Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 16. szám
a tevékenységi ösztön nyilvánulása biztos kncs gyanánt szolgál a gyónnék jövőjére nézve! Soha seholsem lép u. i. a serdülő gyermek sajátos jelleme, tehetsége, szellemének és kedélyének iránya oly határozottan fel; akaratereje, kitartásképessége sohasem látható oly természetes és határozott valójában ; az individualitás és a jövő férfi vagy nő jelleme soha seholsem árulja el magát erősebben, mint a szabad és alkotó működés tevékenységénél, prózaikig kifejezve — a játéknál.“ Ha már most a nevelés feladata — a gyermek szellemi tehetségeinek, testi erejének, kedélyének, akaratának és jellemének kiképzése, akkor kétségtelen, hogy a nevelésben a játéknak nagy szerepet kell játszania. Éhez azonban, vagyis azon nagy feladat megoldásához, mely szerint a gyermek tanítás és játék által neveltessék — igen nagy szakismeret, igen ügyes tapintat és kifogybatlan türelem kívántatik. Tanítás és játék — a Scilla és Cliarybdis. Könnyen megtörténhetik n. i. bogy a túlságos játék-üzelem folytán a tanulás is elveszti komoly méltóságát : vagy viszont, hogy az egyedüli tanítás ad ugyan ismereteket, de nem fekteti le a későbbi öntevékenység és szelíd jellem gyémántnál többre becsülendő alapköveit ! A tanító, nevelő, ki e kettőt, tanítást és játékot, kellő szerves ösz- liangba tudja hozni, az méltó legnagyobb, osztatlan elismerésre. Ilyen elismerést vívott ki magának azon érseki intézet, melynek növendékei vasárnap, f. hó 19-én tartott farsangi mulatságok által fényes bizonyságot tettek azon alapos szakismeret, páratlan tapintat és önfeláldozó ügy- bnzgúságrói, mellyel az intézet igen tisztelt vezetői rendelkeznek, melyet a nöifjuság képzésének szentelnek és a melyre tisztelettel párosult méltánylással kell tekinteniük mindazoknak, a kik szeretett hazánk jövő nemzedéké- ek neveltetése iránt érdekkel viseltetnek. A változatos programm u. i. tanúságot tesz arról, bogy ez intézet, a szoros tudományos kiképzés ágainak egyikéről sem feledkezik hanem tanúságot tesz arról, hogy Hofmeister megszívlelendő tanácsát követve, nem képezi az intézet — növendékeinek „fejét,“ „auf Unkosten des Herzens.“ Ez intézet növendéke tanul, még pedig sokat és sokfélét, de játszik is. A programm magyar, német, fran- czia nyelvű előadásokat, élőképeket és hatféle tánezot foglalt magéban. Nem Írunk az első benyomás közvetlen hatása alatt, habár meg kell vallanunk, a hatás még nem is uralkodik rajtunk. Megfontolás után fogtunk az íráshoz és mégis mondjuk, ennyit és olyan jól, mint a mennyit és a mily módon ez este a nevezett intézetben láttunk, nem vártunk volna. Azt hiszem, maguk, a mulatság fáradhatlan rendezői, szervezői is bevallották önmaguknak, hogy ily sikerre ne n számítottak. A mi egyes részleteket, főleg az élőképeket illeti, ezek a ruházatban kor- és tárgy hű ok ; az összeállításban magas és finoman müveit Ízlésnek; az alakításban plastikaiak voltak. Mint a márványszobor, mozdulatlanok voltak az egyes alakok. Az ilyen sikerült világítás elragadó hájjal övezte az arezokat, és a benyomás, melyet a képek szemlélete a nézőre gyakorolt — ellenálIhatlan volt. innen az egyhangú „bravo“ kitörések, melyek az intézet ablakait ugyancsak próbára tették. A „der verzauberte Frosch“ me.se- vigjálék bősével, Knöpfle, váudor-szabólegónyével, Szyclita Mathild kitűnő és a verzauberte Frosch-sal, a kis Suliil- liawszky Tercsibe ügyes alakításában, igen jól mulattatta a közönséget. A szóbeli előadások fénypontja azonban az „Aranytű, vagy a szerénység jutalma“ czimű 4 fel. színdarab volt. A mű szerzőjét elhallgatja a Programm. Bárki legyen is -azonban — dicséretére válik. Hűen elénk tárja a darab azon visszavágókat, melyekkel a nevelés terén vajmi sok családban találkozunk, a hol t. i. az elkényezte- tésen kívül még azon félszegségek is előfordulnak, bogy a kiskorú leánykák már valóságos nagyok módjára : divatbábukká, csupán külföldi termékek bc- csülőivé, és csacska társalgókká qua- lificál tatnak. Nedeczky Ilka valódi salon-szinésziiő affcictáliójával dédelgette kis „magács- ká.jait.“ Kornnílh Elvira, határozóit beszéde, űgyos magatartása finom társalgónő czimót érdemli. Liliomváry gr fnő pedig, (Petz Irma) igen sikerültén alakította, s minden izében megel egánso- dott és mél tóságosodott alls tokra ti cns hölgyet. Először kellett volna kiemelnünk, Kubányi Mariska gyakorlott,igen szép, hogy ne mondjam, elragadó énekét. Hangja e kis leánykának 'térj edel- mes, tiszta, hajlékony, játéka, azok a kecses mozdulatok, mikor a frisseket énekelte, — szép reményeket enged uének táplálni iránta, ha pl. vasárnap tartotta volna első fellépését valamely zinházban. A díszes közönség hálás is volt iránta, mert tapsait alig akarta megszüntetni ; de mél lány os is, mivel nem érvén be a tapsokkal, hosszú ideig csak Kubányi Mariska nevét emlegette. Jegyezzük fel, ki tudja nem fogunk-e valamikor visszaemlékeztetni e csekély adatkára. K. M már egyszer nyilvánosan énekelt Tatán — és az elragadott közönség elárasztotta a piczikét csokraival. Nem szabad végre megfeledkeznünk a tót Zsuzsimról sem (Ivottra Sarolta,) ki az estének nagy részén, pompás tótos- magyar beszédével, oly élénken hatott reánk. Ha ezek után megemlítjük, hogy a tánezok korrektség, ügyesség és derült kedv tekintetében egészen kifogástalanok voltak, bezárhatnék tudósításunkat, Írva azt oly kedélyállapottal, melynél derül többre alig emlékezünk. De nem tehetjük ezt mégsem anélkül, hogy ne gratuláljunk azon szülőknek, kik kedves gyermekeiket ezen intézet falai között határozták el az élet legnagyobb kivételével, a jó neveléssel ellátni; és ne biztosítsuk az intézet vezetőit arról, hogy a vasárnapi mulatság által nemcsak nagyban gazdagították a nevelés terén eddig szerzett ragyogó érdemeiket, hanem valóban jogot is szereztek maguknak arra, miszerint magasztos hivatásuk körében tanúsított nagy szakismeretük, az ifjúság tapintatteljes vezeté e, és a szeretetteljes önzetlen adaadás — a nagy közönség részéről, a legosztatlanabb elismerésben és méltánylásban részesüljenek. Á rózsaszínű dominó. — Farsangi történetke. — — Szép álarezos! — Hadd halljam. — Ismerlek. — Kötve hiszem. — Add hát ide a kezedet, liadd írjam beié a nevedet. — Itt van no. — K. R. Úgy-o, hogy ismerlek? — Nem mondhatnám. — Ne füllents már. — De ha mondom. — Hiába mondod; mivel én nagyon is jól ismerlek. — Sajnálom, hogy nem akarod átlátni. miszerint öiog tévedésben vagy. — Hát nem te vagy az, a kinek olyan gyönyörű szép fekete szemei vannak ? — No de milyen gyönyörű. — A kinek olyan vonzó arcza vau? — Hát még mi egyéb ? — A ki olyan szeretetreméltó, olyan kedves? — Nagyon kedves. — Ebből is láthatod már, hogy ismerlek. — Sőt ellenkezőleg, most szilárdan meg vagyok győződve a felől, hogy te nem ismersz engem ; — mivel nekem sem gyönyörű szemem, sem vonzó árazom nincsen, sem pedig kedves nem vagyok. — Másnak, meglehet; de nekem az vagy. — Valóban? — Úgy ám. — E szerint hát én tetszem neked? — Tetszel hát! —- No annak igazán örvendek. — Sőt mi több : szeretlek ! — Te szeretsz engem ? — - Nagyon szeretlek. — Igazán ? — Imádlak. — Szinte kiváncsivá teszesz kiléted iránt. — Hahnha ! — Ki vagy te, szép dominó ? — Találd ki. — Nem értek én abhoz. — De mégis. — Hiába, ha mondom. — Kíséreld csak meg. Én majd segítségedre leszek. — Segítségemre? Igen, még inkább akarsz tévútra vezetni. — Istenemre, nem ! — Nem hiszek neked. — Mondd ki magyarán, a mi a begyedben van. Te nem tartod érdemesnek velem beszélni. — Ugyan min is jár az eszed ? — Tudom én azt igen jól. — 0 te holló ! — Nem bánod te, akár ki is vagyok én. — Hohó ! Dehogy nem bánom ! Sőt nagyon is bánom. — Miért ? — Mert szerfölött kínoz a kíváncsiság megtudni, vájjon ki vagy te ? Fejedelmi szép alakod, domború, kéjszülő kebled, ezüstcsengésű, dallamos hangod mindinkább felizgatják égető kíváncsiságomat. — így volnánk tehát ? — Igen, igen, szép álarezos, te is tetszel nekem. — Vájjon meddig ?-— Örökre ! — Vajha úgy volna. — Nem értlek. — Félek, hogy ha véletlen megtalálnád tudni a nevemet — rögtön nem tetszeném többé neked. — Honnan gondolod ? — Elég az ahhoz, hogy tudom. — No akkor igen, igen nagyon csalódok — Ki tudja ? — Szólj hát már no, ki vagy ? •— Jaj csak azt no kívánd. — Miért ? — Mert akkor nem szólnál többé egyetlen egy szót sem velem, pedig én annyira, vágyódom a te társaságod után. Olyan boldog vagyok, ha kézelődben lehetek, ha nyájas, édes bangód kedves zenéjét ball hatom, ha veled társaloghatok. Te el sem bírod képzelni, hogy mindez mily lázas örömmel tölti el fájó szívemet, — És való legyen mindez 3 •— De való ám. — Nem vélném. — Nem ? — De nem bizony ! — Vájjon miért nem ? — Mivel akkor sietnéd meg tudatni velem kilétedet. — Nagyon sietnék.-— Nos hát ? — Csakhogy te akkor nem néznél többé reám. — Ugyan ne bolondozz már. — Jó is volna. — Szólj hát, egyébként mindjárt tt hagylak. — Az istenért! csak azt ne tedd. — De megteszem, ha nem szólsz ebben a nyomban. — Szólnék én édes-örömest, do- mi haszna, ha nem lehet. — De lehet! — Mitévő legyek? — Szólj. — Hasztalan minden. Mi vagy, asszony-e mar, vagy még leány ? — Asszony vagyok. — Van férjed? — Fájdalom, van. — Hosszúi éltek együtt? — Ab, de milyen rosszul. — Sokat kell szenvedned tőle? — Iszonyü sokat. — Szegény asszony. Kínáim, fájdalmaim kimondhatatlanok. . . — Hogy lehetséges az ? Mái azt magam sem tudom. — ügy-e bár nem szeret téged ? Lp az az, a mi engem anynyira kétségbe ejt.-— .Lehetséges-e téged nem szeretni ? — Oh! én szerencsétlen! ^ minő iszonyatos férjed lehet neked, a ki téged, ilyen szép asz- szouyt nem szeret? Biz az borzasztó egy ember. Hát akkor hadd a faképnél. — De hová megyek aztán? — Hova? — Ha hízhatnék benned . . . — Bízhatsz hát. — Rád bízom magam. — Azt okosan teszed. — De elóbb még tisztába kell jönnöm a felett, vájjon igazán szeretsz-e te eg einet ? Igazán és végtelenül szeretlek. — És nem fogsz soha rám huni ? — Hogy lehetne rád únni ? •— Es nem fogsz soha elhagyni engem ? — Soha, míg élek ! — Tudod, mit mondtál mindezzel ? — De tudom ám. — Vau-e már neked feleséged? — Dehogy van. — Ne beszélj. — De isten bizony. — Jaj de mekkorákat füllentesz te . . . Haliaha ! . . .-— Nevess csak, hisz az olyan jól áll neked . . . — Neked nincs még feleséged ? Hát akkor kicsoda Blanka ? . . . — Vagy úgy ! Te azt isismered ?... No szépen vagyunk . . . — Hát persze, hogy ismerem. És szereted te őt ? — Ahogy vesszük. — Nekem azt biztosan kell tudnom, mert ha te szereted őt, akkor nem bízhatom rád magamat. — És lám, igazad van. — Nos ? — Hát — nem szeretem ! — Jaj beli örülök neki. — Csak téged szeretlek egyedül. — Jaj beli boldog vagyok. — Most már csak megtudhatom, hogy ki vagy te ? — M<g hát,
