Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 46. szám
Esztergom. 1880, junius 6-án. EMLÉKLAP az „Esztergom és Vidéke“ 46. számának ünnepi melléklete az írók és Művészek T ársaságának tiszteletére. Jókai Mór. — Memoirjai után. (Ó.) A ki Dugonics Etelkájától Jókai Mór H é t k ö z n a p j a i-ig meg fogja Írni a magyar regényírás történetét, az a nemzet történetét Írja meg. Valamivel több mint félszázadot ölel magába ez a kor. De soha any- nyi tehetség nem váltakozott egymásután a magyar irodalomban. A nemzeti szellem újjászületése, a társadalom visszamagyarosodása, irodalmunk felvirágzása s az európai eszmék diadalra emelkedése van ennek a félszázadnak lapjaira Írva. 1846 tói kezdve liannincznégy esztendőn keresztül népszerűbb, dúsgazdagabb és tehetségesebb magyar regényíró nem volt irodalmunkban. Nemcsak tehetségében áll egyedül, de bámulatra ragadó termékenysége által is. Hatalmas alkotásai az egész művelt világ közkincseivé lettek s kevés szellemünk szerzett annyi becsületet a magyar névnek, mint Jókai. Ha ragyogó képzeletét tanulmányozzuk : bűbájos nyelvének varázsa ragad el. Ha fönséges festéseit olvassuk : kifogyhatatlan humora bájol el. S midőn termékenységét akarjuk megkoszorúzni: a hazafi homlokára teszszük a babért. Nem tudjuk miben nagyobb. Csak azt tudjuk, hogy a mienk, dicsőségestől együtt a mienk. Ezen az ünnepen megtisztelhet- nők-e méltóbban a magyar Írókat mint hogy Jókai Mórról emlékezünk meg ? Nem a nemzet öröme-e az, mikor fejedelmét az egész világ magasztalja? Nem életrajzát s nem munkái történetét mondjuk el. Hiszen arra több vastag kötet is csekélység lenne. Hanem kijegyzünk egyet-mást a maga érdekes kis emlékiratából, mely Szana múlt évi junius havi Koszorúj á- b a n jelent meg. Szebben senki se mondhatná el, mint a hogy azt ő megírta. „Nekem gyermekkori játékszerem nem volt más, mint a palatábla meg az iial. A mit irtani, ahoz rajzoltam is s a mit rajzoltam, ahoz valami történetet is irtain — igy kezdi fejlődése történetét. A legelső picturám hat esztendős koromban egy farkas volt s alá ez a, történetesen alcaicus vers Írva : „búsulást hallat a bokrokban egy farkas. “ Hogy mi búsi- totta el olyan nagyon azt a farkast, arról most már fogalmam sincs. Második művészi kísérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hírhedt Röthféle család gyilkosának arczképe volt. Ekkor már hét esztendős voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek és sokáig ott láttam azt a bibliába éltévé. Kilencz éves koromban már két versem jelent meg a Regélőben, meg a Társalkodóban ; az egyik valami négerrel bajlódik ; a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját énekli meg ; alányomtatva a nevem, szülötte városommal és életkorommal együtt Ez első siker által elkapatva rögtön és egvenesen a drámairáshoz fogtam. Tiz esztendős voltam már, az elég indok rá. Elő is adtuk azt a darabot kartársaimmal. Hanem az irigy kritika agyonhallgatta. S ón ennek következtében elég jókor rájöttem arra a tudatra, hogyha az ember író és festő akar lenni, előbb talán jó lesz iskolába járni. Ifjúságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá, s kezdetben biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ volna a hazám és senkisem neheztelne érte. Én azt egyszerre elhagytam s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva s nimbusza nem világit, hanem éget. A márcziusi napokban Petőfivel együtt én voltam az, a ki a népszabadságot kikiáltottam a szabad ég alatt. Az első szó kimondója a fejével játszott, mert ha az egész nemzet nem visszhangoztatja azt, az a fej elveszett. Ki költé föl e viszkangot ? Ki őrzé meg fejeinket? Hát azután hányszor álltam a nyitott sir szélén? Csatatereken, ellenséges táborokon keresztül hatolva ostromolt városokig, bombazápor alatt. Szegeden a lő poros raktár robbant föl mellettem s körűiéin az egész tért beterité romokkal! én érintetlen maradtam. Világosnál az „ utolsó “ napon egy olyan társasággal ebédeltem együtt, melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta s nekem sem volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többiekénél. Félévig bajlódtam erdőkben, ismeretlen emberek között. Azok, a kiknek hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segiték elő menekülésemet s a komáromi capitulatio menlevele általi megszabadulásom nem költemény. Azóta mindig iskolába járok. Sokat éltem, sokat tanultam, sokat olvastam. Harmincz év óta mindig hordok magammal egy-ogy kis könyvecskét, a mibe mindazt följegyzem, a mit az élet és a könyvtárak tanítanak. Egy kis gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza s a belejegyzett tárgyak tömege nem egy, de tiz emberélet munkásságának alapot adna. De azoknak sohasem fogja hasznát venni senki, magam sem valamennyinek. Mert, az alkotáshoz nem elég az akarat, nem elég a tehetség: oda inspira,tio kell. Ki tanúskodjék a látható Istenről, ha a költő nem, a ki ugyanazzal a tollal irhát jót, irhát roszat. Ezt a classicus kor költői vallották már: „Est Deus in nobis!u S az „invita Minerva“ eriteriuma volt náluk a költői érzéknek. Azokat a munkáimat, a miket az olvashatók közé soroznak, mindig egy-egy pillanatnyi ötlet teremté meg ; másokhoz évekig készültem s most bánom, hogy a tűzbe nem dobtam. Vannak munkáim, a miknek keletkezését egy-egy nagy csapás idézte elő. Például az „Üstökös" czimű humoristikus vállalatom úgy keletkezett, hogy egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem s gondterhesen járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fáeskáim között s ime, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribizke bokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet, a mihez akkor még minden hiányzott : humorisztikus iró, rajzoló és olvasó közönség. Csak egy volt meg, a mi nem kellett : osztrák censura. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét évfolyamában a magyar néphumor van összesítve s mely rám nézve is egy uj fordulópontot képezett és szabadulást nyitott önerőm útján. Mennyi gondnak, mennyi aggodalomnak, mennyi keserűségnek volt eloszlatója rám nézve az iró asztal ! Azért Írok olyan sokat. S hogy magyarul Írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerit, hogy hű hazafi legyek ; — hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz oda találó nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Mért nem is nem világnyelv ? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák ! Hiszen magyar nyelven költeni, olyan, mint a hegedűművésznek straduarión játszani. Miért nem beszéli ezt a művelt nagy világ? — Sokszor kérdeztem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette ? De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvűi." És mi hálát adunk Neki, hogy nekünk adta Jókait, a kinél magyar iró még nem szólt bűbájosabban nyelvünkön s annyi remek, bámulatosan termékeny művel még nem gazdagította irodalmunkat. Ezekben dicsőül nemzete s az ő halhatatlansága. „Mindazok között, a miket tanultam, annak vettem legtöbb hasznát, a mit nem tanultam meg.“ Mennyi bölcseség ebben a néhány sorban. Mikor még Petőfi volt mellette, rajongó hévvel s elragadó lelkesedéssel buzdult és buzdított. Most, alig van a ki annyi koszorút és annyi tövist kapott volna. Annak veszi legtöbb hasznát, a mit nem tanult meg. A megadásnak. Másodszor jött Esztergomba, a hol Balassa Bálint vére folyt, hol Pázmány Péter tündökölt, a hol Révai és Czuczor járt iskolába. Ez irodalmi mozzanatok városunk culturtörténetének legfényesebb lapjai. Akkor Petőfivel jött, most nélküle ; de azért nem egyedül. Keveset hoz ugyan magával a régiek közűi, a kikkel egyetemben küzdött és szenvedett; de azért vele van irodalmunk és művészetünk disze, virága. És most míg szellemileg újból megjelen közöttünk, járuljunk eléje legőszintébb tiszteletünkkel.
