Esztergom és Vidéke, 1883
1883 / 5. szám
Krisztus e földön Isten országát állította fel s vele az egész menny a földre költözött. Ö nem oly értelemben jelent meg, mint ember, hogy csak az emberi természetet vette fel, hanem valóságos ember volt ő, mert benne a legtökó- lyesebb, erkölcsileg legszabadabb, legszentebb embert ismerjük. 0 az emberiségnek ténnyé vált eszménye. Benne az Isten emberré s az ember istenítve lön és igy a v lódi humanismus eszméje, értelme teljében egész mélységével jelent meg vele az emberiség éleiében. A pogány világ csak sejtette az eszmét, de lényegét nem fogta fel teljesen s csak is az emberi nem egy parányi részének a szabadon született polgárnak volt személyi tulajdona, az idegen, a barbár és a nő számára nem volt igényelhető, sőt azon kevesek is, kik élvezték jogaikat, nem ismerték a humanisinust a maga igazságában, Még mindig igen közel állottak ők a természet emberéhez, melynek önzése az erkölcsiség sugallatait elnyomja, és az állítólag humán műveltségű görög és lómai férfiúnak cselekvését is korlátozta. Mindaddig mig a görög-római morál a Plútó felállította négy sarkalatos erény, a bölcseség, hősiség, mértéklet és igazságosság köréből kizárta a szeretetet, az önmegtagadó, önfeláldozó, testvérios szeretetet, mindaddig !i pogány világ erkölcsisége az önzés í/olgaságáböl, a saját énjének istenité- ííből nem bontakozhatott ki. Es ezen önzése az egyodnek, nem törött meg, sem nőni enyhittetett az által: hogy a polgár az államba illesztetett, — mely a pogány világ nézete szerint az emberi társaság legtökélyesebb alakja volt, sőt inkább fokoztatott. A pogány bölcsész t szerint egy jól szervezett államban viselt erkölcsös élet, a legfőbb és egyedül gondolható erkölcsiség ; mivel pedig az ó-kor állama polgárainak minden képességét egész a kötelesség- szerű halálig a hazáért magának követelte látszólag az egyénit az önzés alól felszabadítja, Amennyiben az egyéni érdekeket az állam javának alárendelni követelte. Azonban mint az egyén, időben, erőben vagyonban és tevékenységben az államnak áldozott, az bőségesen visszanyerte tőle. A görög és római állam csak a közérdekek szolgálatára képesített polgár számára biztosi- bocta az emberi méltóságot és ennek jogait, mig a. társadalom minden egyébb tagját ellenségének, vagy legalább is gyám oltunk, jogtalannak tartotta s en’nélfogva feladva őket az önösségnek loalázó szolgaságra kárhoztatta. Az egyéninek öndicsőit,ése tehát áttöri ugyan saját; létének szűk körét, midőn ennek czéljául tűzi ki az állampolgár ideáljának elérését : de abban még is megtartja ősi egoismusál a pogány morál, még pedig igen élesen, lmgy a polgártárs fogalmától soha. ,vz embertárs fogalmáig nem uralkodik, sít inkább az államtörvény és a társadalmi rend bizonyos aristokratikns elkiib nités által állapítja meg az önnsségft az ó- világ normális jogállapotának, melynek liumanismusa egy szabadalmazott osztály magánbirtoka, mely minden kivjllo állót kiméletleníll sarkai alá tópart. Igaz, hogy a görög és római államok virágzásának korában a liumaiis- mns eszméjének ezen korlátolt érvényesítése nem tűnik fel ily kirívó Sziliben. A polgári erények feláldozást« Ijes gyakorlata, a tudományok és mii vészetek ápolása által nemesített élet nel- lett, mintegy sziugazdag festmény árnyalata lép elő, hogy a fény hatását emelje, mely a klassikus világot idealizáló szemlélődés közben gyakran túl becsültetik. A valóságban azonban lem volt ez egyébb egy jó adag mogmté- sénél az embernek, melyet rút lónak gondolni sem lehet és a mely aurái inkább kiri, minél inkább leliullúiak a pogány világ virágai. Ez embormegvetósben a gärö« római társadalom kizárt köréből mii den nem .görögöt és rómait, mint banárt és ellenséget, megtagadván tőle az embert megillető jogokat. Plútó és ,Lri- stotoles, az értelmű világának e két vezére, az ó-kor ez embertelen felírásának jogosságát politikai utaikban aggálytalanul hirdették s a római távadalom nagy szónoka Cicero ismételten hangsúlyozta: hogy a barbárokat zabad megölni és rabszolgákként elírni. Es ez nem volt csak valami első tévedés ; hisz a hadifoglyok kényszerit- tettek látványosságot kedvelő római rép ujjongásai közben, a nyilvános játérok alkalmával egymást halomra, öldümi. Gró rögország és Rómának társa da Inában egész néposzlályokra nehezült ez embert megvető, álhumanismus, mi pedig századunk nézetei mellett megog- hatatíannak tűnik fel előttünk, az ;zon helyzetük a szabad nőknek is a társadalomban, mely egyaránt megszégyeiitő volt reájuk, az emberi műn nag; és szebb felére, valamint átalábau az ember fogalmára. Aristoteles dicséri njyan es n görögöket, hogy nőiket nem süllyesztik a keleti népekhez hasonlóan egész a, rabszolgák sorsáig, azonban bálijuk csak, mit felel Yritohilos Socrates tanítványa mesterének ama kérdésére : kivel beszélne legkevesebbet nejénél ? Azt válaszolja. : senkivel A férj és neje között, mely utóbbinak még a, házas életben is alárendelt etbikái állás jelöltetett ki, nem képzelhette a görög, hogy szellemi és erkölcsi Közösség létezhessék, mert a, politikai önzés a nőt csupán a polgárokat szaporító anyának, a férj szolgálójának, gazdnsz- szonyának tekintette. A nő anélkül tehát, hogy férje törekvéseinek közreműködő társa lett volna, a ház szűk korlátái közé szorítva és a szellemi képzés jogától megfosztva, a rabszolganőkkel osztotta meg a munkát ; mindaddig tehát, mig a római nő siriratában ennek dicséretét e szavak jelezték : a házban ült és fonott hiányzott létének emberi méltósága, a törvény és szokás pedig folyton szolgai függésére etillé keztetto az asszonyt. Farsangi történetek. i. A rózsa. Szőke, bodros fejecskéjét kissé oldalt hajtotta, amint tánezosa kar án sebesen, kipirult arczczal tovalejtett. A bodros hajfürtökben egy rózsa ingott s egy fordulónál lehulott a földre. Maras mélabus tekintetű ifju emelte töl a rózsát s hosszan, ábrándosán nézett rá. Lujza hirtelen hátrapillantot s szemei odatapadtak az ifju arczára Szive sebesen kezdett, dobogni, aívza tüzesebbre pirult s érthetetlen, szorongó érzet vett erőt rajta. Lelke egyszerre sóvárogni kezdett, — s nem tudta mi után. Öi kénytelen folyton keresett valakit a teremben, de már nem látta sehol. S minél jobban telt az idő, annál inkább érezte a hiányt. Szivéből, leikéből, a kedv csa- pongásából a zenéből, a tánczból, a csillárok fényéből, mindenből hiányzott valami. S mikor odahagyta a tánczterinet s otthon kis szobájában a díván karjára hajtotta fejét, találgatni kezdte, hogy ugyan mije is hiányzik hát. Ah, hiszen a rózsáját vesztette el, az hiányzik. Csakugyan. Lám az a csúnya rózsa! Az okozta mind ezt a sok galibát a szivében. S aztán ábrándosán fejecskéjébe vette, hogy neki azt a rózsát vissza kell kapni ’ ahoz joga van, hiszen úgy hiányzik ! Az idő azonban egyre ninit, bál-bált követett s a rózsa nem került többé vissza. Csejtbey Laczi a lelkes arezu ifju csakugyan ábrándozva járkált azon a balon a teremben. Csöndesen mormogott magában. — Úszunk, természetesen úszunk . . . fatális helyzet. . . Jákob ur nem akar prolongálni, aztán az a Krisztina néni az, az ... Önkénytelenii! emelte föl a rózsát s merengve forgatta kezébe. — De mi az ördögöt csináljak. Az öregem ha megtudja, inpozáns lármát csap. S azt a kis Margitot már uj év óta bolondítom a felöltővel. Krisztina néni is ép ma tartja az estélyét, nem lehet ilyenkor vele okosan beszélni. Hirtelen a rózsára pillantott s elmosolyodott. Eszébe jutott valami. Sietve távozott a bálteremből s egyenesen nagynénje lakásához tartott. Nagy társaság volt ott összegyűlve épen az asztaltól kellek föl. midőn belépett. Egy kedvező perczbmi elfogta nénjét. — Krisztina néni, fontos, értsd meg, fontos ügy ! Csak egy pár szóra. . .-— B >c áss. Mond'ara már teguap is, hogy nem adok semmit sem. László ur Krisztina nénit félrevonja s fejét két keze közé fogva rettentő komolyan szemléli. Igen, valóban ... Az arány, a propozíczíó, minden megfelel, helyes. — Ezzel elővigyázatta,I a vén kisasszony lmjába tűzte a rózsát, ki nagy szemeket meresztett öcscsére. — Ugyan te bolond, mi lesz már megint ? — Pszt ! intett ünnepélyes méltósággal László, csak pár pillanatig türelem. Egy lépést hátrált s úgy vizsgálta u énjét. — Pompás, mindig éreztem, hogy valami hiányzik ebből az érdekes tanulmány főből. Igen, a rózsa hiányzott, igy, igy. Kissé oldalt, valamivel följebb, közelebb a választékhoz . . . Iám, lám, Kálmánnak, tudod a jeles festőnek még is igaza van. Egész délutáu vitatkoztunk a fölött, vájjon a rózaa egy vagy két ezen ti méternyi re legyen-e a fonadéktól hajadban. Az agg kisasszony sovánz arcza a rizsporon át is pirosodni kezdett. Kezével olyan mozdul utót tett, mintha azt mondaná: beszélhetsz nekem! De szemei fenvleni, ragyogni kezdettek. nehezei; lehetett, kivenni : de Jenő még is eleget hallott, A szép asszony — csalódott Rozványiban. Nem akart tanúja lenni a jelenetnek. Visszafordító lovát és ellenkező irányban kezdett haladni. Már feledni kezdé a miket most látott, midőn lódobogás riasztotta fel. Visszatekintett; Kamilla lova vágtatott el melette őrült gyorsasággal. A bűbájos asszony lovagpálczájával csapdosta a mén nyakát, mely viliarsebességgel rontott előre, a tajték hosszú foszlányokba szakadt róla, de azért csak vágtatott, rohant. A szép asszony büszkén ült lován, hosz- szú sötét fátyol a lobogva úszott utánna, holló fürtéi bomlado/.va estek karcsú termetére s midőn az ifjúval találkozott végig nézett rajta, kői dácsával nagyott ütött lován s nem is fogadte a szives köszöntést. Jenő utána nézett. Látta, bogy a ló elragadt, bogy a szép asszony egyszer lezuhan, s az utón találta a földön. Remegve gondolt arra. hogy Rozványi mennyire megdicséri e tettért. Rozványi másnap nem volt található, a jelöltségről levélben mondott le s Ő lett a képviselő helyette. Hogy csodálkozott ezen mindenki. De legjobban ő maga, s mennyire örült ennek Erzsiké ! Ali annak a napnak emléke feledhetetlen .... Mit? De hogy feledhetetlen! A képviselő urnák most is nrczába szökik a vér, ha erre rá gondol. Most érzi már, hogy csak gyermekes ábránd, naiv képzelődős volt az az érzelem a mit szerelemnek hivott. S ha az lett volna is ? Erzsiké csak is egy tiszttartó leánya ! Kedves, cüios, jószivű leányka, egyszerű, keresetlen modorával talán tudna boldogítani egy isánt, vagy kasznárt, -- de egy képviselőt, íkire fényes jövő vár. ab, abba a körbe uera aló. Nem tagadja, fájt a mikor el kitett őt hagyni; fájt hogy sokáig nem tál lkozott vele. De mikor annyi dolga van, mikor Kamilla szalonjában olyan hihefetlen gyorsasággal repülnek az órák. Aztán Kamilla őt nagyon kitüuttte ; mióta Rozványi hazatért külföldi útiból, mindég gyöngédségével halmozza, el, 1 tünteti lovagjai fölött, elfogadja boudoireiban s nem haragszik, In pikáns híreket őszéinek ismeretségéről. Igaz, hogy Kamilla gyöngéden érez iránta. Igaz hogy titkai nagy részét rraeri bízni, de még is, még is, nem megyug- tató rá nézve ez az ismerettség. Sokat suttognak Kamilla Kaczéiágá- ról. Beszélnek titkos viszonyokról, hlyeket a szép asszony szenvedélyből fryta t, nagy, hatalmas és befolyásos államiakkal,— beszélik, hogy Rozványit nudég szereti . . . Nem tud kiigazodni ebből a kliósz- ból. A szép asszony azt vallja, hogy csak őt szereti, de hogy övé legyen, and hallani sem akar, a mig nagy ember nei lesz. Most már az. Nagy követ lesz )lnap. A hivatalos lapban meg fog jel enni. királyi kézirat, a lapok vezérczikket Írnak róla s magasztalni fogják, — de m neki mindaz, ha Kamilla az övé fog lem. Milyen boldog is lesz ! Eszébe nt az a csöndes este, ott az erdők sünijein, mikor eiáiéivá találta a szép asszonyt a puha 1ü vön. A bűvösen ragyogó kék szemek félig lezárva még is tündököltek rá : a hófehér habhoz hasonló mell lázasan lihegett, a félig nyílt, libegő ajk kábító i 1 lat ott lehelt rá s a ruganyos, áléit test észbontó kéjek érzetet keltette benue. Akkor, óh akkor nem volt reá oly ki- uos hatással ; hisz Erzsikét szerelte. Ma, már nincs az a gyermekes ábránd — ma okosabb, ma élvet, kényelmet és dicsőséget keres. Holnap meg lesz minden . . . Eszébe jut egy dal. A Heine vers az, melyet a szép asszony oly sokszor eldalolt neki, melylyel oly sokat és oly sokszor kínozta. Hogy is hangzik csak : „Hast du die Lippen mir wund geküsst, So küsse sie wieder heil! Und wenn Du biss Abend nicht fertig bist So hat es auch keiue Eil !— — — Du hasst ja noch die ganze Nacht Mein Herzallerliebste, mein ! Mann kann in solch’ einer ganze Nacht, Viel küssen — und selig sein!“ Ob most is érzi a mint agyába tódul a vér o vers emlékére. Érzi hogy minden tagja reszket, lázas izgatottság fut rajta keresztül, szemei égnek, melle zilál, az ed dig szunyadó szenvedély nmst már nem kér, nem követel, — meglestesíilui látja érzéki álmait, mámoros üdvöt szív be a levegővel, — érzi, hogy bírnia kell azt a csábi tó szép asszonyt . . . És bírni is fogja ! Holnap ! Holnap, a mikor már nagykövet lesz. Ali az a holnap! Milyen messze vau az a holnap. Az ajtón kopogás hallatszik, a belépőben Rozványira ismert a nagykövetjelölt. Az egykori titkár bizalmas leereszkedéssel nyújt kezet az érkezőnek de az el nem fogadta. Ön szerencsét jött kívánni ugy-e ? Nem. Én emlékezi élni akarom önt. valakire. Tudja-e hogy mit Ígért a lus Erzsikének, tudja-e, az most is szereti önt, hogy vár önre ? Siessen, még talán nem késő... Utólérheti, előbb mint a halál. — Vége vau már közöttünk mindennek. — Mondta ezt valamikor neki ? — Nem. — Önt elszédité egy kaczér asszony csábos mosolya. Minő szánandó ! Tudja-e‘ bogy az az asszony egy „Delila“, kinek ön valóságos Roswein-ja ? — Reményiem, ön nem Carniol ? — A hogy vesszük, önt követté teszi ez a szép asszony, de minő utakon . .. — Uram ! — Csak csöndesen ! Annak az asszonynak nincs szive ; az bosszút akar állni csalódásain. Tudja-e hogy én imádom Erzsikét, hogy érte hágytam el azt a szép, csábitó asszonyt, de engem uem szeret az, a ki önt imádja, mint önt nem szereti az, a ki értőn rajong, Fusson c helyről nem késő talán még, — mentse meg Erzsikét, kit megöl a bánat s ön lesz gyilkosa . . . Nem tehetem nram ! — Szerencsétlen ! Menjen keresse hát fel a szép asszonyt. Nézze meg mit csinál!
