Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 65. szám
galmnt tanúsított volna, mint a jelenlegi közgazdasági miniszter úr. És nem lehet eléggé fájlalnunk, hogy egyik miniszterünk tevékenységét sem koronázta kellőbb siker. Közös szerencsétlensége volt mindkét feut- dicsért miniszterünknek, hogy különös balsors üldözte őket az emberek felismerésében és megválasztásában. Pedig jelenlegi közgazdasági miniszterünk épen a/, ki a közügyek nagy kérdéseiben háttérbe szőrit minden párttekintetet, sőt mondhatni, miutegy erényt csinál magának abból, ha a nagy feladatok megoldására ép oly férfiakat hív meg, kik az ellenzék soraiban szaktekintélyeknek látszanak örvendeni. De vájjon kit lehet, kit szabad azért felelőssé tennünk, ha a mi toaszt- jainkban tündöklő szaktekintélyeink, a gyakorlati élet küzdporondjain teljesen tohetlen bakszemjankókká törpülnek, kik nemcsak minden eszmék hiányával vállalkoznak nagy feladatok megoldására, de még a szerencse is cserben hagyja őket, midőn saját tanácsolatlanságuk érzetében másokat utánozva az eszközök megválasztása után látnak. Mennyi nagy férfia volt e hazának, mig szólni kellett és ha tettre került a dolog, az egyszeri verbunkos káplárral kellett felkiáltanunk a sánta ön- kényteshez: — Ejnye, be kár öcsém, hogy nem maradtál ülve. Avagy hol van az a magyar bortermelő, kinek lelkében komor felhők nem vonulnának föl, ha borászati kormánybiztosra gondol, ki Magyarország megsülyedt, folyton csenevészülő borászatát értelmetlen vándortanitókkal, ki- vihetlen bői értékesítő szövetkezetekkel, nagy humbuggal rendezett mintaszüretekkel, központi pinczékkel vélte életre kelthetni, a helyett, hogy keresztes háborút hirdetett volna az országban túlságosan elhatalmasodott, s bortermelői hitelünket megsemmisítő borhamisítás és bőrgyártás ellen, vagy felhívta volna gazdaközönsógüuk figyelmét a kiváló hazai fajták megválasztására és szaporítására, az importált fajok kiküszöbölésére. Azután a magyar indolentiájának róják fel, ha az ilyen kétes értékű experimentatiókra az ország józan eszű közönsége rá sem hederit. Mintha bizony a magyar ember tehetne arról, ha az olya i vándortanitók együgyűsége fölött elkaczagja magát, kik az országos szaktekintélyektől oly tanokat szívlágot s a csendesen leáldozó napot. Elégedetlen voltam magammal g ilyenkor az ember ábrándozni szokott. Egyszerre hátam mögött csengő szó hangzott: — Tessék, már innen is kiüldöz ! Lujza volt. — Ő felsége nevében visszafoglalom törvényes birtokomat, mondá előre lépve tréfás ünnepélyességgel. — S mi a kegyed birtoka ? — Az az egész szép nagy kilátás az ablakban, melyet bitorol! — Ez igaz ; de a hatalom előtt meghátrál a jog s most ez a kilátás az én hatalmamban vau. De tudja mit: békekötés! Osztozzunk meg ezen a birodalmon. Van kettőnk számára is hely az ablakban. Lujza az ablakhoz lépett s elfoglalta a neki adott helyet. Szép formájú vállát ösz- szehúzta, hogy valamikép az enyémmel ne érintkezzék s hallgatagon nézett ki a sötétedő tájra. — Találja ki, mire gondol most ? — kérdém tőle. — Semmire, épen semmire. — Semmire! S nekem egész ábránd- tábor kél és zúg fejemben. — Jó, hát melyik a legelső ? — A legelső s a logilledelmesebb a sok közt az, hogy mily szép lenne az, ha most igy kelten a vili ros, zúgó tengeren lennénk fenn egy árbockosárban s kaczag- nók a lázadó tengert... Mit gondol, ugy-e pompás volna ? Oh, milyen hintázás lenne csak az... — Hintázás... mindig csak az a hintázás! Ez az első nem szép. Jöhet a második. tak magukba és hirdetnek szét, hogy a korai karózás veszedelmes, mert általa a föld szénsava elszabadul és kétkedő- leg rázza a fejét, midőn holmi tönkre ment apostolok a borértékesitő szövetkezetekre nógatják, a központi miuta- piuczék emlegetésére pedig plane elmosolyogja magát, mint Buxbaum Abrakául Funták ur crimiuális fejtegetésére. Félek tisztelt barátom, hogy a sors eme tragikuma fogja érni a phylloxera ellen indított élet halál harczuukat is. Megengedem hogy nagyon lovagias férfiak, valódi magyar gentlemanek, kik a szörnyű liarcz intézésének szerepét magukra vállalták, arról is van tudomásom, hogy e nemes urak lekötelező modoruk, és a szellemesség ezer facetjeiben ragyogó toastjaik által úgy Trieszt podestájától mint Francziaország szaktekintélyeitől az elismerést kicsikarták. Szintén arról is megvagyok győződve, hogy e férfiakon nem múlnék, hogy minden pkilloxera megpukkadjon az országban, ha ez a francziák által taposott nyomdokon elérhető volna. Csak azt az egyet ne követeljük ezen nemes férfiaktól, hogy saját lábaikon járjanak, és egy vagy más dologban a magyar józan ész tanácsát is készségesen kikérjék. Szinte látom ajkaidon a legfiomabb güny között szü- lemlő mosolyokat a magyar józan ész megemlítésére, mit akarunk ezzel, jegyzik ma szakférfiaink, mikor ez a phil- loxera irodalmában épen nem szakavatott. Nekünk szerintük azon a nyomadékokon kell haladnunk, melyeket Európa szak- tekintélyei törtek, és ha ezek körmei között fél Európa szőlőállománya elpusztult, úgy tartsuk szerencsének, ha bennünket is ugyanazon sors fog megtisztelni, csak az égszerelmeért attól óvakodjunk, nehogy szaktekintélyeink tudeinányos reputátiója valamikép csorbát szenvedjen. Talán keserűnek fogsz találni t. barátom ! de te igen jól tudod, hogy ezen nem személyes motívum, hanem a legforróbb haza szeretet, ezer és ezer polgártársaim első alapjaiban a veszély szélére dobott jóléte az, mi hennem az epét felkavarja. Itt az ideje hogy a szaktekintély szellő,s köpenyébe burkolódzó szélhámosok ellenében a józan eszű magyar bortermelő közönség csatárlánczot képezzen. Nekünk porba kell teperuünk azt a zászlót, melylyel mindig csak a külföld majmolására nógatnak bennünket, iit az ideje, hogy — A második ? Képzelje, én a kegyed kezét megfogom... adja csak ide a kezét! A kezecskék eltűnnek isten tudja hova. — Szóval éu megfogom kezeit s azt a régi, régi mesét esémmle el, hogy szeretem, — Ne mondja. — Igen, s ha megengedi, most is elmesélem. Nos, megengedi ? Egy ügyes mozdulattal elkaptam kezét. Lujza mosolygott kaczéran, gonoszán; még a kezét se iparkodott visszavonni. — Istenem, hát jmiért ne engedném meg! Láttam jól, hogy csak játszik szavaival, s egyszerre lerombolja reményeimet, de azért folytattam. — Tehát kedves kis augyali Lujza szerethetem, ugy-e ? Egy végtelenül kacér mosoly futott át ajkain. — Hisz úgy gondolom, mondá, semmiféle törvénynyel sem tilthatom meg, hogy szeressenek. El voltam készülve; kiállottam a tüzet. — Szóval megengedi, mondám, hogy szerethessem. De beláthatja, hogy e drága jogot biztosítani szeretném: kössünk kölcsönszerződést ! Lujza kaczagotfc s tagadólag rázta göndör fürtös fejecskéjét. Egyszerre csak meg- hökkeave tette ujját szájára, annak jeléül, hogy hallgassunk. — Hangokat hallok, mondá ijedten. Valaki jön fel a lépcsőkön. Csakugyan, tüstént hangzott Kathariu néni szava. Lujzát hívta s úgy hallatszott, mintha többen jönnének fel. saját lábunkon be^. '"lettel megálljunk, és mielőtt Magyarország szőllő állománya a phyloxéra teugerhadának zsákmányává lenne ki kell mutatnunk, hogy a külföld által, a szaktekintélyek által a phylloxera ügyben elfoglalt álláspont hamis, a szaktudósaink által felállított elvek s tételek téves alapokon emelkednek, következőleg a phylloxera kiirtására intézett eljárásuk is elhibázott és czélra nem vezető. íme ezekben körvonalazom sommásan azon anyagot, melyet hozzám intézendő leveleimben fejtegetni szándékozom. Fogadd sat. Dr. KISS JÓZSEF. Szmatanay sírja. [Dr. K. L.] Tanárkodott hét esztendeig ; az ifjú nemzedék oktatásának áldozta buzgőságát, tudományát és erejét, hosszú időn át titkára volt a casinónak s tehetsége szerint lelkes harczosa a társadalmi életnek, a maga erejéből küzdötte föl magát, nem voltak előkelő pártfogói és megsir.itói, kik legalább hült tetemeit haza hozatták volna idegen földről, idegen sírok közül. Az ő küzdése küzködés, iparkodása számba nem vett vergődés volt csupán. Pedig ő azzal áltatta magát, hogy haszuára szolgál hazájának, becsületére szülővárosának s méltatásra következő érdemeket gyűjt. Irgalmatlan gúnnyal czáfolja meg mindezt egy jeltelen sir a bécsi temetőben, hol a kórházak névtelen alakjai pihennek, hová nem visznek ki koszorút és virágot. Oh az élet szörnyű igazságtalan. A kik a síron túl vannak, látják-e azok a feledő barátokat, a hidegszivü embereket, a hálátlan utódokat? Látják-e a maguk nyomorult sírjukat virág nélkül, elismerés nélkül, szeretet nélkül ? Ha már ők nem is, de látjuk mi, az utódok. Látjuk a buzgóság és föláldozás bérét egy jeltelen síron. Látjuk a hála és elismerés koszorúját egy alig begyepesedett dombon, egy idegen temetőben. Látjuk a világ fájdalmát egy korán kihamvadt tevékeny élet emlékezetén és nagyon, de nagyon sok bátorítást, buzgóságot és kitartást merítünk tanulságul mindezekből arra az útra, melyet Lujza lábujjhegyen ment az ajtóhoz s egy hasadékou kinézett. Mikor visszajött, leverten csüggesztette le fejét. — Istenein, suttogá, már itt vannak, tüstént belépnek! Mit gondolnak majd, ha itt találnak minket egyedül e sötét szobában. — Ez irtóztató ! — mondám én a veszély nagyságát fölfogva. — No, ue féljen! — mondá Lujza gú- uyosan, egyszerre visszanyerve alaptermészetét, — ne féljen, hiszen csak az én becsületemet fenyegeti veszély... S ajkait gúnyosan bigyesztette. Ez az ajkbigyesztós megfosztott eszméletemtől... A vér fejembe tódult s minden érzékem fellázadt... Hirtelen letekintettem a kertbe s láttam, hogy ott senki sincs. Gyors elhatározással felszöktem az ablakfára . . . hátam mögött elfojtott fájdalmas sikojtás hangzott . . . megragadtam a falhoz közel álló akáczfa egyik ágát, s kivetettem magamat az ablakon. Az ág nagyot hajlott, de már közel voltam a földhöz mikor letört s így bár elszédültera a mint lezuhantam, tüstént magamhoz tértem. Feut az ablakból Lujza hajolt ki és halványan, uagyrauyitott szemekkel bámult le rám s végtelen elégtétellel láttam, hogy nyoma sem volt a gúnynak, kaczórságuak arczán. Gyorsan felkeltem, mert meggondoltam, ha Kathariu néni meglát itt a földön fekve: értékét veszti merész tettein. A kert egy fólreső, bokrok közé rejtett padjára vetettem magamat. Kissé még mindig el voltam szédülve s sokáig ültem mellemre hajtva fejemet. Egyszer csak azt ő félbeszakítva hagyott, hogy azon taláu az utódok is épen annyi koszorút szerezzenek, mint amennyit ő szerzett. Akárhány verseuyparipának már- ványemléke van. Az ifjú tudós kihűlt szive fölött van egy czölöp s azon a szomorú fán egy numerus. Azt jelenti, hogy egy fiatal esztergomi reál tanár nyugszik alatta. Kossuth Lajosnak, 4o*mány»cyá**c»A nyolcvanadik születés napja alkalmából. (A Kossuth Emlékalbumból.) Nincs, uincs elfeledve, sohasem is lehet, Kinek életéért railljók imádkoznak; Idő ki nem irtja azt a dicső uevet, Melynek hallatára szivek láugadozuak, És mi halljuk neved örökké hangzani A négy folyó partján, hármas hegy tövében Zengik azt a uópuek hűséges ajkai Kelő nap fényében és a sötét éjben. Kárpátok ormától — le az Adriáig Miuden szivdobbanás rá áldását zengi, Bölcső ringásától — koporsó zárásig: Mig csak egy magyar szív meg nem szűnik verni. Hatalom az idő: érczlábai alatt Morzsává törik a bérezek büszke orma, A puszták porába sülyednek a falak, Nemzedékek dűlnek bús halotti torba. De az ami örök: diadalmas szárnyuyal Kiemelkedik az elmúlás porából, Győz a sötétségnek szakadó árnyával S az idő felett is dús sugárban lángol ! A te neved nekünk az örök diadal, Forrása a fénynek és a dicsőségnek ; Szól hozzánk felőle népek ajkán a dal, Sugáribau lelkünk őrtüzei éguek. Történetünk könyve legdicsőbb betűit A te százszor áldott fényes neved adja, S hozzád minden igaz magyar szív még hű itt, Mert te vagy e nemzet igaz édes apja ! Te vagy, ki örökül hazát adtál nekünk, Melynek bírására szivünk régen vágyott; Te boutottad ki a lobogót telettünk, Lángbetükkel írván rá a szabadságot! Lángoló lelkűdnek hatalmas szaváv al Összetörted néped lelkén a bilincset; Hogy küzdeni tudjon az elsodró árral : A szabad-sajtóban adtál fegyver-kincset. S hogy minden gyermeke a közös anyának Egyenlőn boruljon annak kebelére; Szivünkbe oltottad ama nemes vágyat, Hogy legyen egyik nép a másik testvére* vettem észre, hogy két lágy kar kacsolódik nyakamra s egy leányalak borul keb— Nos! halljuk tovább a kalandot! — Nos ? De fió, te mosolyogsz. .. te úgy látszik, nem is hiszed az egészet ! — Az égre, hiszek szavaidban, mint az igazhitűek az alkoránban. — Azért! ... mert tudd meg: szóról- szóra igaz, hogy én azon vasárnap délután küun voltam a városligetben ; hogy azt az ajkát bigyesztő tündért láttam a hintán ; hogy ez az ajkbigyesztés még ma is üldöz ébren és álmaimban... de a házmesteremnek, ki magas hivatása mellett lábtyú művész is a czipőim árával tartozván, korán kelle haza mennem, ne hogy a kapunyitáskor találkozzunk; s igy . . . — Nos, és igy ? A szoba nehéz levegőjét egy kétség- beesett sóhaj szaggatta össze. — S igy lovagias kalandom akkor est® azzal a bizonyos részeg gazemberrel elmaradt s vele — az ismeretség is. SEBŐK ZSIGMOND. — Utl emlékek. Nos mit láttál mindössze édes leányom egész Münchenig? — kórdé a papa kodves kicsikéjétől, ki a morózus nagynénivel ép az imént megérkezett. —Ah kedves papácskám — válaszolta a kicsike elragadtatással — láttam egy gyönyörű szép hadnagyot.
