Esztergom és Vidéke, 1880

1880 / 17. szám

Esztergom, II. évfolyam. 17. szám. Csütörtök 1880. február 26 én. Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési-ár : egész évre ........................................6 irt. — kr. f él évre.............................................3 „ — „ é vnegyedre........................................1 „ 50 „ Egyes szám: 3 kr. As előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendök. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesz­tőséghez, SZÉCHENYI TÉF^ ^~1K SZÁM ALATT, intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Reflexiók. Budapest február 24-én 1880. Lapunk nem foglalkozik politikai kérdé­sekkel. Mindeddig nem is érintettük azon esemé­nyeket, a melyek hazánk törvényhozó termében lejátszadoznak. Ez alkalommal azonban nem mellőzhetjük, hogy egy-két bár felületes vonással meg ne érintsük azon mozgalmat, amely az ország belső történetében mint mindig, ngy most is nagy jelentőségű. Értem a budgetvitát, s ezzel kap­csolatban gróf Apponyi Albert beszédét. Távol minden politikai czélzatosságtól s távol minden nemű pártállástól, reproducálimk egy két esz­mét ezen beszédből, amely úgy a tartalmat, mint az alakot tekintve magasan áll. Élénk képben világítja meg e beszéd az ország szo­morú siralmas állapotát. Ez senki előtt sem titok, ennek bevallása nem pártkérdés, ki még oly optimisztikus szemmel, még annyi bizalom­mal is tekint körül, az is befogja ismerni, bogy sülyedésünk rohamos. Mi nem idézhetünk orszá­gos példákat, de nincs is szükségünk azokra. Városunkra, megyénkre, vidékünkre tekintve : megtalálhatjuk a legékesszólóbb bizonyítékokat. Hogy segítsünk a helyzeten, hogy orvosol­juk e bajt, hogy vessünk gátat ezen fokozatos hanyatlásnak, azt is minden egyes sürgeti; hogy ezt gyorsan, mi hamarabb eszközöljük, abban is mindannyian egyetértenek, mert azon baj, ami talán ma még orvosolható: holnap már gyó­gyíthatatlanná válhatik. Hogy ez újból nem pártkérdés, hogy a haza sorsa mindenelőtt ; azt megmutatta gr. Apponyi Albert. Ő eszközöket és módokat jelel ki, ezek egyszerűek, talán kez­detlegesek, mindazonáltal alaposak. Javítani az ország pénzügyi helyzetén, is- tápolni és emelni gazdasági életét, kijelelni azon legjobb irányzatot, amelynek megvalósítása által az állam úgy egészben, mint részeiben, a fentebbi óhajokat létesítheti: ezek azon czélok amelyek létesítését, mindaz, ki az állam vezény­letére hivatva — bárki légyen az — kell, hogy maga elé kitűzze. Igen, javitni kell az ország pénzügyeit. Nem az az indokolt felfogás, hogy a direkt avagy indirekt adók emeltessenek, ezt egyedül virágzó, kedvező anyagi viszonyok közt élő nem­zetnél lehetne eszközölni, az utóbbiakat is csak akkor, ha a direkt adók már magokban véve nem vennék nagy mérvben igénybe az adózók adóképességét. A nemes gróf oly módot ajánl, a mely segíthet ez ország szomorú sorsán. Emelni és olcsóvá kell tenni a hitelt. Ez az ő jeligéje. Eltekintve az állami intézetektől és egyéb ban­koktól: a takarékpénztárak jelentékeny helyen jelentkeznek, mint a személyes hitel közvetítői, pedig —- úgymond a grőf — „ezen intézetek egész szervezetében egy igen nagy baj, egy va­lóságos betegség létezik, úgy hogy lehet mon­dani, hogy a forgalmi eszközöknek azon vér­keringése, amely ezen intézetek által a nemzet közgazdasági organismusában eszközöltetik, alap­jaiban beteg és hamis." Oly igazság, a melyet mindaz, ki csak a mi takarékpénztárunkat veszi figyelembe, amely a vidékiek között jelentékeny helyen áll, be fog látni. S honnan ered ezen visszás helyzet, ezen természet ellenesség ? Azonnal megfelelünk. Azon magas kamatláb amelyet eddig a betevőknek nyúj­tottak kétféle egyaránt visszás c rodményt idézett elő. Az egyik az volt, hogy ezen magas ka­matláb megadása által jelentékeny tőkeösszegek vonattak ki, a kevesebbet jövedelmező vállala­tokból, a második meg az, hogy azon betett pénzt, az előbbiből folyólag, szintén csak nagy kamatra adhatták ki, s a végeredmény: „hogy a takarékbetétek száma aránylag óriási — s erre szeretnek hivatkozni — de az előbb jelzett visz- szás helyzet folytán az a kevés tőke, mely az országban van, gyümölcsöző befektetés helyett ily utón tulajdonkép a rendszeresen űzött uzsora felé szorittatott. “ *) Megfontolandó, számba veendő körülmény. S mit ajánl ennek ellenében a nemes gróf ? Segíteni kell — úgymond „egy legalább odáig terjedő törvényhozási intézkedés utján, hogy a takarékpénztárak alaptőkéje és forgalmi eszközei, * I *) Át látszik ezt érezni a helybeli takarékpénztár i?, de hatásköréhez képest igyekszik is rajta segíteni- Mint érte­sülünk, az igazgatóság jövő hótól kezdve úgy a kölcsön, mint a betétek kamatlábát egy százalékkal alább szállítja­A szer k. I szintén mulattat, de még hathatós terjesztője a nemzeti szellemnek is. És valóban tény az, hogy a népszínház, n in- deu hibái mellett is, fönállásának rövid ideje alatt nagyon sok idegen elemet hódított meg a magyar művészetnek, a magyar nyelv és nemzetiségnek. Ézt tőle senki sem vitathatja el. És ennek a népszín­háznak, a mi szintén kétségen felül áll, kezdet óta legnagyobb vonzerejét, mondhatnék élteté lelkét, Blaháné képezi, kinek elragadó dalait szívesen meg­hallgatja az is, a ki a szavakat nem is érti. De nemcsak a fővárosban hódit Blaháné. Min­den dal, mely egyszer az ő ajkairól elhangzott, művészete és személyiségének varázsa által diva­tossá lesz a fővárosban, s innen elterjed az egész, magyar hazába. Hát a külföld? Nem csak Franczia és Török-, orsz ág üai tapsolták meg, annak idején, Blaháné dalait, de még azok is, kik csak nagynehezeu isme-, rik el jónak mindazt a mi magyar, mondom, még a bécsi sógorok is, a lelkesültség teljes elragadta­tásával „hurrah“-óztak (félreértvén a magyar „ujrá“-t), midőn pár év előtt náluk fellépett, s a királyi pár jubileuma alkalmával is, a két ország nemzetisége:-, nek dalversenyében ő volt az, ki két egyszerű nótá­val, a „Be szeretnék rámás csizmát viselni" és a „Piros piros piros" kezdetitekkel, diadallal mutatta be a magyar népdalt. Igenis! A magyar nyelvnek idehaza való ter­jesztése, s a külföld előtti megismertetése körül Blaháné ott küzd művészete minden bájával és lel­kének egész erejével az első sorban. Es fényes ered- ménynyel! Az e téren már is kiérdemelt babér ai, mig egyrészről kimagasló alakká emelik őt jelenlegi színművészeink között, másrészről pedig kiváló he y et biztosítanak nevének a magyar sziművészet törté­netében. Ez érdeme Blahanéuak. És ez érdem előtt kénytelen kalapot emelni „SSZTEBS3M IS VIDÉKE" TÁBCZÁJA. I. Deák Ferencz. Sirba letéve Deák, egy nemzet gyászol a sírján S nem fél : rája hibát fogna a gyáva tömeg. Mert-e beszélni, midőn még élt ő, a haza bölcse ? Félte verő szavait, félte a honfi szivét. II. Toldy Ferencz. Toldy letűnt... ifjú irodalmunk atyja ki lesz most Hju ugyan, de azért férfi erőre kapott. Atyja helyett inkább kérdezd, hogy gyermeke lesz-e Annyi ezer fi közül, melyiket ismeri el?! Szölgyémi Ferencz. Blaháné. „Szép ajkúdról ha szól a dal — tapsol a világ. A dalkoszorúban te vagy a logszebb virág.“ (Blaháné egyik koszorújáról.) Ha költő volnék, ódát kellene Írnom e czim alatt. Meg van hozzá a megéneklésre méltó tárgy, s meg az eszme, mely magas röptöt adjon a kép­zeletnek. Csakhogy, sajnos, engem nem csókolt szü­letésem órájában homlokon a múzsa, s igy manapság nem is terem számomra babér a Parnassuson. Be kell tehát érnem egy rövid csevegéssel arról, a ki, köztudomásúlag, maga is a legszellemesebb csevegők egyike. Bocsánat hogy németül kezdem. — „Spielt heute die Blaha" ? — Ja. I — Na, dann können wir hingelieu ! j A kerepesi utón haliám minap e rövid pár­beszédet, két oly egyéntől, a kiknek tősgyökeres német kiejtése azonnal elárulta, hogy ők nem e szép haza szülöttei. És e pár szó az ő szájukból, nagy jelentőségű. A nemzeti nyelv, s a nemzeti szellem terjesz­tése körül a színházaknak kétségtelenül fontos sze­rep jutott. A nemzeti színháznak vannak kitűnő és jeles művésznői és művészei, minek folytán drámai előadásai, úgy az egyes szereplők alakítását mint az összevágó játékot tekintve, a művelt világ bár­mely színpadával egybehasonlitva is, megállják a versenyt. Ézt el kell ismerni, de viszont az is tagad­hatatlan, miszerint e színház mtísoráuak legnagyobb részét elfoglaló shakespearei tragoediák és vígjáté­kok, valamint a modern franczia drámák, s a min­denféle idegen nyelvekből átültetett színművek, víg­játékok és bohózatok, legkevésbé sem szolgálnak a nemzeti szellem emelésére. És azután micsoda élvezetet fog találni ily I műsor mellett a kisebb iparos és kereskedő, s több , más nem a legmagasabb műveltségű ember, kiben ha talán vau is némi veleszületett érzék az aesthe­tics! szép iránt, de ez semmi esetre sincs annyira kifejlesztve, hogy gyönyörködhessék a magasabb mű­vészi szépben, hogy ez kellő vonzerővel bírjon reá? Pedig ezek képviselik nálunk legerősebben az idegen elemet, ezeknek meghódítására kell talán legelső sorban törekednünk, ha azt óhajtjuk hogy a magyar nemzetiség kellően megerősödjék! Tekintsük már most a népszínházát. Műsora majdnem kizárólag operettek és népszínművekből áll. Az operetté könnyed zenéjében gyönyörködhetik a művelt ember is, de e zene párosulva a fényes kiállí­tással a félig műveltnek megszerzi azt, a miért ez felkeresi a színházat, a mulatságot. A népszínmű

Next

/
Thumbnails
Contents