Esztergom és Vidéke, 1882

1882 / 29. szám

Melléklet az „Esztergom és Vidéke“ 29-dik számához. Frivol akta. (Elbeszélés.) Vagy négy éve lehet, mikor a me­gyei levéltárt selejtezték, A levéltárnok Bogi János ur, ki keresztül betűzte a po­ros aktákat és a penészes pergameneket, egy nagy halomba lökdösve az elégeten- dőket s gyöngéd szeretettel rakva vissza a maradandókat, egy különös okmányt talált, egy napou. Egy négy szögletes reczés, elsárgult papírdarab volt az , szóröl-szóra e so­rokkal : Quétanci a. Egy barna hajadon leányzónál, melyet tekintetes Demes Ferencz várnagy úrtól hiánytalanul átvettem, kötelezvén magamat ■azt holnap, azaz die 18. Augusti ugyancsak hiánytalanul visszaszolgáltatni. Datum, anno Domini sat. Dézsi István, megyei .jegyző. A tekintetes urnák a legelső dolga volt nagy szemeket mereszteni erre a különös dokumentumra, aztán megtörülte a pápa­szemét s még egyszer elolvasta. De bizony megint csak az állott ott, hogy ez a hiteles nyugta a múlt századból -egy hajadon leányzóról van kiállítva. De hát bolond ez a vármegye, vagy mi? oolni ilyet, mióta a világ áll. No ezzel az Írással most már iziben át kell szaladni a főjegyzőhöz. Most lás­sák aztán, mennyi van a kaputban, mert a választókéban ugyan volt elég, mikor ki­kiáltották. A főjegyző megnézte az iratot és azt mondotta, hogy ez nagyon furcsa, különö­sen is és minden tekiutetbeu is furcsa egy eset lehetett, hanem, hogy mi lehetett, azt voltaképen tudni nem lehet. Még talán a viczispán se találja ki. Nem is találta azt ki, de senki. Hetekig, hónapokig törte rajta a fejét a municzipium s végre is abban állapodott meg, hogy holló, hiszen arra való a tudo­mányos akabémia, hogy ahhoz is tudjon, a mihez Dem tud. Az akadémiának kell hát elexpediálni menteu : ott majd kisütik azt s még talán könyvet is írnak hozzá. Nem tudom, elküldték-e ? — de annyi bizonyos, hogy a vármegyének (Istenem! •mégis csak bölcs az !) helyes filozophiája volt, mert, ha nem is az akadémia épületében történik meg ezen nevezetes esemény föl­derítés« ha ugyan szívesek lesznek végig hallgatni. . . . Hát úgy volt az, hogy nemzetes és vitézlő Bezcrédj Gábor uram, uemes Esz­tergom városa kapitányának nagyon szép hajadon leánya volt. N'jin hivatkozom ugyan e tekintetben sem eleven tanúkra, sem pedig írott bál- referádákra, mert hiszen olyan régen volt, hogy az öreg anyám is tán csak rövid ruhát viselt még akkor, hanem, hogy szép lehe­tett, abból gyanítom, hogy nagyon szerel­mes volt bele a losonczi városbirónak a fia, Dézsy István. Hogy hol szerette meg, hol nem, alig lehet kinyomozni, mert az igaz, hogy még akkor nagyon messze esett nemes Eszter­gom városától nemes Losonc városa, csak­hogy az is igaz, hogy a szerelem már akkor is vasúton járt. Ha jól tudom, egy kicsit háborús vi­lág is volt ebben az időben : királyné szép szemének néhány kiömlött könycsepjeért. Nagy jogezira. Valaha olcsóbban csináltuk: királynak kimondott kevély szaváért. Hanem iszeu ez nem tartozik ide, csu­pán annyiban, hogy a Bezerédj Ilona kezét «gy ármádiabeli dzsidás kapitány kérte meg az apjától, mikép illő, a háború utánra. Gábor úr odaadta nagy készséggel, mert a kapitány rangbeli ember, aztán akkoriban a „nagy királyné“ idejében az volt a hon ton, hogy uémet ember vegye «1 a magyart lányt. Előkerült, már hogyne került volna elő erre a bine Dézsy István a nászuagyjával egyetemben, de bizony csak hiába sírt, rítt a szép Ilonka, hiába mondott ékes dikeziót a gyerek mellett nemzetes és vitézlő Baj­nak Pétéi uram, hogy így, hogy úgy, a íiunak szép i exusa, s vicenotárius lévén a megyénél, jó hivatala van, bizony kosár lett ajiuak a vége, a minthogy igaz is, mert egy négy lovon járó família csak bele nem mehet egy két lovon járóba. Mégis csak szörnyűség, hogy egy Bezerédj-leányra is nnir mi mindenféle ember meri szemét vetni ! Hát vissza is mentek, el sem dicse- kedték otthon, mi járatban voltak. Elaludt a dojog. Ha lehetetlen, hát lehetetlen. Még az érdekeltek sem beszéltek róla többé. Akkor még nem volt olyan fürge a pletyka. De a szerelem már akkor is fürge volt .r vir.iasztaui szeretett a halottjai fölött és usm egyszer támasztotta föl — egy lehe­lettel. Történt pedig, hogy a dzsidás kapi­tány hazatért a háborúból (a dzzidás kapi­tány rendesen haza szokott térni) s vesze­delmesen közeledett az esküvő napja. Masamódok, frajlák hónapokon át varr­ták a fényes staffirnugot. Jaj csak sohase hímeznék ki azt a fehér csipkét! Meny­asszony-fátyolnak szabták, szemfedőnek varr­ják . . . Tííszúrástól ujjuk bárcsak meg­dagadna, az a fehér fátyol, hogy el ne készülne . . . De bizony kész volt rajta az utolsó öltés is. Még csak egy éj volt az oltárig­Épen az az egy éj, melyen nyomtala- uúl eltűnt otthonról Bezerédj Ilona. Piczi lábnyomait a kerti homokban a szellő befútta, galagonya-bokrok, a mik széúiajoltak, hogy távozni hagyják, sugdos­tak maguk közt, de el nem árulták. Országútnak pora sem vallott. Ha a porral együtt fölkap a forgószél egy hófehér pehelyt, k i tudná azt megmon­dani, hová teszi le? A cselédleány ruháit szedte föl, hogy meg ne ismerjék; rövid perkáIszoknyát, piros csizmát, rámásat, olajos kendőt a fe­jére. Hosszú ébenhaját egy varkocsra fonta s vérpiros pántlikát közéje. Illett neki fel­ségese u. A mint az országúti a kiért, egyedül találta magát az éjszakában s a bő csizma olyan kísértetiesen kopogott, csikorgott . . . Az a gyűrű pedig, a kapitány gyűrűje, úgy égette ujját, mint a parázstűz. Lehúzta, s odadobta a bozót közé. Csak valami csóka találná meg, az tán örülne neki. De most merre menjen? Az utat se tudja. Az utat ? Miféle utat ? Hát az utat oda, amerre ő lakik. Nem uera, oda nem megy, azért sem odamegy, hanem csak arrafelé. Elindult sebesen,futva — de csakhamar kifáradt. Kis lábait feltörte a szattyáu-cziz- raa. Odaült a garád szélére pihenni és gon­dolkozni, hogy mi lesz most már ő belőle? S addig-addig gondolkozott, mig egyszer csak elaludt a garábbau. A buja fű volt a párnája s a mezei virágok, amint a hajnali szellő megmozgatta, czirogatták szelíden. A kórók, bogáncsok árnyékok tartottak ne­ki s irigyen eltakarták. Ez jó bizony, hogy eltakarták, mert déltájban, mikor még ő mindig aludt, ar­ra lovagolt a sebes staféta, levelet vitt a vármegyének Szügybe, hogyha egy ilyen és ilyen öltözetű paraszt leányzó az azonnal tisztes rabságra ej tessék s addig) au őriztes­sek Esztergom város költségére, migleu Bezerédj Gábor uram ő kigyelme híradás­sal lészeu. S ilyen staféta ment egyszerre minde­nüvé. Aruenyi csatlós csak volt, mind lóra ült ma reggel Esztergomba. Pedig elég lett volna ez az egy is, a futár, a vármegye foglya lett a szép paraszt- leáuy.^ Épen ebben a tájban esett az a nevezetes dolog, hogy (amint azt már megírtam egye­bütt) egyetlen rabja sem volt a megyének, úgy kipusztitotta Őket nemzetes Gerge István uram, de mivelhogy az volt a statútum : a rabok tartoznak söpörni a megyeházat, hát hogy az épület mégse maradjon rondán a viczispán készpénzen fogadott egy szál rabot, s aztán, nehogy valamiképen fölmond­jon, úgy lekenyerezték, hogy nem birt vele senki, belekötött az még a várnagyba is, nemzetes Demes Ferencz uramba. És azt bizony el kellett tűrni szépen, mert várna­gyot kap a nemes vármegye egy fityentésre, de rabot ... az egy kicsit nehezebben megy. A fogott rab, aki ott pipázott az am- bituson és szidta, a rósz kosztot, a félté­kenység bizouyos nemével tekintett az uj rabra, mikor a pandúrok a szolgabirö ur elé vezették. Maga a szolga kiró pedig amint meglátta, elfelejté fölvenni a komoly „ex offo“ ábrázatot, hanem hirtelen odú- kapott a bajuszához, hogy megpüdörje. Szép volt, nagyon szép volt a kis fruska, azokkal a tüzes, fekete szemekkel s azzal az üde, fehér arczczal. Sehogy sem lehetett ezt a dolgot valami nagyon konolyan venni. A szolgabiró mosolygott, a büszke czi- merek is mosolyogtak a falakon, a két ko­pott fejű oroszlán, mely a pajzsot tartja, mintha még jobban kitátotta volna a szá­ját, a főispánok mogorva arczképein a nap­sugarak nevettek pajkosan csuka leány zoko­gott. csendesen és nem akart felel ú semmi kérdésre, sem a nevét nem mondta, sem azt, hogy miért üldözik. Hanem hát az nem is valami nagyon szükséges, iszeu majd tudni fogja azt Beze­rédj Gábor uram, aki elfogatta. Értesítet­ték már, holnap délre, ha siet. megjöhet a lovas drabaut a válaszszák Addig is átad­ták a leányt a várnagynak, csukássá be a legtisztességesebb czellába és adjon neki ennivalót. Volt öröme Demes uramnak, egészen neki lágyult. Hogy is ne! Mikor most egy valóságos rabja vau, az igaz, hogy az is tulajdonképen az Esztergom városáé, de mégis igazi, valóságos ; aztán milyen taka­ros, az isten is arra teremtette, hogy a vár­megyeház udvarát seperje s £most már el lehet csapni azt a részeges gazembert, a fogadott rabot. Meg is hagyta a kapuőröknek, hogyha a fogadott rab, mint rendesen, ez éjjel is ki találna maradni a Levelei Békához“ czim- zett átellenes csapszékben, hát be ne eresz­szék, akármint döröroböznék is a kapun. Azután föllármázta az egész megye­házat, sorba beuyitogatott a hivatalszo­bákba : — Rabunk van, gyerek ! Egy madonna ! Ha mérget kevert-e lopott-e, rabolt-e, wem tudom, annyi bizonyos, hogy az ábrázata nagy segítség az ördögnek. De már azt megnézzétek, he ! Be lehet látni a rostélyos ablakon. Nem kérették magukat a fiuk sokáig. Dézsy István plane ott is maradt: az őr legalább azt jelentette a várnagy urnák, hogy a tekintetes aljegyző ur kinyittatta magának a börtönajtót s most ott diskurál a leáuynyal.-- Úgy he ! Ejnye fikom, tikom . . . Amely vászonszemélyre én kimondom hogy szép, hát abban ugyan még a püspök sem tehet diffikultást. Az öreg urnák kedvencze volt Dézsy- Türelmetlenül várta visszatértét, föl s alá sétálgatva az udvaron. — Te vagy Pista? lcérdé az esti szür­kületben a börtönök felől közeledő sugár alaktól. — Éu vagyok, Feri bácsi, felelte az reszkető hangon. — Hehehe kópé ! No hát, mit szólasz hozzá? Jó falat ugye? De nini, hiszen te egészen föl vagy izgatva. — Csinos, veté oda Dézsy fojtott hangon, karját a várnagyéba fűzve. — Ej, ej gyerek ! Eddig rá sem lte- deritettél a fehér népre. Kezdjük ugye fe­lejteni Ilonkát. . . . gondolom Ilonkának hívják . . . — Ühüra. — Persze hogy ühtim. Persze hogy persze. Ámbátor ha alaposan meggondoljuk, de egyébiránt is nem különüen voltam a szerelmeimmel magam sem. — Egy nagy kérésem lenne, Feri bácsi. — Nos ? — De nagyon nagy . . . aztán meg némileg hivatalos. — Ha hivalos, akkor hivatalosan in­tézzük el. — Adja ki nekem ma éjszakára azt a leányt. — A leányt ? Azt a leányt ? Az öreg Demes szájából még a taj­tékpipa is kiesett arra a kívánságra, ölj au jóizü nevetésre fakadt. Harsogott bele az egész udvar. — Azt a parasztleányt;? Hát nnir kicsináltad vele ? Ejnye fikom, fikom! Hát olyan hamar ráállt? Ejnye kópé, kópé! Persze hogy persze. Hanem hát hová gon­dolsz az istenért ? Hiszen csak oda nem adhatom a vármegye rabját — azután méla- busán hozzátette — mindjárt az első napon. — De mikor én magara is a várme­gye embere vagyok, bátyám. — Iszeu az is igaz, persze hogy az is igaz. — Aztán meg hazahozom holnap. — Iszen igaz, igaz . . . dörmögé az öreg elgondolkodva ... de tudod öcsém, én nagyon pedaus, pontos tisztviselő va­gyuk­— Tudom bátyám, tudom, de . . . — Szeretem a rendet s a világértsem engedném meg, hogy . • . Dézsy elsötétült arczczal sóhajtott föl. — Hogy én rólam azt liireszteljék, könnyel miien viszem a vármegye dolgait. A megtestesült szigor áll előtted, édes öcsém, hát ne is vedd rósz néven . . . — Nem is veszem — dadogá István szórakozottan. — Ne vedd, mondom, rósz néven, ha egy kis Írást veszek tőled a leányról, . . . tudod a forma végett. Dézsy Pista majd elrikkantotta magát örömében erre a inentegetődzésre. — Gyere be a szobámba, ird meg ott a nyugtatványl, hogy átvetted. A mikor aztán visszahozod, ne félj, átszolgáltatom az Írásodat. Forma biz ez az egész, de ha már egyszer ilyeu vagyok. S még sincs irántam elösmeré-s a vármegyénél. Szóról szóra ekkép történt. így vitte ki szép szerével a fogságból Bezerédj Ilonát Dézsy István. Vissza sem is hozta többé. Még az éjjel útra keltek a Szepességbe, harmadnapra már meg is esküdtek ott valahol. Hogy’ ira másnap ott termett nagy sebbel-lobbal tekintetes Bezerédj Gábor uram, meg a dzsidás kapitány a leányért, az öreg Demes bácsi megértvén kívánsá­gukat, nagy lelki nyualómmal bólintott a fejével, mondván, hogy a dolog egészen rendbeu vagyon. A rab ugyanis uracs meg a maga va­lódiságában, hanem a hiteles quétanczia róla, azott vau a fiókban. Ha a vicze-jegyző ustalántán elsikkasztotta volna a rábízott tárgyat, hát arról ö nem tehet. Arra megint egészen más a forma. Gondolom történt is valami: Dézsyt, úgy rémlik előttem, tiszti kereset alá von­ták, sőt föl is függesztették sikkasztás mi­att. Meglesz ott arról valahol a jegyző­könyv . . . talán fönt a legfelső polezon — csak tessék átl utatui! Mikszáth Kálmán. legnagyobb szétküldési üzlet. En-gros árakou ajánlja áruit Hamburgból postán portomentesen ingyen csomagolással utánvét mellett., 5 ki lös csomagokban. 21. sz. Mocca valódi arábiai 7 frt. 10 kr. 22. Menado igen nemes 6 „ 50 „ 24. java 1. sarga és nemes 5 „ — .. 30. Cuba zöld erős 5 „ 27. Gyöngy-Mocca igen kialós 5 „ -­„ 3 2- Java il. sárga 4 „ 40 „ 25. Santos jó zamatú 4 „ 5 33. Domingo kiadós 3 „ 90 7» 34. Rio erőteljes tiszta 0 •3 „ 70 „ Thea fél kilo 75 Ur- tói 5 frt 50-ig. Orosz korona szardínia 5 kilós hói dó 1 frt 75 kr. Direct szétküldés, pontos és lelkiismeretes szolgálat. — Árjegyzékek Kávé. thea, és vanifliáról valamint kis posta minták kívánatra bérmentve szét­küldetnek. Kérjük megrendeléseit és ajánljuk ma­gunkat FUNKE &. KORNBERG Hamburg. A vízivárosi fő-utezai 26. számú ház földszinti lak­része, mely 4 szoba és 1 konyhából áll, — továbbá a vízivárosi Szent-János-üt- czában levő 38. sz. egész lakház Szt-Györgynapjától kezdve bérbeadható. A feltételek iránt értesí­tést ad a tulajdonos Sándor Anna. Szent-György mezőváros tulajdoná­hoz tartozó, úgynevezett dédai csárda épület, a bormérési joggal 3 évre, azaz 1882. évi Szent-György naptól kezdve egész 1885. évi Szent-György napjáig haszonbérbe adatik, a bárleni szándékozók jelentsék magokat a köz­ségi elöljáróságnál.

Next

/
Thumbnails
Contents