ cseveghetett, nevetgélhetett s bár a mamák papák etc. árgus szemei is jól voltak képviselve, mégis ott a tánczterem körül elterülő lugasokban, a laugy szellő suttogása közepette, a tiszta csillagos ég barátságos mosolyá­tól bátorittatva, hogy hány sóhaj reb bent el, hogy hány szív explodált-puff! annak Isten a megmondhatója. Borzasztó sokan voltak a mulatsá­gon kérem, az entrée csak harmincz vas volt! Természetesen jól mulattak, hisz egyik se feszélyezte a másikat. A négyest 8 colonebau 70—80 pár tán- czolta és bár a tánczteremuek neve­zett tudom is én micsoda, kisebb pub- ücumravan számítva, még se volt olyan összeütközés, mint ugyanazon éjjel Sző- nyön, bár jegyet itt se váltottak, szivet tán igen. Mikor a mulatozók haza mentek, még akkor is rózsaszínben láttak mindent, hisz nap uram akkor küldte le első sugárit, felébreszteni a madarakat, hogy még a hazatérőknek is zenéljenek és édes szavukkal segítsék majd elpibeu- tetni azt a sok zajougó — szivet. Keddig egyedül a szivek zajongtak, hanem szerdán már — universal bók ; megszólalt a sok epe.száj — zajjal ! Mert hát tessék csak elgoudolni! ez a H—r S. (mondták hogy én volnék) a „Pesti Hír lap “bau Palkó vies Olgát tette az ezt királynőjének és nem X. T. Z. kisasszonyt, mintha bizony az nem is volna olyan szép, olyan kedves. Ép a minap mondta B. úr, hogy az a legszebb, mikor Dr. úrral sétált az an­gol kertben, ez már csak még se járja. Némelyeknek az nem tetszett, hogy nincsenek az elsők között, mig mása­kat az bántotta, hogy mért kerültek épen a névsor végére ! Azt a kivonulást, melyhez foghatót csak Petőfi karavánja mutat be ? Azo­kat a remek gixereket melyeket a hely­beli „vegyes énekkar“ a tűzoltó zene­kar jeles kíséretében előadott Mosonyi „Szentelt hántoltjával, meg Egressy Benő „Honfidalaval“ bemutatott az ün­nepély nagyszerűségét emelendő !? — Avagy azt az ünnepi szónoklatot me­lyet Csorba Géza ur a Kom. és Yid. felelős szerkesztője, megindító hangon tálalt elénk, hisz az igen tisztelt pub­licum fele meg is szaladt az exoffo korcsmárosokhoz, hogy mégis elmond* hassa mennyire felrnelegitette az a be­széd. (Kérem nekem csak le kell rán­tani Csorba urat, hisz én belmuukatársa vagyok a Kom. és Vidékének !) De jó lesz leszedni a vitorlákat, an­nál is innkább, mert már több Írni valóm nincs, csupán az hogy öreg este volt már mikor hazadüllögtünk a hon­védszobor mellől — hiába „sírva vigad a magyar.“ ____________= HABER SAMU. F ővárosi levél, (A királyi operáról.) Budapest, aug. 12. Egy rokkant hadastyán egész hiva­talos rövidséggel kijelentette az uj opera bejárója előtt, hogyha az urak jegyet akarnak, akkor menjenek az építési iro­dába, mert szigorán meg van paran­csolva stbbi. \ . Az építési iroda az opera előtt már le volt bontva, föl kellett tehát vonulni egy harmadik emeletű házba, a hol egész udvariasan kiadták a jegyet. A rokkant hadastyán meghatva üd­vözölt, mikor másodszor megjelentünk s ujia elmondta gyakori wondókájáfc, hogy „mert hát kérem, tetszik tudni, szigo­rúan meg van parancsolva, hogy ide csak jegyesek léphetnek be.“ Beléptünk. A különféle építési anyagok mind a saját hangjukon énekeltek. Mély vassín bassus, carrarai alt, csengő érezszerszá- mok tenorja csodálatos chaoszban olvadt össze, száz meg száz egyébb hanggal, a mit ütés, fúrás, reszelés, fiirészelés, csiszolás, faragás, törés meg kiabálás által hozott össze a munkások cborusa. A pompás följárók még teli vaunak állványokkal és deszkákkal, de már mindenütt az utolsó ütések és simítá­sok járják. Lázas igyekezettel dolgoz­nak a mindenféle natióból összetobor- zott munkások s ha igen elszórakoznánk, még megtörténhetnék, hogy valamikép elfürészelué a kezünket egy szenvedé­lyes asztalos, a ki bámulatosan beleéli magát munkájába vagy leszögezné a csípőnket egy indulatos parkett csiuáló, a ki az egész miudenséget szögezui valónak tartja. Azt gondoltam, bogy most már szent a béke, mert a mulat-uő, ki már oly régen szolgálja úrnőmet, meg vau kérlelve. A mu­latt-nő átvette a kendőt és fölkaczagott. Sohasem hallottam igy kaczagni és ettől a uaptól különös változást vettem észre a szolganőu. Kötelességeit épp oly pontosan teljesítette, mint azelőtt, de csöndesebb lett és nyugóráit magába vonulva töltötte el. Viselete még nem volc olyan feltűnő, hogy úrnőmet figyelmeztetuem kellett volna, de ha úrnőm helyében vagyok, úgy egy egész hónapra előre megfizetem a bérét és elkül­döm. A hat hét alatt tehát meglehetős boldog­ságban éltünk, de a hetedik már végképpen elrabolta nyugalmunkat. Egy reggelen úrnőm levelet kapott. Midőn fölvittem elolvastam a címet. Nem uram Írása volt. Egyátalán nem lehetett müveit ember írása, mert nagyon kezdetleges karcolásokkal volt fölirva a pisz­kos borítékra a czim. Úrnőm átvette a le­velet és a kezével intett, hogy még ne tá­vozzam, mert valami mondani-valója v;in. Azután feltörte a pecsétet és olvasni kezdte a levelet. Alig tekintett végig a levélben, arcza elhalványult és kezében reszketni kezdett a levél. De mégis végig olvasta és azután sötét biborszin vörösszin futotta be arczát. Összegyűrte a levelet, hevesen járt föl s alá, anélkül, hogy engem észrevett volna. — Nyomorait! — kiálta fel úrnőm izga­tottan.Azután rnegállqfttésgoudolkozva mondá: — De váljon igaz-e? Lehetséges-e? Midőn rám teliintett, megijedt és elhala­víínyulva azt mondta, hogy jöjjek fél óra múlva. Eltávoztam. Sejtettem, hogy alkalmasint i rósz híreket kapott férjéről. Midőn újra ' szobájába léptem, arcza még mindig olyan izgatott volt. mint azelőtt. Szó nélkül két levelet nyújtott át nekem. Az egűk Mr. i Mecke lelkésznek szólt, a másik egy londoni rokonhoz volt címezve. Úrnőm négy napig senkivel sem beszélt, egészen magába vo­nulva kesergett. Az ötödik napon mégérke­zett a londoni rokon. Úrnőm hosszasan ta­nácskozott vele, azután engemet szólított be s halványan s gyönge hangon igy be­szélt : — Foglalj helyet, Vilmosom. Hűséged­ről annyira meg vagyok győződve, hogy tel­jes biztossággal födhetek föl előtted egy tit­kot. — Szemei vörösek voltak, ajkai resz­kettek. Úgy megvoltam rendülve, hogy alig találtam széket. Midőn helyet foglaltam, a londoni rokom — ki alkalmasint törvény­tudó ember lehetett — igy szólt hozzám : — Te ismered aradnak családi viszonyait és tudod, hogy máig serami tudósítás sem érkezett felőle. Meghajolva válaszoltam : úgy vau. — Emlékezel-e még arra a level re, me­lyet öt nap előtt nyújtottál át az úrnőnek ? — kérdő tovább az ur. — Emlékezem. Nagyon érdekelt engem a levél tartalma. — Mielőtt tovább mennénk, majd fölol­vasom azt a levelet. Gyalázatos rágalom van bonne uradra, de miután nincsen aláíró a levél nem is hiteles. Ne adjunk sokat a névtelen levélre ; ezt már úrnődnek is mon­dottam s neked is mondom. — Ekkor elő­vette a levelet és elolvasta. Később ma­gam is lemásoltam. A levélben ez volt Írva: „Madame! — Lelkiismeretes dolognak tartom, hogy kegyedet férjéről tudósítom. Ha szerette és kesergett utána, úgy áldja az eget, hogy nem fog többé vele találkoz­ni. Nagy félelemmel és nagyon gyorsan irom ezt a levelet, hogy észre ne vegyen seuki- se:n. Miután nincsen időm arra, hogy ke­gyedet e hírre előkészítsem, egyszerűen, de tisztelettel kijelentem, hogy kegyed férje egy más hölggyel lépett házasságra. Magam is ott voltam az egybekelésen. Ha mint szem­tanú nem láttam volua mindent, úgy egy szót sem írtam volua kegyednek. Nőm bá­torkodom kiírni kegyednek a nevemet; mert Mr. Smith James boszujától félek. Ha so­raimnak hitelt adui nem akar, úgy kérdezze meg férjét, ha a sors ismét kegyed elehoz­ná ; forduljon felé e szavakkal ; hol van a te uj feleséged ? — és meglátja, hogy iga­zam van, mert az arcáról raindeut leolvas­hat, — Egy ismeretlen barátja.“ Bármilyen rossz véleményem volt is uramról, arra mégsem mertem volua gon­dolni, hogy ő ilyen gyalázatosságra is képes. — Oh, ez valószínűleg csak koholmány- mondám — lehetetlen, hogy... — Ezt mondtam én is Smith urhölgy- uek — vágott szavaimba a törvénytudó — de őneki mindig az az ellenvetése vau, hogy... — Hogy igaz — rebegé úrnőm. — Hagyjuk el most ezt a kérdést, — mondá az ur —• hanem inkább kutassuk, váljon igaz-e, vagy hamis-e ez a levél ? Van nekem egy hivatalnokom, kit szolgalmas, beható kutatása folytán kineveztem titká­romnak. Megírtam ueki; hogy azonnal utaz­zék ide. Benne teljesen bízhatunk és remé­lem is, hogy ő megfejti a talányt. De min- deuekelőtt szükséges, hogy titkáromat egy oly ember kisérje kutatásban, ki Mr. Smith James minden apróbb körülményeit pontosan ismerte. És az úrnő tégedet jelölt ki e cél­ra. — Meglehet, hosszú lessz az ut; meg­lehet, hogy sok idő kell az eredmény nap­jáig; meglehet, hogy életed is veszélyeztetve lesz. Most csak az a kérdés — szóla szi­gorúan rám tekintve — váljon kész vagy-e az úrnőd iránti hűségedből mindezekkel a bajokkal megküzdeui? Beszélj, de fontold meg: mit mondasz. — Mindazt, amit csak megtehetek, szi- veseu megteszem, válaszoltam. — Csak at­tól tartok, hogy uiucs elég ügyességem. A veszélyektől éppen semmit sem félek. Úrnőm leemelte arczárói fehér kendőjét, könyes szemekkel tekintett reátn és meg­szorító kezemet. Magam sem tudora, hogy miképpen történt, de a s^ép fehér kézre egy csókot nyomtam; a következő pillanatban már bocsánatot akartam esdekelui merészsé­gemért, de akkor a törvénytudó ur fordult felém : — Becsületes ember vagy. Ne aggódjál a fölött, hogy nem lessz ügyességed. Tit­károm ezt a képességet két ember számára is egyesíti magában. Mielőtt azonban rész­letesebb tudósítást vennél az utazás felől, szivedre kötöm hogy mindez a legnagyobb titokban maradjon. Magunkon és a helybeli lelkészen kívül senki sem bir tudomással e családi ügy felől. Titoknokomraal majd magam fogom közleui a titkot. A titoknok nemsokára megérkezett. Olyau gyorsan jött, amily gyorsan csak a postako-

Next

/
Thumbnails
Contents