Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 21. szám
Esztergom, IV. évfolyam. _______________________________21. szám.____ =__====== Vasárnap. 1882. márczius 12-én. r V árosi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ara : egész évre...................................................ti •Vt — ki fél évre...................................................3 . — * évnegyedre..............................................................1 . 50 E gyes szám: 7 kr. Az előfizetési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadóhivatalához Széclienvi-tér 85. sz. ml ézendők. V|(<g'|olenik : It e I e ii k i ii f k é I; s z e r vasárnap és csütörtökön. Nyilnéi pelii -onmként 2<> kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közélteinek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőségbe/., |_vŐRINCZ—UTCZA ^O. SZÁM ALÁ, intézendő k. Kéziratokat nem adunk vissza. Széchenyi emlékezete. Dicsősége napját elhomályosították a hazája egén tornyosuló gyászos föllegek s Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar a legszerencsétlenebb emberek sorára jutott. Fenséges eszméket tápláló lelke gyakran elhomályosult s gyászos sorsa a Lear király gyászos sorsával járó tragicus kedélyállapotba sodorta. 1860. húsvét vasárnapján halt meg. Már előzetesen, napok óta töpren- kedett a lélek halhatatlansága felől s gyakran kereste a választ arra a gyötrelmen kérdésre, hogy vannak-e esetek, mikor az öngyilkosság nem bűn. A nemzet nagy gyászára Széchenyi István gróf maga válaszolt erre a kétségbeesett kérdésre. A nagy férfiú tragicus sorsa mély gyászba borította az egész országot. „Magyarországon a borzasztó esemény oly benyomást tőn, melyet le nem Írhatni, — írja Fáik Miksa- emlékezetes monográfiájában. — Az első perczben nem is akarták elhinni, hogy a legnagyobb magyar valóban meghalt s mikor ez iránt nem lehete többé kétség, a hitetlenség egyszerre más irányt von, nem akarták elhinni, hogy ön- gyilkosság vetett véget Széchenyi életének. A fájdalom és elkeserültség oly hangulatot szültek, melyre nem találhatni nevet. Az akadémia egy küldöttsége Becsbe sietett, hogy a gróf holttestét Czenkre lekisérje ; az egész nemzet, férfiak, nők, gyermekek, négy hétig p gyászt viseltek a nagy halottért; nem í találkozott falu, vallásfelekezet, melynek templomában gyászistentisztelet ne tartatott volna a halhatatlan emlékére s midőn Dessewffy gróf, mint az akadémia elnöke megpendité azon eszmét, hogy a legnagyobb magyarnak hozzá méltó emlék emeltessék, gazdag és szegény sietett járulni, hogy hálaadóját letegye azon férfiú sírjára, k i n e k M a g y a r o r s z á g t ö b b e t k ü- szűnhet, mint a mennyit valaha köszönhetett egyes f i á íi a k b á r m i 1 y n emze t. “ Azóta a magyar Pantheon ban a legszebb oltár fölött őrizzük az ő emlékezetét s a fővárosban a legnagyobb magyar legnagyobb alkotása, az akadémia palotája előtt érczbe foglalta a nemzet az ő háláját. Esztergom városa is lerótta a legnagyobb magyar ember iránt tartozó kegyeletét. Legelső társadalmi egyesületét az ő szelleme szerint alapította, az országos Széchenyi ünnepeken mindig képviseltette magát s a város legszebb terét az ő nevére nevezi. Casinónk már óvek bosszú során át nem művelt emlékezetesebbet, minthogy most a nagy férfiú emlékezetét ünneppel üli meg. Halála évfordulóján koszorúzzuk meg az ő halhatatlanságát s huny tavai dicsérj ük nagyságát. A hol a nagy férfiak iránt való kegyelet még nem halt ki, ott nem lehet háládatlan talaj az ő hagyatékuk, az ő nagy eszméik számára. Széchenyi emlékezetének megünnepléséért üdvözöljük nemesebb ösvényre tért casinóukat! Márczius 16. A honvédaiap javára műkedvelői előadást rendezünk, hogy legyen valami rendelkező összeg a helybeli rossz sorsú s az átutazó Ínséges honvédek számára. De a honvédtemetővel vajmi keveset törődünk s márczius 15-ike imitálunk egészen közönséges kalendárium i nap. Pedig ide kellene fordítani kegyeletünket azon a napon melyen a szabadság hajnalának első sugara kiáradt s az eszme föl lelkesítette azokat, kik most ott a csöndes Duna partján alusszák álmaikat. A hazáért haltak meg. Hiszeu ha meglátogatjuk halottain- kat az év nevezetesebb napjain vagy legalább halottak napj'tn, miért hagyjuk ki megemlékezésünkből azokat, kik a hazáért áldozták föl óletöket s kiknek emlékezete csak lélekemelő példa. A hazafiul lelkesedés.hiányával nem lehet vádolni városunkat. Csak a módokat kell eltalálni s megvan nyerve a siker. Az ifjúság tömeges kivonulására nem számíthatni. Épen azért kallódik el minálunk márczius 15-ike egészen. De kötelességünknek tartjuk, hogy a nap megünneplése érdekében fölemeljük szavunkat s figyelmeztessük azon elemeket, melyektől kötelesség- szerint elvárhatjuk az ünnep megülését. Es ez a honvédegyesület, mely ez órákban úgy ad életjelt létezéséről, hogy saját alapja javára a közönség adakozását kéri. Ez az egyesület kezdeményezzen. Nem kívánjuk, hogy sok hűhóval álljak körül a nyugvó oroszlánt. Egész egyszerűn, de legalább szivünk szerint s őszinte lelkesedéssel csoportosuljunk az emlék körül. Az egyesület felhívására a közönség lelkesebb elemei bízvást csatlakoznának. Azt mondták egy Ízben a honvéd- egyesület tagjai, hogy nem kezdeménye/ hetnek a maguk pályatársaik ünneplésére mozgalmat. Hogy úgy tűnnék föl az a mozgalom, mintha saját magukat tüntetnék ki. Ez lehet kiút valami kötelességből, de nem lehet érv. Hát akkor minek megyen ki az egyetemi ifjúság Fortnyák sírjához s miért koszorúzza meg az akadémia vagy a Kisfal udy-Tár .saság elhunyt tagjait emlékbeszédekkel? Közönynek a rétege ez a kifogás, melynek semmi értelme sincsen. A honvédegyesület állított emléket társaik hamvai fölé ; elvárhatjuk tehát tőlük most is, hogy legalább márczius 15-éu a szabadság eszméjének föltámadása napján koszorút tegyenek a sírra. Intézzen a honvédegyesület felhívást minden egyéb esztergomi egyesülethez s kérje föl a közönséget, hogy rója le kegyeletét csatlakozása által a nagy nap emlékezete iránt. Ne maradjon vád senkin se. ha márczius 15-ike az idén is csak rendes kalen- dáriumi nap marad. * ás „Esztergom és Vidékeif tárcsája Emlékeim, i. A csillagokba van megírva, Hogy boldog soha ne legyek ; Csak álmodom a boldogságot És búra-bajra ébredek. A csillagokba vau megírva, Hogy üdvöm délibáb legyen, Mikor elérni hittem el tűn, És újra, újra kergetem. A csillagokba volt megírva, Hogy téged sem bírhatlak én ; Míg álomkép valál, csak addig, Csak addig voltál az enyém. A csillagokba vau megírva, Hogy boldog soha se legyek; Csak álmodom a boldogságot, Es bóra-bajra ébredek. II. Le van rombolva már az oltár, Elhamvadt már a tűz, a hing ; 8 nem hirdeti már semmi semmi, 'Hogy egykor boldogok válunk. Csak néha, néha bús emléked .. S szemembe egy-egy köuy tolul, Oh hogy nem tudtam így meghalni Szeretve tisztán, boldogul. Le van rombolva már az oltár Kihamvadt már a tűz, a láng ; A megbánás sötét oltárán, Sóhajtjuk el fájó imánk. HL óh, hogy kerültem azt az őrét, Oh, hogy kerültem, — hasztalan ; Találkozónk, és ah, azúta Minden, de minden veszve van. A kert alján lombok susogtak, Pácsirták éneke 1 tenelc, És szívta ajkam ajkad mézét És lázasan öleltelek. Miként ha lelkem tudta, Hogy mindez álmodás csupán, S hogy mindent, mindent elveszitek E kéj es-kínos éjszakán ! Lányi Adolár. A lőrinczutezai lányokról. [Házasulandók figyelmébe.] — Tudja mit kedves barátom ! írjon maga valamit a lőrinczutezai leányokról és nagyon helyre munkát művel. Lássa ez a város egyik legiutelligeusebb utczája. Vau benne egy elsőrangú ügyvéd, köz- jegyzoség, városi főorvos, még egy ügyvéd, szerkesztőség, (és jó kövezet), a leglelkesebb tanár, a legnagyobb nyomda és kiadóhivatal, két kávéház, egy jeles hegedűvirtuóz meg egy gyanúsított photograplms, sziuház satöbbi. Szóval minden oda van cou- centrálva. Hogy ne lennének tehát a leghelyesebb leányok is épen oda coucentrálva ? No írjon róluk valamit. — Ha bele nem törik a toliam, mert a föladat rendkívül nehéz. Tehát hol kezdjem? A kitűnő kövezeten, a mit mindenekelőtt — a komoly házasulandók figyelmébe ajánlok. A mióta a nevezetes utczát kikövezték, azóta valóságosan a sóhajok útja lett belőle. A kávéházba járó lábbeli készítő honpolgárok nehéz szivéből tör ki az a bús so- lmj, hogy a Lőrincz-utcza már nem dolgozik többet a kezűkre. Minden udvarló előbb a hozzáféiíietés politikáján elmélkedik. Nincs is kegyetlenebb valami, mint midőn golgothai kínokra keli kárhoztatnunk magunkat, hogy végig botorkáljuk azt a rémitő kövezetű utcát, a hol egy pár szép szemmel akarunk találkozni. Minden komoly udvariénak tehát nagyon hizeleg, ha a szép leányok könnyen hozzáférhető, kellemesen megközelíthető ut- czában laknak. Városunk intézői igen bölcsen jártak el, midőn a város legszebb leányait egyesitő utczát jó kövezettel ruházták föl. Ez az egész Lőrincz-utcza nászajándéka akart lenni. — Szereted a szőkét barátom ? — Imádom, pajtás. — No akkor van benne módod a Lő- rincz-utczábau elég. — Hát a barn't ? — Azt is pajtás. — No akkor is van benne módod a Lő- riucz-utczábau. Látod neked iuueu kell nősülnöd. Innen minden előkelő bálra tizenhárom takaros kis lány telik. Egy 1 iesit ugyan ominosus szám, de ilyen esetben csak azt jelentheti, hogy esztendőre okvetlenül ki fog maradni valaki közülök s főkötő alá kerül. Pardon, most jut eszembe, hogy háromnak már készületben is van a fokötője. Három szív tehát már ki van adva s igy marad még ti'z. Ismered a színpadról ? Az a furcsa czime vau, hogy t i z leány egy férj s e m. Csakhogy ez nem a lőriucz-utczai tiz eladóféle leányra veuatkozik ám, mert a Lőrincz-utcza már emberemlékezet óta nevezetes arról, hogy nem marad benne vén leány.
