Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 19. szám
felszámolni is alig képes államot uj, a törlesztésre nyitott, tulajdon forrásaiból solia nem férhető adósságokba; nem növelte volna az elvisellietés mértékét messze túlhaladó hivatalnok sereget uj szaporulattal; nemzeti géniuszunkba ütköző, a szakértők által is csak alig eligazodható bureaucratiánkat nem tette volna még complikáltabbá ; a lejtőről hanyattindult közgazdaságunknak nem adott volna újabb, sok tekintetben végzetes lökést, nem hüvelyezte volna ki, a különben is sokféle beruházásokra utalt bortermelőt, talpra,kelésének utolsó reményeiből. így lőnek eme szerencsétlen alkotásnak első és legsiralmasabb áldozataivá ép azon bortermelő hegyközségek, melyek talaja földalkati sajátságaiknál fogva ép úgy, mint az ott még ősi eredetükben és tisztaságukban diszlő hazai nemes szőlőfajtáiknál fogva, egyaránt hivatottak lettek volna, a tudomány kalauzolásának nemesitő befolyása alatt a magyar borászat első alapvetői lehetni. Szabadjon már most a kifejtettek alapján kérdenem, egy ily dézsmaváltsá.gi törvény alkotása nem volt-e százszorta rosszabb magánál az eredeti bajnál, a dézsmálnál ? Melynek terhei ha kellemetlenül súlyosodtak is a termelő vállaira, de bírtak legalább azon előny nyel, bogy rósz termő években a gazda bajait nem szaporították és nem zúdították soha nyakába a végrehajtások jégveréseit. És igy ha a szabadföld eszméjében, egyebekben igen lehangoló hazai viszonyaink közepette, maradt volna is valami sarkalló és ösztönző arra nézve, hogy bortermelőink szeleik javításához és nemesítéséhez fokozottabb kedvvel és munkával lássanak, addig a most szellőztetett dézsmaváltsági törvény hatásai folytán felmerült, mindinkább nagyobb mérvben fenyegető terhek a kétségbeesés tanácsaihoz korbácsolták szerencsétlen bortermelőinket. Elvesztették bizalmukat saját tulajdonaik megtartható,sa és használ hatása iránt. Felrótták szellőiket és neki láttak a kizsákmányolás bűnös rendszerének, hogy a megkezdett végrehajtások foganatosítása előtt, kiszivattyúzzák szeleik termőképességét, megmenthessék, a mi megmenthető, -—- az állam azután teljen be, helyes számítás nélkül folyó vá tett dézsmaváltsági kötvényeiért a kizsarolt, az el parlagi lőtt szőlőkkel. De mint a deák közmondás tartja, nulla calamifas sola, vagy magyar példabeszédként: a haj mindig csoportosan jár. Mert az ily felrovott, a kizsákmányolás tervében dolgozott és munkált szőlők termései, nemcsak jobbhírű promontonnmainknak, de egyáta- lán a magyar boroknak veszett nevét költötték és nagy időkre betették az ajtót a magyar bor kiviteli kereskedőimének. Legidvált, midőn a bécsi nagy borkereskedők az 1873-iki bécsi világkiállítás alkalmából, vérmes reményekkel eltelve, azon kötendő magyar borüzletekkel, nagyban és felcsigázott árak mellett siettek az eddig jeleseknek tapasztalt magyar pjoinontoriumok 1872. évi terméseit összevásárlani, melyek azonban épen a most jelzett rossz mívelési rendszer következtében későbbi fejlődésükben a várakozáson messze alól maradta,le és nagyban tényezői voltak azon nézet érvényre jutásának, hogy Magyarországban az export borkereskedelem eléggé nemes anyagot nem találhat. Borászatunk történelmének ezen szomorú adata is erősen szónokié bizonyíték a mellett, hogy a kormányzásnak a nemzetgazdaság körül elkövetett hibái és mulasztásai vagy épen nem, vagy csak nagy nehezen orvosolhatók. Hogy fogja azután a magas kormány az ekkép parlaggá tett promon- toriumokból, a már is ijesztő mérvben felszaparodott dózsmaváltság tartozékokat behajtani, az ugyan első vonalban a kormány dolga, — de hogy mi fog történni azon bortermelőkkel, kik a közketségbeesés közepette fejőket még nem vesztették el, hanem megkettőzött szorgalommal törekednek a súly edés veszélyéből kigázol ni? Erre ugyan a priori megfelelni nem könnyű feladat, de ismerve kormányzásunk és közigazgatásunk rendszerét, nem teljesen lehetetlen. Az elzüllött gazdák terheit reárakják egy darabig a még sóját létükért harezot folytató termelők vállaira, míg a túlsúly alatt azok is előbb-utóbb ösz- szeroskadnak. Nálunk az alkotó bölcseség egyik fő criteriumáúl tekintetik : a hol napi nappal nem gondolni és államférfi;)ink közűi még a legkitünőebbek is, ha ugyan volnának olyanok, kik e névre érdemesek, abban hiszik a kormányzás hölcseségéuek kövét feltalálhatni, ha tele torokkal hirdetik a nagy világnak: „ha egyik elpusztul, lesz más.“ A „ma“ és a „má“-nak emberei igazat \ adnak nekik. Es ki is törődnék nálunk a holnappal, mikor már ők nem lesznek, — akkor, ha úgy tetszik a közkol- diisodásiuik, üsse fel szurkos fekete rongyait a megkoszorúzott, bölcsek hamvai fölött ! Dr. Kiss József. Kát képiró — Dyptichon nagy vonásokban. — Azon a felfogáson már meg se ütközünk, hogy senkise próféta a maga fészkében. Kerüljön hozzánk idegen arc, tartózkodjék nálunk rövid időn át s divat szerint dédelgetjük, bámulgatjuk, szere tge tjük. Hanem a ki mindennap közöttünk van, előttünk dolgozik, szemünk láttára cseperedik, azt köznapi,-is alaknak tekintjük s apró hibáit sokkal jobban felöntjük a megszólás malmára, mint kiválóbb tehetségeit s képességeit. No hát ez már a kisvárosi élet egyik olyan elkerülhetetlen sajátsága, a mi épen nem lel késit tevékenységre s épen nem buzdít magasabb törekvésekre. Hiszen a hol a köznapiasságot s a kiválóságot egy kalap alatt egyformán Ítélik meg s méltatják, ott a szellem nem találhat sarkalást, bűz itást, hanem lehanyatlik a mindennapiasság közönséges régióiba s eszmék helyett ízetlenségekkel s szép törekvések helyett elkallódással fog kezet. Ilyen gondolatokkal foglalkoztam, midőn egy jó barátommal vasárnap verőfényes délutánján Szent-György mező felé sétáltam azzal a szándékkal, hogy látogatást teszek a két képírónál. Két képirónál és Esztergomban! Hiszen a képírók manapság a vándormadarak utján járnak s ha Paris ban, Rómában vagy Afrikában nem találhatók, akkor nem is eshetnek magasabb számításba. Mit keres Esztergomban két képiró? Se dicsőséget, se elismerést, még csak méltatást se, hanem magába vonuló tanulmányozást, egymás buzdítását s zajtalan munkát. Az egyik már az egész világot bejárta s ecsetével mindenütt ott hagyta szelleme alkotásait, Sok évtized hava festette hófehérre hosszú rengő szakálát, sok keserűség vésett mély barázdákat magas homlokára, sok csalódás és szenvedés írta föl arczára az élet történetét. Tél az egész ember, csak a lelke egész tavasz s a, mit érez és gondol, azt még mindig oda irlnitja színeivel a vászonra. A művész lelke örökifjúnak van teremtve, nem hervadoz el a test erőivel, hanem megőrzi údesé- gét s teremtő képességét végső leheletéig. A vén Goethe, a vén Arany János, a vén Hugo Victor csak sok évtized súlya alatt görnyedt meg. A mit azonban fehér aggkorukban teremtettek, azt az emberi szellem örökifjú tavasza üdíti. Agg képírónk nagyon kicsi, de nagyon csöndes kikötőt választott Esztergomban, hogy hosszú hányattatása után ideért. És mégis folytonos munkában keres pihenést s folytonos alkotásban talál erőt. Újabb képei, melyeket jó barátja oldala mellett festett, tanúságot tesznek arról, hogy még mindig a régi erővel, a régi tehetséggel s a régi sikerrel dolgozik. Csak az élő sző hiányzik az ő arcképe ajkáról, annyira természet szerint való az minden ízében. Aphroditéjai s Ámorjai a lehető legkecsesebb alkotások s mind felfogásban, mind kivitelben a legüdébb szellem kifejezői. Hát még a többi ? A másik képiró alig néhány év óta lett szerelmes a festészetbe. Elvitáz- hatlan tehetséggel lépett föl s a képírás gyakorlati részét folytonos tanulmányozás és sokoldalú tanulás által nemsokára tökéletesen elsajátítja. Első képein képessége minden árnya és fénye oda van festve. A correct rajz hiányát bámulatos szinérzékkel s pompás ecsetkezeléssel igyekezik pótolni — s ebbeli törekvése csakugyan figyelemreméltó. Jó mestert talált agg barátjában, ki megint a rajznak kifogástahin képviselője. A ki most veszi szemügy alá a gyorsan haladó képi ró legújabb alkotásait, az csak buzdító örömmel szorítja meg a kezét s azt kívánja, hogy csak előre, az ut már ki van jelölve. Legújabban egy nagyszabású művön dolgozik. Nem dicsérjük meg se tartalmáért, se kiviteléért, csak buzdítva bátorítjuk azon a pályán, hol a csíiggedés hanyatlást jelent. Ez egy tettét a férjnek, én is elitélem; de — megbocsátom neki. Mert tizennégy évig szenvedett, tizennégy évig nem érezte a családi élet éltető melegét, tizennégy évig nem simította gyöngéd, szerető kéz a homlokán megjelent védőkét ; annyi éven át csak gúnyos, sértő szavakat hallott, inig végre bele fáradva a sok küzdésbe — egy kis nyugalom után vágyott. Csak hogy azt a nyugalmat másként is meglehetett volna szerezni: Önnön magához méltó módon !... A szegény boldogtalan asszonyra ez volt a végső csapás. Az úgyis izgatott szenvedő lélek e csapás alatt végkép megtörött s innen ahol bölcsőjét ringatták, a hol any- nyi szép álom szövődött fiatal éveihez, testileg lelkileg megtörve távozott, hogy soha többé vissza ne jöjjön !... Hosszú szenvedés volt rövid élete, inig végre megkönyörült rajta az a jóllevő Halál, s le zárta azokat a fényes szép szemeket, azt a gúnyos ajkat a mik által oly igen boldogtalan lett... Midőn férje a gyászjelentést megkapta, zokogásba tört ki. De nem azt a szerencsétlen asszonyt siratta, hisz az már boldog — hanem boldogtalanságát,, saját vesztett életét!... Bórtfay Róza. Álmatlan éjszakák. — Napló töredék. — A jó öreg Dumas adja a következő tauácsot. Bármit Írsz, indulj ki önmagádból, írd le saját érzelmeidet, karold át az egész természetet, saját szemeddel nézd a világot s ne a mások szemüvegén, akkor a mi megragad, meghat, megdöbbent azt le fogod tudni Írni, ha egyszerűen, szókeresés nélkül, saját magadból indulva ki festesz. Hidd el, hogy nincs a gondolatnak nagyobb ellensége a frázisnál. Ezen a tanácson indultam, midőn néhány vonással leírtam azt, a mit átszenvedtem s a mi talán viszhangra fog találni azoknál is, a kik már szintén átszenvedték. Azelőtt mindig megmosolyogtam azt, a ki keserű panaszokba foglalta, hogy hozzá nem tér be az üdítő álom, hogy az ő szemei tévotegen, s kinos sürgetéssel nézik egész éjen át a lassan haladó óra mutatóját s hogy neki nincs is az az életkedve a mi meg van a szegény embernek, ha nehéz munkája után az álom tündére puha karjai közé szorítja fáradt fejét s édes altató dana mellett ringatja a boldogok birodalmába. Most már magam is tudom, hogy mit jelentenek azok az álmatlan éjszakák, azok a lázas, kinos órák, mikor a zaklatott agyvelő lázasan ég, mikor a szív fájdalmasan dobog mikor az álom éber, s az éberség kimondhatatlan gyötrelem. Oh ug y van az minden szenvedéssel! Mielőtt meg nem ismerkedünk velők, nem értjük meg őket, s mire megértjük, addig sokat vétkeztünk a mások szenvedései ellen. Halotti csend uralkodik mindenfelé. Néhány órára valóságos temető lesz az élénk világból. A boldogok és boldogtalanok, a szerencsések és nyomorultak egyaránt bejutottak a feledés raeuyországába. Kiuek nincs mit felednie ? Ki boldogtalan, ha csak néhány órára is mindent elfeled ? Egyesegyedül csak magam vagyok ébren s kinos gyötrelemmel hallgatom az óra verését s szivem lázas dobogását Sajátságos gépezet az a szív. Ha feszültebben dobog, ha kínosabban szorul, azt mondja a hozzá értő órás, hogy baj van s a bajon nem bir segíteni, mert ki nem nyithatja s bele nem nézhet. Ilyenek az orvosok, mert olyan a tudományuk. Es mégis letesszük kezükbe az életünket s reszkető kézzel esdjülc az enylniletot. Azt csak a beteg tudja, hogy nincs csodálatosabban gyógyító orvosság, orvosunk biztatásánál. Pokoli szomjúság gyötör s tengereket sovárgunk. Indulatosan csapjuk be a könyvet melyből nem bírunk erőt meríteni. És nyugtainiság, elégedetlenség foglal helyet betegágyunk előtt azon a széken, hol az enyhítő álomnak kellene helyet foglalnia. Egy árva lélek se osztozik gyötrelmeinken. És mentői erősebb kifakadással kő I veteljük az enyliet, auuál gúnyosabb mosollyal tekint felénk a szenvedés. Elmúlik az éjfél. Közönségesen, minden jelentőség nélkül. Álmodó jó emberek : hozták kapcsolatba a szellemek uralkodásával. A kik néhány álmatlan éjszakát vir- rasztottak párnasirjukbau, azok nem fogé- ■ konyak sem a félelem, sem a dajkamesék : költészete iránt. Épen egy hosszú napig tart az a nyolcfe óra, a mit a lágy ldnpadon kell töltenünk. . De hát végre is, olyan az ember, hogysy megadja magát, mikor hiába lázad és le e mond, mikor hiába daczol. Az a valódi szenvedés, mely némán, fi kénytelenül, sohajtalanul tűr s mely nem u követel kárpótlást és elégtételt. Ezt a valódi szenvedést szenvedtem énn; kinos álmatlan éjszakáimon keresztül A ki hl nem ismeri, hogy mit jelent ez, az ne isei ösmerje meg sohasem. Azóta a poklot már nem Dante szerintln képzelem, hanem végtelenül vógigtartó ál—I inatlan éjszakáknak hiszem és vallom. — A „Magyar Regény Csarnoki)! 7. füzete is megjelent a rendes osiuoso borítékban és Ízléses kiállításban, gazsu dag változatos tartalommal. Egy-egy g füzet ára 12 kr. Előfizetési ár egésze évre fi frt, félévre 3 fit.
