Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 1. szám

Melléklet az „Esztergom és Vidéke“ 1. számához.

egerek után, avagy hajhászhat-e lűrek után, mint a kalász halak után.

Azaz leketui lehetne, hacsak volna olyan szives a gondviselés szüntelen egerekről is gondoskodni, avagy ha volna mindig a halásznak hálója, melyben nincs lyuk, nincs repedés.

Ez egyszer az ön amerikai halásza megakadt munkájában; bevetette hálóját az események tengerébe, de midőn ezt nagy erő megfeszítéssel kihúzta, hal helyett nagy követ hozott felszínre, a kő pedig olyan portéka, mely sehogysem alkalmas arra, hogy egy tisztességes czikk tárgyául szolgálhatna.

Ablakomon kitekintve a lehető legszo- nionibb látványon akadnak meg szemeim; vastag csöppekben hull az eső, az égen barna felhők űzik egymást, s a ragyogó nap csak egy kis fehéres folt alakjában búvik hébe- korba elő. Az esernyő, ez az „utazó háztető“, ha kuczkóba teszszük vastag könycseppeket sir, nem tudni azért-e, mert a kuczkóba szorították, vagy mert tán a kegyetlen végzetet átkozza, mely őt esernyőnek teremtette.

Ily körülmények'között persze nem csoda, ha az emberi ész nyugdíjra száll, és a szegény reporternek, ki ész nélkül olyan, mint egy muszka generalis, vagy mint egy madár szárnyak nélkül — nem marad egyebe hátra mint szorultságában a halhatatlan Horáczius- sal felkiálltani: Farce, parce precor non sum qualis eram! (Hadd el, hadd el Istennő nem vagyok már az a mi valók.)

Azelőtt fris a 42 foknyi hőség poklával daczoló kemény magyar, ki bajszára esküszik, most egy az esőtől dzzé vált csontváz (ne féljenek, azért még mindig producál- katom a magam 130 fontját) ki kétségbees- tében annyit sem ad bajuszáért, mint egy becsületes alföldi juhász legény a traffic dohányért. — De „Adversus necessitatem ne Dii quidem resistunt.“ (Elkerülhetetlen ellen az Istenek is hiába küzdenek), és a szakadó eső ellen küzdeni csak ép oly haszontalan munka volna, mint „Aethiopiam 1 a- v a r e“ szerecsent mosni, avagy Horáczius szerint „Adverso flumine“ (balsorssal megküzdeni). Undorodásig telve vagyok az esővel és • . . . . de most veszem csak észre, hogy már

jó ideje lubiczkolok az idézetek tavában és ideje lenne már belőle kivergődnöm. Valóban az ember kinjában még classicussá is válhatik, a mi pedig Amerikában igen veszedelmes valami, mert ha valaki classicus műveltségének neszét veszik, rögtön paedagogusnak fogják, az emberiség ezen martyrjairól pedig áll a mondás: „Hős Jupiter odit, quos fecit paeda- gogot. (Kit Jupiter gyűlöl, azt tanítónak teremti). Eltekintve azonban ettől általában véve sem jó sokat tudni, mert már Jean Jaques mondá: „Plus les homes savent, plus ils se

trompent.“ Mennyivel többet tudnak az emberek, annyival többet csalódnak. Csalódni pedig vajmi keserű dolog!

Tehát „aide tvi et le del t’aidara.“ Segíts magadon és az Isten is megsegít; ez pedig ez esetben annyit jelent, hogy ülj le szépen az Íróasztalhoz, tégy a fejedre fecz-et, fogd a tollad kezedbe, a csibukot pedig az ajkaid közé és irj — — Igen, de mit, igen, de miről! Nincs élez a fejemben, élez nélkül pedig a szerkesztő ur ha rendkívüli szívességében meg is hagyná Huttenberg 24 ólomlovagjának , hogy adjanak tért czikkemnek, hogy „malaszttá váljék váz ige.“ találkozhatnék egynéhány „régi előfizető“, ki eszem produc- tuma ellen „semmiségi panaszszal“ élne s igy számomra csak annyi maradna mit Terentius ezen szavakkal fejez ki: „Ad restim rés

dedit.“

Azon körülmény azonban, hogy szerencsére a jurisprudentia Bucephulusán nyargalok ez esetben kiránt a hínárból , mert legott eszembe jut, hogy e semmiségi panasz a hozott ítélet keresztülvitelét nem gátolja és czikkem napvilágot látna okvetlenül, mert midőn a legfőbb itélőszék a közvélemény a semmiségi panasznak tán, helyt adna a „corpus delicti“ a czikk már feltalálható se volna, mert a spiritus a tartalom már feledékepy- ségbe merült, a materia pedig a papiros, valamely papírkosár türelmes ölében alussza ;iz igazak álmát. — írok tehát, mert „szemesé a világ“ és „a ki mer, az nyer“, és mert oly igen szives és megtisztelő felhívásnak mint a szerkesztő űré, ellentállani emberfeletti munka volna, és mert valljam már be no az igazat I * * * S

S most én is úgy tettem, mint az egyszeri kertész, mikor a kaput befestette: odamentem a tükörhöz, aztán egy pár lépést liátramenve, elmondám magamban: „Ez már csak sok egy embertől!.“ — No már az igaz kérem, olyan szépnek találtam a ruhámat, hogy már már hajlandó voltam elhinui, hogy igy tükörből nézve nem is vagyok éppen nagyon csurya gyerek.

Fóris Jóska azt mondotta tegnap, hogy ha le leszek már magyarra fordítva menjek hozzá, s aztán együtt keressük fel az egész kompániát.

Elbúcsúztam tehát még mindig álmáikodó háznépemtől s irigykedő Jáuos barátomnak katonásan szalutálva, felültem a kapunál váró kocsiba, mely egyszerre czélpontja lett. ez utcza kiváncsi népének.

S a folytonos csodálkozás hatalmas indulat- szóitól kisérve, végre barátomnál valék. Mikor bementem az udvarra, meglehetős kritikus helyzetbe kerültem: ugyanis két magyarellenes érzelmű komondor minden igyekezetét abban látszott öszpon- tositaui; hogy az éu sárga csizmáimat valahogy lehúzza a lábaimról. Az egyiket úgy nyakon találtam sarkantyuzni, hogy rögtön harczképteleuné vált, no a másik ellen elég volt a kardtokomat mutogatni, s szerencsésen bekerülhettem a konyhára, hóimét aztán még elég jókor jöttem Jóskához, hogy a — csizmája tágabbá tételére rendezett tánczmulatság- ban részt vegyek.

Ott ugrált szegény a szoba közepén, rémitő szeretetreméltó káromkodásokkal biztatva a csizmaszárát, mely sehogy sem akart engedelmeskedni, mig végro is csúztató porral kellett kapaczitálui a jámbort.

Aztán még az attila, mente, csalma. meg a kard is szerencsésen mind Jóskán csüggött, s mi egymást agybafőbe dicsérve, hajtattunk Jókai Mó- riczékhoz, hol tizenegy órára mindannyi diszma- gyarkának össze kellett gyülekeznie.

Ott is voltak mind, csak mi jöttünk legkésőbb; Cslky Márton urambátyám, kinél Jókai, meg Nyári Laczi szálva voltak, már töltögeti a sziverősitő pompás szilvóriuraot, s nem győzött bennünket dicsérni, hogy milyen fáiuul gézünk ki ezekben a díszes libériákban.

Véletlenségbóí eltalálta követni azt a megboI csájthatlan hibát, hogy engem megpróbált Tuliu- j hunhoz hasonlítani; no lett is aztán mit hallgatnom I érte! Azontúl nem volt más nevem Erdélyben,

| mint: Tuhutum, sőt ha jól emlékezem Holló per i Szabó Tuhutum mutatott be egyik marosvá- sárhelyi urhölgynek.

Delet harangoztak, midőn szép rendben, miud a tizennégyen megindultunk a városházára. Délcze- gen lépkedtünk mindannyian, mint a jó vérű paripa, midőn czifra nyerget tesznek rá; sarkantyúnk pengése messzire elhaugzott, s a piaczon összesereglett jó székely góbék ujjongtak örömükben, végre le- géuyembereken látva a kedves ősi viseletét, mit I csak érdemekben megőszült honatyák görnyedt csontjain csodálhatnak, akkor is rövid időre...

„Azt gondoltam, hogy sajt az a kenyér, pedig hát csutora“. Az oláh embernek ezt a problematikus gondolatmenetét szőrül szóra követte a nagyérdemű néző közönség. Valami nagy kérdőjel látszott minden arezon, mely bennünket megpillantott; végre egy véletlenül elejett szóból mindent megfejthettünk.

Ugyanis, midőn a városház kapuja alá akarunk bemenni, élénkbe áll egy tiszteletreméltó úriember, s melegen kezetszontva velünk a következő dikcióra vetemedik :

— Isten hozta önöket uraira a szép Lengyel- országból, magyar hazánk földjére....

Még tovább is folytatta volna, ha ijedtében ki nem mondja valamelyikünk :

— Alászolgája! . . . Hiszen kérem mi magyarok vagyunk!

— Micsoda? Az urak magyarok, hebegi a megriadt Demosthenes.

i — Igenis, tőriilmetszett budapesti diákok vagyunk!

E perezben hatalmas „éljen“ reszkedteti meg I a levegőt; a lengyel gyerekek jöttek a Transylvánia ; felől, s a megtévedt szónok ur előliül kezdhette, hogy:

— Isten hozta önöket stb.

S aztán végigcsináltuk a leleplezést, mint a hogy már azt a világ négy tája felé szétszalaj- I tották.

Szabó Mihály.

1 — mert nagyon szeretem Esztergomot ós az esztergomi — — hölgyeket, kik .... no de semmi ömlengés, kezdjük meg „in médiás res.“

New-York gyönyörű egy város ! Nemcsak gyönyörű , mert pompás avenuek szelik át széles ntezáit, nagyszerű intézetek hirdetik fen költ szellemét, óriási gyárak tesznek tanúságot a yankee-ész vakmerő röptéről, mert a világ legszebb palotái sorakoznak büszke sorban egymás mallett, tüzesszemű gőzmozdonyok czípelik a lakosságot a városból és a városba,

2—3 emeletnyi magosságban czölöpökön épült vágányokon, vagy mert a Cédrus- és pálmákban bővelkedő „Central-Park“ virúl szivében mint egy rózsa az Istennő kebelén, vagy mert a heláthatlan titokteli Ocean hullámzó árjai verdesik zöldelő partjait; a csendes Hudson öleli hűs játszi habjaival, ezer és ezer tiisz- kölő-prüszkölő, búgó és fúvó, álló és futó, jövő és menő, füstölgő és gőzölgő hajó keresi fel óriási kikötőjét, hozva és vive embert, hozva fényes aranyat az ó Európából, édes illatú fűszert a boldog Arabiából, drága selymet a Mirza Shaffik költői hazájából, sugár czedrusokat a langyos fuvalmú Floridából, vagy mert virágillatos levegő lengedez partjain — de gyönyörű azért is, mert gyönyörűek a teremtés leggyönyörűbb gyönyörűségei az élet fájának virágai — gyönyörűek hölgyei.

Hölgynek is születni már gyönyörű gondolat, hát még gyönyörű hölgynek születni ez a gondolatok leggyönyörübbike. Szépek New- York hölgyei, szépek és kedvesek, de azért Esztergom hölgyei még sokkal szebbek még sokkal kedvesebbek, kivéve egy földi angyalt, kivéve egy New-Yorki rózsát, ki rózsásabb valamennyi rózsánál, szebb a világ valamennyi szépeinél. De csak ez az egy!

A többiek felett ti vagytok a győzök vén Strigonium örökifjú leányai! Soha sehol sem bizonyult be oly találóan a régi mondás igaz volta: „Édes édes után vonzódik“, mint épen az amerikai hölgyeknél.

A csillagos birodalom ezen gyermekei tudniillik nagyon szeretik a ezukrot, és innét van, hogy jó részök legalább egy hamis fogat visel, mely körülmény oka egyszersmind annak is, hogy a fogorvosok Eldoradója az Egyesült Államokban van, kikről azt mondják: „Ä dendist love makes teeth of bones; for those whom nature left without; and finds provision for his oson, by pulling other people’s out“; mi annyit jelent, hogy a fogorvos, kedvesem, fogakat készít csontokból, azok részére, kiket a természet ilyenek nélkül hagyott, de eledelt talál a maga fogainak azáltal, hogy másokéit kihúzza.

Ezen czukorconsumtiónak megfolelőleg nagy a czukorbevitel is, mert a ezukor eddig nem nagy mértékben müveltetett itt, újabban azon- | ban ennek is vége szakadt, mert oly fölfedezésnek jöttek nyomába, mely az eddig e czikk- ért a külföldön kidobott milliókat itthon fogja tartani az országban. A legújabb kísérlet, az i amerikai, jelesül a Pacific államokból valő ezukor-termelés terén az u. n. „sorghum“- plantálása. Két éleseszű vállalkozó yankee farmjuk egy jó nap területű részét „sorghum“- mal beültették, és naponta ezóta 100 gallon syrupot producálnak, mely igen kelendő. Ezen ■ iparág meghonosodása annyival is fontosabb, mert egy processus nyomára akadtak, melynél fogva a „sorghum“ syrupjából a kristály- ezukor könnyen kifejthető s igy rövid idő múlva egy egész légió ezukorgyár fogja ég- felé küldeni kéménye kavargó füstjét.

Ez Amerikában, a gyorsaság hazájában nem is csodálatos. Itt, hol az egyes concuráló vasutak pompásan kiállított gyönyörű képekkel ilustrált hírlapokat bocsájtanak közre ingyen, melyekben csupán illető vasutaikat ajánlják a közönségnek, a vasutaik által befutott területek szépségeit festik és ágaik olcsóságát magasztalják. Amerikában, hol egy i év alatt folyó alatti alagutakat, 6 hó alatt