Esztergom és Vidéke, 1879
1879 / 4. szám
Esztergom, 1879. Junius 12-én. közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Előfizetési-ár: Jutriustól deczemberig ....................5 fit — kr. évneg yedre ........................................2 irt 20 kr. Egyes szánt 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz Széchenyi téren, intézendők. Megjelenik: hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések legolcsóbb áron közöltéinek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez Duna utcza 117-llt azátm alatt intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Esztergom egyesítése. III. Beszéljünk ad captum hominis; szóljanak mellettünk velőkig ható érvelések. Az adó mindnyájunkra nézve nyomasztó és terhes úgy az állami, mint a községi. Pedig az adón alapszik az államháztartás bölcs vezetésének feltétele és a községek felvirágzásának sinequa nonja. Ma már még a daemagogiának sem jut eszébe az ellen agitálni, s a socialismus merésztanai sem tagadják annak szükségét. Innen van az, hogy Francziaország ama véres sebbel szivében, mit rajta a döly- íös német fegyverek éle ütött, közelebbi években csudálatát költötte fel a bámuló világnak azáltal, hogy adója megfizetésében mindig tetemes többlet mutatkozott, s a lakosok eme hazafiui és polgári kötelességük teljesítése által képessé tették az államot belül hatalmasan szervezkedni, kifelé pedig tekintélyét és nagyhatalmi állásának súlyát növelni. De midőn az adónak szükségessége vitatárgyául nem szolgálhat, koránt sincs ellentétben azon nemes törekvéssel, hogy azt m egk öny i ts ü k, elviselését lehetővé tegyük, s a népnek eszközöket és alkalmat nyújtsunk, h o gy azt minden megerőltetés nélkül képes legyen fizetni, nem pedig az én és övéi házi és családi szükségletének kényszerű feláldozásával. Távol van tőlünk, hogy szűk körre szőri tkozó érdekeket képviselő lapunknak ama hatást akarnók vindikálni hogy szavunk dörgése megrázza az ország minden zege-zugát, s nem is lehet czélunk az esztergomi egyesítés alkalmából az állami adó kérdésével érdemileg foglalkozni, más alkalommal talán megfogjuk azt kisérteni, mert oly közérdekű tárgynak tekintjük, melyről beszélni nem egyedül a budapesti lapok kizárólagos privilégiuma. Pillantsuk át mi csak otthonunkat és lássuk, hogy az egyesítés által mit nyernek a szomszéd városok, s különösen a községi adóra nézve könnyit-e az polgártársainknak sok oldalú terhein? Habozás nem a mi szokásunk, s annyira tisztában vagyunk magunkkal, hogy az egyesítés által első sorban és légióként a szomszéd városok fognak előnyökben részesülni, s annak jótékony áldásait nincs oly rövidlátás, mely kétségbe vonhatná, a nélkül, hogy a józan észjárásról szegénységi bizonyítványt ki nem állítana. A királyi város soha sem volt mostoha testvére a szomszéd városoknak, s az egyesülés folytán örömmel és készséggel osztja meg velük privilégiumait, jövedék és javadalmaiból befolyó minden jövedelmét. Nem szólunk arról, hogy ezen privilégiumok testvéries megosztása által politikai tekintetben a polgári egyenjogúság nagy actusa teljesül, hanem szellőztessük kissé a jövedelmek kérdését, Nincs annál kézzelfoghatóbb valóság, hogy az összekapcsolás következtében jövedelmeink tetemesen emelkednek, s a kétszerkettőn alapuló mathematikai biztossággal lehet állítani, hogy kövezet vámunkért kétszer annyi összeg fog befolyni mint eddig, ha a vámsorompó nem a Maros s i-fele kereskedésnél vonatik meg, hanem az az egyesülés folytán kiterjeszthető leend Szentgy örgymező és a V izi váró s belső határáig. Es mért helyezünk legfontosabb súlyt az ekként megsokszorosított jövedelmi ágra? A szomszéd lakosok érdekében! Mert ezen jelentékeny jövedelem legott csökkentené a községi p ó t a d ót. Fis az igen természetes, miután a lakosság száma az egyesülés folytán növekedett; a jövedelem pedig az okból megkétszerődött, tehát a pótadó többek között oszolván fel, — szükségképen mennyiségben alábbszál. S mindenütt minél több a direct jövedelem, annál kevesebb a p ó t a d ó : az kétségtelen és bizonyitgatásra nem szorul. Hasonlóképen állunk a fogyasztási adó kérdésével is; mig az négyfelé osz- tatik: természetesen egyre-egyre érezhetőbb és jelentékenyebb nyeremény nem háromol- hat; de ha az egy esü Lés folytán, a közös pénztárba foly be, azon esetben ismét csak a direct jövedelmet szaporítja, ellenben a pótadót csökkenti. Egy szóval a szétszaggatottság apró részletekre redukálja a jövedelmeket, mig ellenben az egyesülés azt jelentékenyen és kézzelfoghatólag fokozná; ennek eleven és frappáns példája a kis dunaág partbére, melyért manapság a királyi, város 500 forintot kap; a viziváros pedig alig valamit; holott a két part összesítése esetében, — meg vagyunk győződve, — hogy a bérlet alterum tantumra emelkednék. Azonban még fontosabb a kaszárnyaügy kérdése. Esztergom városa elhatározta egy kaszárnya építését, s minthogy érdekközössége a szomszéd városokkal ez ügy eldöntésére nézve is összefüggésben van, kétségtelen, hogy előreláthatólag a városi képviselő-testület nagyon meg fogja gondolni, hogy épitsen-e olyan kaszárnyát, mely a szomszéd városokat is a beszállásolás terhétől és kellemetlenségeitől megszabadítaná? Nagyon indokoltnak fogunk oly elhatározást tekinteni, ha a város a maga bőrére csak a saját katonai létszámára építtet laktanyát, miután a szomszéd városok, a katonai jövedelmek minden ágát épen úgy élvezik, mint a királyi város; de azonban a laktanya építkezési költségeihez ismét nem járulnának semmivel sem. Ki vehetne a mai rósz viszonyok között zokon ilyetén eljárást!? A pártos testvér erkölcsileg és anyagilag maga magát büntetné, a királyi város Pilátussal moshatja kezeit, mert ő megkínálta a szomszéd városokat minden előnyben részesíteni, s viszonzásul csak azt kívánja, hogy terheiben is megosztozni ne terheltessenek. Pedig nem bolond gomba ez a laktanya kérdése ; nem hiába hangsúlyozzuk ezzel összeköttetésben az egyesítést; mert ama kaszárnya, melyben legalább 2000 ember lenne elhelyezendő, rapsodikus kiszámítás szerint is legalább háromszázezer i o r i n t o t ho zand forgalomba. Nem oly megvetendő összegecske, melyben a szomszédvárosok is ne szeretnének részesülni; pedig azon esetben, ha a királyi város magára hagyatva építteti laktanyáját, akkor annak jótékonyságában nem fogja részesíteni természetes testvéreit, hanem ők is csináljanak maguknak. Hogy pedig idegen pénz behozatalára kiáltó szükségünk van, azt minden fő beláthatja, melyhez a gondolkodás denevére olykor-olykor elpillant. Nekünk, kik nélkülözni vagyunk kénytelenek a haszonhajtó kereskedelmet, a boldogító ipart, közlekedésünk felett pedig gyakran a kétségbeesés örvényei között hánykodunk: — az üdvösségre vezető egyedüli utunk : — az egyesítés!! Az „önképző egylet“ diszünnepélye. Városunk közmivelődésének egy lélekemelő ; észt és szivet egyiránt nemesitő, s a jövőben vetett szent hitünket istápoló fényes momentumáról kívánunk megemlékezni, s midőn azt lapunk kiválóbb helyén teszszük, azon polgári és hazafiui kötelességünknek felelünk meg, mit a szülők legfontosabb érdeke és a haza várakozása jogosan szab elénk. Ifjúságunkban van a remény; övéké a jövő. E diszünnepély is mindazoknak öröme, kik lelkesülni tudnak a tudomány és a műveltség előhaladásán. Nem akarunk ezúttal a közönség közönyére reflektálni, s rideg visz- szatartózkodását élesen megróvni. Csak futólagosán annyit jegyzünk meg, hogy a számos meghívók daczára, illetékes és laicus publicum elmaradásával tündöklött! A főgymnasium ifjúságának, a jeles tanári karnak és egy-két melegvérű tanügy barátnak volt ezen diszünnepély családias boldogsága, melynek méltó kifejezést a derék igazgató, ft. Fehér Ipoly ur megnyitó és bezáró tanulságos szép beszédeiben ékesen adott, s azoknak elmosódhatatlan hatása édes viszhangot keltett a jelenlevők felvillanyozott keblében. Élni, megelevenedni véltük régen gonddal ápolt meggyőződésünket, hogy Pannonhalma dicsősége egyik legelőkelőbb helyet foglal el hazai történelmünk fényes lapjain. Újra elvonultak lelki szemeink előtt dicsőült árnyai a tudomány és nemzeti műveltségünk egykor ünnepelt hőseinek, kik ellenségeink barbarismnsa ellen, a kolostor falai között megmentették számunkra az előhaladás kincseit. Mem szorul gyönge nyelvünk magaszta- lására a benczések rendje; nagy múltjának glóriáját Clio vésüje örök betűkkel jegyzé fel a halhatatlanság évkönyveiben; mig jelene koszorús érdemeit öreg és ifjú tanítványok roppant serege élőszóval hirdeti. De legnagyobb történetíróinkra hivatkozunk, kik tanulmányaik gyémánt keretében írva hagyták : hogy a tudomány és az irodalom örök hálát érezni köteles ezen kitűnő rend irányában. Vallási és világi tudomány egyképen ápolókat talált bennük; nem riadtak vissza az úgynevezett modern eszmékkel merészen
