Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 20. szám

egy is elég arra, hogy soha boldoggá ne legyen.

Ha most már szüleinek anyagi helyzete az intézeti kényelmes, megszokott helyzethez hasonlót képes neki nyújtani, akkor folytatja az intézetben megkezdett szerelmes levelezéseit ; ha pedig anyagilag helyzete a szülei háznál rosszabb akkor a legszerencsétlenebb teremtés az említett lelki tulajdonok mellett. Bármelyikük is azonban férjhez meneteléig a legény bolondjává válik, a jó partidét hajliasszák, hiúságuknak élnek, nőtársaikat ruhájuk után méregetik, korosodó szüleik iránt szívtelenek, kíméletlenek, zsarnokai a háznak. Es ha azután, sem egy csábitó kalandor karjaiba, sem a Dunába nem vetette magát, hanem sikerült neki egy férfit férjül megvásárolni, akkor kezdődik el az élet sanyarusága mindkettejükre nézve. A házas élet szeretetve méltósága alig terjed túl a mézes heteken. I A nő nem ismeri azt az örömöt, mit tesz az fáradt férjének kedvencz ételét sajátkezűi eg készíteni el, nem tud férje természetéhez si- I múlni, makranezos, hiú, tetszelgő, divatbáb, férje örömei érintetlen hagyják, gyermekét a külön szobából csak akkor kivánja látni ha unja magát.

Természetesen ily nő erkölcsi oldala nem erősebb azon festéknél, mely arczára alkalmas s erénye sem tartósak!) annál.

Hogy az ily nők aztán a hazának, a társadalomnak mily nemzedéket nevelnek, látjuk a sok hivatal haj húszé üresfej ü szolgaseregben, látjuk ezt a sok sikkasztás és öngyilkosságban, látjuk ezt a sok válóper tárgyalásában.

Hja! A Grrachusok anyja meghalt, s Cor- néliának nem születtek leányai!

Szabó Titus.

Levelek egy vidéki nőhöz.

— Az országos nőipar-kiállitás érdekében. —

I

Igaza van önnek abban, bogy ha a fővárosban tartunk e tliémáról fölolvasásokat vagy előadásokat, abból csak csak a fővárosiak nyerhetnek tájékozást. Szívesen megtenném, hogy önökhöz is leránduljak s szerény tehetségemhez és igénytelen felfogásomhoz képest tájékozzam önöket a kiálitás- bau való részvétel iránt. Higyje meg azonban kedves barátném, ez a sok időrabló le- és felrándulás az anyira igénybevett emberek részéről végteleu nagy áldozat. Hiszen elmondhatjuk nézeteinket, jaI vaslataiuknt ezen utón is, mely Edison hozzájáru- ! lása nélkül is régóta képezi az egymástól távol la- j kők telefonját.

Ismételem tehát, hogy a kiállítást három fő- ] részre osztom. A keresők, illetőleg iparosnők kiál- ' lítására, az iskolák és nvilváuos intézetek és végül ■ j azon nők-kézi munkájának csoportjára, kik végre | is csak mint a család tagjai, házi szorgalomból i vagy szükségből (hogy ne kelljen a „ műkedvtdés- i bol“ szót használnom, mivel a nők házi munkával sohasem foglalkozhatnak mfíkedvelésbe)3) készítenek különféle kézi munkákat. E három főcsoport szerint kell a kiállítás érdekességének és értékének nyilvánulni.

Ha mindenekelőtt az első csoportra térünk ! lehetetlen nem utalni már most is azon örvendetes eredményre, melyet a nők munkaképesítésének előmozdítása körül hazánkban is tapasztalunk. Gyárakban, kézinűiparágakban, a házi iparban, sőt a mű- iparban is találkozunk a nő áldásos és szükséges működésével. Hangsúlyozom „szükséges“ működésével. Mert asszonyom — szükséges a nő ipari foglalkozása és keresőképességének fokozása két kimagasló szempontból. Az első az általános, társadalmi és gazdasági szempont, melynél fogva munkaerők gyarapítását és kiaknázását követelnünk és előmozdítanunk kell. Ennek lehet tudományos fontosságot és színezetet is adui. Hanem önök, hölgyeim, a rideg tudományos irányt jobban szeretik hozzáférhető népszerű alakban látni. Kár volna tehát az elmélet magas vesszőparipájára felkapnom, mikor a legegyszerűbb magyarázatot is lehet adui e fontosságnak, Ön asszonyom, vásárlásainál például, ha két egyenlő árúval áll szemnen, melyek közül az egyik drágább, a másik olcsóbb, mindenesetre I ez utóbbit választja, mely teljesen megfelel ama | ezéluak, melyre használni akarja. így a gazdaság is. Ezer és ezer foglalkozási ág vau, melyben a női munka ugyanazon szolgálatot teszi, mint a férfimunkaerő. S emellett a női munkaerő olcsóbb s elég jó, a gazdasági fejlődésre tehát valóságos nyereség áriunk bevonása és kinknázliatása. Mert az ily olcsóbb munkaerő által milliónyi megtakarításokat hozunk a termelésbe, s mihelyt valamely árúnak termelése előnyösebben és olcsóbban eszközölhető, annak közvetlen hasznát maga a nagy fogyasztó közönség élvezi első sorbau. íme, asszonyom, a társadalom haszna a női munkából. De menjünk tovább. Számos foglalkozási ág van, melyben a nők munkája nemcsak „szükséges“, hanem „nélkülözhetetlen“. A nőnek finom tapintata, ízlése, kitartása és türelme oly tulajdonságok, melyeket sok iparágban a férfi nem pótolhat. Például a mtíhimzés, a csipkekészités, a női ruha-pi- pereczikkek készítése, mind oly foglalkozások, melyekben a nő sajátos egyéni ízlését, sőt alakitó képességét a férfimunkaerő pótolni nem tudná. íme tehát még egy tekintet, mely okvetlenül nélkillöz- hetlenné teszi a női munkát. S végre, hogy hosszan ne térjek ki, nem szükséges-e a női munka magának a nőnek érdekében? A kik kénytelenek a maguk vagy hozzátartozóik föntartásának biztosítása érdekében két kezük munkájával dolgozni, hogy a háztartás kormányzata meg ne akadjon, azoknak szolgálatot tesz a társadalom, ha számukra oly fovaíó~döczögését kocsinknak, melybe három izrea- lita polgártárs, meg egy termetes asszonyság közé voltunk bepréselve.

Pélig megfagyva s agyourázva érkeztünk be a prímások székvárosába, honnan útnak indultunk Béla felé.

Útközben gondolataim rendeztem, az elmondandó beszédhez, de istentelenül élezelő két uti- társam mindig épen legszebb gondolataimat za- i varta el.

Végre előttünk állt az ódon kastély, s kocsink a sötét boltivek alá gördült be.

Alig ugráltunk le kocsinkról, már is egy csomó ingyenélő inas forgolódott körülöttünk s ator- náczok hosszú során át az udvarmester parancsára a „zöld szobába“ vezetett bennünket, mely jótékony meleget árasztó kályhájával, mintha csak a mi hidegtől elgémberedett tagjainkra várt volna.

Itt szedtük rendbe öltözeteinket s vártuk mig a báró ebédjét elvégzi, mely után, mint az udvarmester jelenté „kész leend ő méltósága a fővárosi ifjúság küldötségét elfogadni.

Csend Ion, s én egy kényelmes zsöllyébe dőlve rendezőm napóleoni eszméimet.

Végre jelenti az inas, hogy a báró fogad.

Kebleink elszorultak. Az ajtó szárnyak feltárulnak, s mi megyünk a termek hosszú során át vezetőnk után.

Az ajtónálló bekiáltja neveinket. Belépünk s előttünk áíl a báró, Íróasztalára támaszkodva méltóságteljes állásban. Mi is állásba helyezkedünk ;S én raegilletődve kezdem el dikciómat: „Eljöttünk

hozzád nagy hazafi a nemzet ifjúsága nevében stb. stb. — — Elérzékeuyiilés, meghatottság könnyei a szemekben, s még a hátul álló udvarmester ar- czán is az elérzékeuyülés jeleit látszanak a nagy szavak hallatára.

A báró válaszolni kezd : ,,Jó helyre jöttek uraim, mindent megfogok tenni, a mi tőlem telik, hogy a fogadtatás fényét emeljem stb. stb.“

Ezen örvendetesen liaugzó válaszra, felbátorodva foglalunk helyet báró ur körében, s belé bocsátkozunk a magas politika tárgyalásába. Alkalmas tárgyat nyújt a beszélgetésre, a kardot vivő ifjúság fogadtatása Konstantinápolyban.

„Ugyan kedves uraim — kezdi bárónk — mondják csak, milyen véleménnyel vannak a külföldi lapok ifjaiuk törökországi útjáról, mert én itt falumban csak az „Egyetértést“ olvasom.“

E kérdésre elősoroljuk nemes bárónknak, — hogy a „L’ independance Belgue“ a ,,La XlX-e siede“ a ,,Tlie Times“ a ,.Standard“ s ,,Daily Telegraph“ mind helyeslik ifjúságunk kardvivő de- moustráczióját, de a muszka „Colos“ meg az olasz „Perseverauza“ s „11 diritto“ tajtékzanak mérgükben, — az igaz hogy egyikét se olvastuk, a felsorolt lapoknak, de hát nem azért lakik az ember Budapesten, hogy ily kérdések zavarba hozzák, — hisz annyit, forgolódunk az irólc és politikusok körében, hogy nagyjából mindenről értesítve vagyunk.

Látva tehát a nemes bárót hogy világirodalmi jártassággal biró fiatulok ülnek körében, —egy nagyfontosságuuak ígérkező beszédhez kezdett, — melyben volt szó függetlenségi harczunkról, Sebastopol ostromáról, Kőuiggrátzről, Dunai várakról, Szerbia s Bulgáriáról, Suezi csatornáról, Nílusi öntözési rendszerről, Angol flottáról, s még egy csomó hasonszeiű dolgokról.

Ajtatos figyelemmel hallgattuk s lestük a végét, hogy mi sül ki tulajdonlapén e hangzatos beszédből, midőn végre e szavakkal zárja be bárónk az öt világrészben kalandozott beszédet: „örvendek uraim, hogy, sikerült Önökkel megértetnem a keleti kérdés lényegét “

E nem várt bombasztikus befejezes hatását egy más arczán fürkésztük, de az arcz-izmok csak az elfojtott nevetés küzdelmét árulták el s szerencsénkre zavarunkból az inas e szavai mentettek ki: „az ozsonna fel van hordva!“ — mely ütán bárónk jelt ad a felkelésre o szavakkal: ,,Menjünk

lalkozási ágakat tesz hozzáférhetőkké, melyekhez boldogulni képesek.

Hány szegény hivalnok, kisiparos, kiskereskedő család von, melyeknél a családfő nem kép>es annyit keresni, amennyi a család föntartásához szükséges. Ha már most a számos tagból álló csa- ( Iád leánygyermekei kezdettől fogva segítik a háztartás terheit viselni, ezzel egyrészt a család anyagi viszonyainak rendezéséhez hozzájárulnak, másrészt a snjafc jövőjük biztosítására is megtették az első lépést. Hát még azok, kik a sors tragikuma által vannak kényszerítve föntartásukról gondoskodni ? Ezekre nézve is áldás a munka, mely egyedüli biztos végmenedéküket képezheti a szomorú viszonyok közepette is. Vagy ha a fővárosban ezer és ezer no nem kézimunkája vagy értelmi ereje által keresné kenyerét, nem volnának-e ezek az emberek könyörületességére utalva? És a hol a könyörület megvonná tőlük a betévő falatot, iszonyú mértékben gyarapodnék a női proletáríátus és széles körben terjedne az erkölcsteleuedés.

Miudkét esetben a társadalom volna hivatva a könyörületre szorulókat támogatni s a rossz útra tévedt nőket megmenteni a végleges elzülléstol. Tehát ismét közvetve a társadalomnak válik előnyére a női munkaképesség terjesztése, s minden intézkedés mely azt czélozza a társadalom legmelegebb fölkarolására méltó.

Azért időztem a női munka szüksége mellett oly hosszasan, hogy országos nőiparkiállitálímk czóljait nagy fontosságukhoz méltó, kellő világításban mutassam be. Kiállításunk legfőbb czélja konstatálni, hogy hazánkban, mely iparágakban és mily sikerrel foglalkoznak már eddig a nők? Kikutatni: mely akadályok tolultak eddigelé valamely iparágban való jelentékenyebb térfoglalásuk elé, s mikép lehetne ez akadályokat leküzdeni. Utat nyitni eddig egészen új oly foglalkozásokhoz, melyekben a nő — egyéni alkotását, erejét és tehetségét mindig szem előtt tartva — ujtbb hálás tért találhatna, s gondoskodni arról, hogy a munkára utalt nők számának folytonos gyarapodása folytán egyes nőiipar- ágak ne legyenek túlságosan elhalmozva, más szóval, hogy a nők ne legyenek kénytelenek mindig a legközönségesebb iparokban egymásnak versenyt csinálni s existencziájukat megnehezíteni.

Mindezt illetékes helyen teendő alkalmas javaslatok által lehet leginkább elérni, vagy legalább is e kijelölt czélok elérésére az utat megnyitni s a kezdet nehézségeit leküzdeni. Czélja továbbá a kiállításnak odatörekedni, hogy az előkelő világnak végre bemutassa: mit képesek a honi gyöngéd kezek mindazon ágakban előállítani, a melyekben szükségleteikéit számosán még ma is külföldről fedezik. Ha látják, hogy varrás, hímzés, virágkészités stb. nálunk a fejlettség oly magas fokán áll mint a külföld sok városában, bizonyára hatalmas lendületet sikerül biztositanunk a magyar nőiparnak — az ennek támogatására hivatott közönség érdekbevonása által. És czélja a kiállításnak végre a munka iránt uralkodó előítéletet leküzdeni.

Utat törni a munkának, a munka dicsőségének a nők között, buzdítani és ösztönözni másokat is a munkálkodásra, mely ma már talán nem széuraim az ozsonnához, — bocsássanak meg, hogy csekély asszonyos kávéval s más édességekkel trac- tálorn, de miután sietnek, s nem akarják igénybe venni vendégszeretetemet estelire és éjjeli szállásra, csak ezt rögtönöztettem.

Ez alatt helyet foglaláuk egy hosszú asztal egyik végén. A báró az asztalfőn, mi mellette.

Kedélyesen beszélgetve a régi jó időkről fogyasztók az ozsonnát, melyet egy igen helyre magyar ruhába öltözött parasztleány szolgált fel, midőn egyszerre csak felém fordul a báró e szavakkal: „kedves öcsém uram, azon a helyen, azon a széken a hol most ön ül, 80 év előtt Köss ut h Lajos ült!“ — Képzelhetik kedves olvasóim menynyire elfogódva éreztem magamat e szavak után.

Az emlékek e felújítása egész szótlanokká tett bennünket s kiki gondolataival foglalkozik.

Az ozsonna végeztével, körülvezetett szobái nak hosszú során a nemes báró, s a mennyire az idő rövidsége engedte sokat meg mutogatott.

Említést érdemelmek a mytkologiai jeleneteket ábrázoló falfreskók s az egyik terem szögletében oszlopon álló carrarai márvány mellszobor, melyet e szavakkal mutatott be nekünk: „íme uraim, magamról sem feledkeztem meg. 4000 forintomba vau !“ s körül forgatta, hogy élűiről is, hátulról is jól meg szemlélhessük s az élethűség felől véleményt mondjunk.

„Izsó készité!“ Többet nem mondhattunk. Elég dicsérő maga a név !

Elérkezvéü ez alatt a távozás ideje, szives bucsuzás után a nánai fiakker helyett, — melyet a báró elküldetett, az ő négyes fogatára helyezkedtünk s szép reményekkel s ígéretekkel saturálva, küldetésünk sikere feletti örömünkben, hajtattunk be a sötét éjszakába.

A jó lovak s gyors hajtás daczára, későu érkeztünk a nánai indulóházba, mert a vonat ép akkor robogott ki a pályaudvarból Budapest fele, s igy kénytelenek voltunk Párkányba hajtatni.