Esztergom és Vidéke, 1879

1879 / 17. szám

-ik számához.

Melléklet az „Esztergom és Vidéke“ 1?

„ES2IEP.G3M ÍS fBÍII“ TÁRCZÁJA. Esztergomi levél.

Régen volt biz az, de jól esik reá vissza emlékezni, mikor még sziporkázó élczeid adták meg a társalgás savát. Most rád nehezült a sors keze; meg van még életed, de nem veheted hasznát; meg vannak szemeid, de még múltadat sem bírod már végig tekinteni; a folytonosan ébren és vidáman élő ész sötétségbe borult és megtagadta még emlékező tehetséged is szolgálatát; nem maradt egyéb hátra, számodra, mint a merő fájdalmakat végig kínlódni, melyek ki ki dobnak ágyadból, hogy azután a puszta földön essél össze! Bizony szegény Múld barátom! úgy bánt veled a sors, ahogy meg nem érdemletted. Hiszen szívj óságod felülmúlta könnyelműségedet; hiszen ha jó őrzőangyalod, a könnyelműségeidet legjobban érző nőd megbocsátá neked azokat, miket oly nehéz megbocsátani, miért fordult ellened a sors haragja? és hozzá miért oly súlyosan?

És mi oly szegények vagyunk, hogy nem bírunk rajtad úgy segíteni, amint azt óhajtanók!! Teszünk, amit tehetünk, de az mind kevés. Nagy baj az, hogy a részvét nagysága nem elég, hanem eszközök is kellenének, melyekkel ezt beigazolni tudnók!

Talán majd csak megelégli a sors biinhődése- det és elereszt ismét éles karmai közül ölelő karjaink közé. Addig pedig mi köszönjük meg a jótékony sziveknek, hogy enyhíteni segiték legalább nőd és gyermekeid szenvedéseit, mert te most úgy sem tudnád ezt tenni.

Esztergom polgárainak pedig, és különösen azon nagylelkű uraknak, kik csakugyan távol állottak szegény betegünktől, és kiknek talán soha sem volt alkalmuk felderülni az ő vidámságán, de annál többször lett volna okuk megrovásukat hallatni, és mégis oly nagylelkűen siettek a könyeket szárítani, a nyomort enyhíteni, kik a szenvedés hallatára csak sziveikre hallgattak, és megmutatták, hogy a palotákban is érez a szív, — legyen itt elmondva, hogy a hálának drága könyei imádkoznak értük, hogy az önvétkük nélkül szenvedő ártatlan gyermekek neveiken tanulják az urat imádni és dicsérni.

Ha nem tudnám bizonyosan, hogy megsértem Őket, akkor kiírnám azok neveit is, kik legelőször hallották meg a szenvedés nyöszörgését, és kik nem riadtak vissza a kellemetlenségektől, melyekkel a gyűjtés járt, hanem megmozgattak minden fát, minden követ, hogy eredményre jussanak. De nekik elég az önérzet, a jó tett tudata, és ez ömnagában jutalom.------M

i az az interpellate ? Biz az kérdés, melyre az ember feleletet vár. Hogy azonban kap-e? az más kérdés. A lefolyt hét az interpellátiók hete volt és nekünk, mint a heti krónika gyönge tollú tolmácsainak kötelességünk megemlékezni úgy a kérdésekről, mint a feleletekről.

Doktor Faust — nem a Göethe-féle — meg- interpeliáltatik, váljon kapható-e caviár ? Miután pedig az ínycsiklandó eledeleknek nem a nyár az évadja, a felelet megadatik a cultura nyelvén:

Sie san á net heikli, Haben a Magen wie a Stier

Vertilgen a Heurigen, Und glei darauf a Bier! — aber an Caviar, dös gibts im Sommer net. — Ez legalább udvarias ficzkó, és feleletet ad, ha mindjárt nem kedvezőt is, de legalább kedveskedésül virágcsokrot tesz az asztalra, a nyomott kedélyhangulat felviditására, és — jó borravaló reményében.

Ellenkezőleg, — ha interpelláltatik a polgári kaszinó választmánya, váljon megszületett-e már az a földművelő, ki azt a birkákat neveli, melyeknek gyapjújából azon posztó fog készíttetni, mely idők lejárásával az olvasó asztalra fog kerülni a mostani ragadós helyett ? akkor megtudatik, hogy nincs itthon senki, a kulcsot is elvitték. Ez már aztán hasztalan interpelláló!

Ha megkérdezzük Korányit, miért oly zavart az arcza, midőn fürödni jönnek vendégei, szépen megfelel reá: Én appelláltam az ez évi időjárás ellen hanem mire egy ezüst pengölös bélyegü apellátám az idők nagy kormányosától határozott Ítélettel megjön, akkorra tél lesz; most úgy látszik, valami formahibával bajlódnak odafenn.

Hanem ha megkérdezzük városi és megyei kőfaragó mestereinket, váljon miért nem csinálnak kád és egyáltalán meleg fördoink számára márvány kádakat, mikor megyénk túlgazdag a márványban, olcsó is az anyag, panasz is van, hogy kevés a munka, ne hagyjanak azokban a minden tulajdonsággal biró, csak nem Ízletes fakádakban fürdeni ? —- ezen interpellatióra már ők nem felelnek, ha csak feleletnek nem akarjuk venni a szem és kézjátékot, melyeket a fürdő tulajdonosok vagy bérlők rovására elkövetnek.

Ha a ministert meginterpellátják, váljon hogyan van,hogy az Asbóth—Zichy féle botrányt tűri? hát siet a hivatalos és félhivatalos sajtó innen is, onnan is megmagyarázni a dolgot, mert a közvélemény, a közönség szörnyű nagy hatalmat képes kifejteni; jó azt lecsendesiteni, amennyire lehet.

De ha meginterpellálnak egy városi kapitányt, legyen annak székhelye Budapest, vagy Esztergom, vagy Otahaity, az mindegy, az a városi kapitány méltóságával nem tartja összeegyezte the tőnek, hogy minden alkalmatlan kérdezőnek

feleljen. Mit tartozik ő reá a publikum gondja?!?!

Azért leghelyesebben teszünk, ha csak oly helyen kérdezősködünk, hol feleletet kapunk. És itt nagyon kérem a szerkesztő urat, hogy rám ne pirítson, mert tanúja volt már egyszer, hog/ engem is meginterpelláltak: váljon mi közöm van énnekem oly dolgokhoz, melyek ugyan léteznek itt és amott, de nem az én számomra léteznek; és én erre az interpellatióra azt feleltem, hogy kérem, én senki sem vagyok, engem nem hívnak senkinek, a mely felelet egyáta- lán nem felelet. Tehetek én róla, hogy sokszor oly hibát is megrovok, a mely hibában magam is „le- ledzenrt ?

Ha meg nem pirít a szerkesztő ur valami veszedelmes csillag alatt, akkor meg Ígérem, hogy ezentúl jó leszek, és kezdem művelni bennem a költészetre való hajlamot, amivel nem ártok senkinek, nem boszantok senkit, legfeljebb a fűzfákat, lévén még itt is óriási szerencsém, hogy kiküszöböltetett a jelenkor istenségei közül Apolló és nem kell félnem Marsyas sorsától.

Hanem azt azért engedje meg, hogy, ha a költészetre adom is fejemet, ezt csak prózában gyakorolhassam, mert, a versek összeállításához kissé gyönge fejű vagyok. Tehát:

A felkelő nap cdaszegzé sugárait a nagy piacz egyik oldalára, és a napimádó férfiak ott sütkéreznek vala a melegülő trottoirou. Egyszerre halk zúgás támad a séta-edzett férfiak közt: Mi sötét árny közeleg az úgyis árnyban levő másik oldalon? Oh nem árny az, hanem jó férfi alakja az, kinek szivét Amor nyilai szaggatják, és nincs, ki e szakgatásokra irt adna bájos szemeknek biztató pillantásai által. Pedig mily gyötrő kín az, a Bischitzky sarokról a czukrász- dáig alá, s föl sétálni és a szemeket ama bizonyos nyitott ablakokra rászögezni, mikor a kövezet épen ezen a darabon a leginfámisabban egyenetlen! ? . . .

Ugy-e megy, ha akarom, a poetizálás is ?

Hát még, hogyha én is tanítványául szegődöm a legjobb költő-alkotó mesternek, a szép szemeknek, azoknak a szép szemeknek, melyek a tigrisből bárányt a bárányból oroszlányt képesek alkotni? És ilyen sok van minálunk. Hóditó, ellenállhatatlan szemek, melyeknek egy pillantása több boldogságot Ígér, mint amennyit egy szegény halandó csak képzelni is bírna.

Hanem ezekkel nem jó játszani. Elő példa reá egyik fiatal barátunk, ki neve után a Schweizban nagyon ismerős lenne, lévén ott hason hangzású canton, és ki azon méltatlan gyanúba volt szerencsétlen keveredni, hogy a Bojtorján nevet is magáénak valja, pedig nem is igaz; e fiatal barátunk mélyen beletalált nézni egy pár fekete, de ragyogó szembe és nem bánta volna, hogy ha e szemek mindig megengedték volna vizsgálni saját mélységüket. Egyszer — midőn már a vizsgálódásba nagyon belémerült és kezdé feledni, hogy egyéb is Van a világon, mint az a két szem, — a két szem tulajdonosnője akkorát talált villámlani azokkal a sötét villanytelepekkel, hogy hősünk megijedt:

—• Megsértettem nagysádat?

— Legkevésbé, de

............

— Kellemetlenséget okoztam ?

— Azt sem, hanem — a csillagokat csak hadd vizsgálja először az, ki felfedezte és őket névvel ellátta!

Rettenetes hosszú terminusnak találta és bár szive sajog, még sem mer mást tenni, mint sóhajtva epedni.

Pedig, ha ő nem tud önmagának gyógyszert kitalálni, én nem fogok neki semmit tanácsolni, ügy kell neki, minek játszik tűzzel.

Lám én vigyázok a kis „borzasra,“

No de ő az én privat dolgom is, kinek — köztünk legyen mondva, — szilajságát csak borzas- sága múlja felül.

És nekem úgy tetszik, a mint ő van!

Bojtorján.

Egy bolond város.

Néhány hónapja történt, hogy egy angol lapban valaki azt ajánlkozott bebizonyítani, miszerint Londonban minden harmadik ember vagy őrült volt, vagy jelenleg az, vagy a jövőben azzá lesz. —• Mit szólna a tiszteletre méltó angol oly városhoz, hol a felnőtt lakosság egy nagy része nem volt és nem leendő őrült, hanem igazán mindig őrült ? kik akkor dolgoznak, ha kedvük tartja; délután fekete kávét isznak, billiárdoznak, mint a többi lakosok és azokhoz hasonlóan öltözködnek, s ha egymással találkoznak, nyájasan köszönnek; szóval: minden külső tünetben egészsóges elméjű emberekhez hasonlólag viselik magukat és mégis őrültek. —

Ily város valóban létezik északi Brabantban és neve Gheel. —• E város lakói már régi időktől fogva az őrültek ápolására szánják magukat. Jelenleg itt 1300 őrült tartózkodik, kik magán családoknál vannak elhelyezve, s ott a legszorgosabb ápolásban részesülnek. —.

Egy utazó közleményeiből, ki az ottani orvos által mindenüvé vezettetett és felvilágosításokat nyert veszem át a következőket: Ezen város húsz kerületre osztatik, s minden egyes ily kis kerületnek van saját orvosa, ki naponként házról házra jár, az elszálásolt elmebetegeket meglátogatja. — Az orvosi segélyt azonban senkire sem erőszakolják. „Rendszerünk — igy nyilatkozik Dr. Y. abban áll: magunkat a ínenv- 1

nyíre lehet távol tartani, betegeinket tudtok és akaratuk nélkül csak megfigyeljük, hogy szükség esetén kéznél legyünk; az ily nem őrjöngő elmebetegek társalgása egymás közt, de különösen egészséges emberekkel és gyermekekkel igen jó hatással van reájuk nézve.

Az a csudálatos, hogy minden elmebeteg a másik bajáról teljesen meg van győződve, saját magát pedig egészségesnek hiszi.

Létezik ott egy kávéház, „Caffé de Fánkon,“ ezt látogatják leginkább a város különös vendégei, ha a kávéházba belépünk csudálatos dolgok által leszünk meglepve. Minden zúg tömve van, egyik oldalon figyelmünket magára vonja egy pohár absynth mellett ülő alak és az ottani zenekarnak tagja; elmebaja abban áll, hogy magát nagy zeneköltőnek képzeli és költ is zenedarabokat, melyeket azonban a zenekari igazgató élvezhetetlennek talál és nem méltatja az előadásra. Épen ma utasittatott egy zenedarabjával el, most panaszolja az orvosnak, mily szigorú a censura és hogy nem akarják érdemeit elismerni, —- Orvosunk igazat ad neki, belátja, hogy művei jók, de figyelmezteti a moestrót, hogy zenedarabjai nagyon izgatók, s ámbátor ő nem kételkedik, hogy sikere biztos lenne, de befogja látni, hogy egy elmekoros auditorium számára elő nem adhatók az ő darabjai. —- Ily nyomós érvelésnek a zeneköltő helyt ad, egyszersmind kéri az orvost, használja fel a karmesternél befolyását, hogy egy újabb, sokkal szebb szónatája B-durban elfogadtatnék. Az orvos ezen kérés által nagyon megtisztelve érzi magát, kölcsönös meghajlások után, a költő visszatér asztalához, hol barátja egy katonatiszt ül. Ezen utóbbi az irodalmi téren nagy érdemeket vélt szerezni és természetes, hogy költött dolgai nagyon is phantasticusok, mint a következő adoma bizonyítja

Öt, vagy hagy hat év előtt egy antwerpeni újság egy lefolyt párbajt igen drastikus módon ir le. — A beverlovi táborban egy belga és orosz tiszt, ki a fegyvergyakorlatoknál mint vendég volt jelen, pisztoly párbajt vittak; az első lövésnél a belga tiszt jobb keze szétzuzatik, úgy hogy pisztolyát elejti,; de ő ezzel semmit nem törődve, a pisztolyt felveszi s a balkézzel lő, és ellene holtan rogyott össze, ő pedig azután segédjei karjai között ájul el, — E históriát a belga lapok különféle bővítésekkel közölték, mivel ez nemzeti büszkeségüknek szerfelett liizelgett. — De szerencsétlenségre később napfényre jött, hogy e párbaj sohasem történt meg, és az egész közlemény egy elmebeteg, ki Gheelbeu tartózkodik, agyának szüleménye. És ez nem volt más, mint fenemlitett tisztünk, ki azt az antwerpeni hírlapnak beküldötte.

De nézzünk tovább. A teke asztalnál ketten billiárdoznak. Az orvos fönemlitett utazónknak fülébe súgja, hogy egyik közülök a „mindenség császárja.“—■ Ezt az illető egyén véletlenül meghallja, s megerősíti az orvos állítását, de nagyon rósz néven veszi, hogy ily hozzá nem méltó ember mutattatik be neki. Különben ő felsége kitünően billiárdozik, az utast felszólítja néhány partiéra, ki az ajánlatot szívesen elfogadja. Játék alatt kedélyesen . társalognak, kérdezősködik az utazó nemzetisége, után hízelegve beszél hazájáról és leereszkedőleg kinevezi Őt azon ország al- királyának. Az Universum császára, miután a partiét megnyeri úgy nyilatkozik, hogy ő a szegény elmebetegeket nagyon sajnálja, mert tudja meg, — igy szól az utashoz, — ez egy bolond város, én nekem semmi bajom, hanem barátom az, én csak segítek az orvosnak a gyógyításban; azért szálltam le trónomról.

Ezzel Ő bolondnak nevezett barátjával uj partiét kezd.

Utasunk még több más érdekes elmebeteget talált itt és a városban, néhányat a javulásban, néhányat gyógyithatatlanat, néhányat pedig annyira javulva, hogy Ő utoljára zavarba jött és azt kezdé hinni, hogy ha ez is, amaz is bolond, akkor az egész város összes lakossága az.

Dr. L. A.

Vegyesek.

— A legfőbb itélöszók semmisítő osztálya a Giergl-Kres z-féle botrányos sajtópörben az esküdtszék ítéletét megsemmisítette és pedig azért, mert Gierglné a maga józan esze igazolása végett szólni akarván, az neki megnem engedtetett.

t Báró Wenckheim Béla végrendetileg hagyta meg, hogy őt vörös frakkban, s egész vadászöltözetben temessék el és vadász lovai kisérjék ki a temetőbe, különben visszajön a másvilágról is és megijeszti örökösseit. Ezek aztán úgy megijedtek attól, hogy még csakugyan visszatalál jönni és visszaköveteli azt a 200 forintot is, mely összeget egész életén át összetakaritott, hogy halála után a lapányi szegények között kiosztassék, életében nem adván szegénynek egy fityinget se, —- tehát teljesítek kívánságát. Egyébiránt a nemes báró nemzeti közczélokra nagylelkű leg semmitsem hagyományozott.

Székesfehérvárról írjak nekünk, hogy a folyó hó 15-iki roppant jégesső és zivatar nagy pusztításokat és károkat tett a szőlőben, s a gazdák most már csak bánkódva néznek letarolt szép termésük után. A miért az országos kiállítás alkalmával némelyek zsaroltak, azért eljött rájuk az isten haragja. Szeresd felebarátodat és ne akard kárát, hanem cse- ' lekedjél vele iót!