Esztergom és Vidéke, 1879

1879 / 60. szám

ték. És nem kell hozzá jóstehetség, esak egy kis előrelátás, hogy Szilágyi Dezsőt nemsokára azon a helyen fogjuk látni, a hová elvei és 'tehetsége érdemesítik. Esztergom 1878-ban ismerkedett meg vele. Vagy más szóval, ekkor szerette meg. Szilágyi Dezső olyan emlékeket hagyott maga után, a melyekre még legfényesebb népszerűsége mel­lett is büszke lehet. Mikor eltávozott tőlünk azt ígérte, hogy nem fog elfelejteni minket. Tartson is meg emlékezetében, mert mi elveink eszményét, bizalmunk megőrzőjét és érdekeink pártfogóját tiszteljük benne ! Kőrö8y László. Közönségünkhöz. Esztergom, deczcmber 24-dn 1879. Hogy beváltottuk-e ígéreteinket, melyekkel a lap átvételekor előállottunk, azt bírálja meg maga a közönség. Mi csak két epithetont fog­lalunk le törekvéseinkre. Tisztességtudók és szorgalmasak voltunk. Jövőben is azok akarunk maradni. Journal istikai viszonyainkban, az alig múlt félévben, pezsgőbb és termékenyebb mozgalom fejlődött ki, mint talán tiz év alatt összesen. Lapok jöttek, lapok mentek és még mindig jön­nek és majd még mindig mennek. Nem vindi- culjok kizárólagosan magunknak ez élénk moz­galom megindításának dicsőségét; de azt közön­ségünk is el fogja ismerni, hogy volt benne egy kis részünk. Hogy milyen modorú, milyen tartalmú s milyen irányú lap éli túl a kezdet forrongását, azt sohasem holmi öndicsérő szerkesztő, hanem maga a közönség szokta meghatározni. Pályafutásunkban csak arra (Igyekeztünk, hogy elfogultság nélkül szolgáljuk a közönség érdekeit. Elfogultság és kortesphrásisok, bom- basztok és következetlenségek nélkül. Nem cserél­tük és nem is cseréljük el zászlónkat ; nem csapunk váratlan viszonyok után olyan párthoz és árnyalathoz, melyet eddig nem helyeseltünk; nem adjuk bérbe elveinket bizonyos titkos ha­tni inaknak s elveink nem is voltak s nem is lesznek a bérlő libériájába öltöztetve, Vezér czikkeinkben jövőre is városi és megyei életünk vezéreszméit iogjuk fejtegetni higgadtan és lelkiösmeretesen. V e- z érczikkiróink jövőre is ugyanazon az állásponton fogják eszméiket közzétenni, me­lyet lapunk fél év óta ingatlanul elfoglalt. Közczikkeinkben a társadalmi élet kérdéseit bonczolgatjuk épen oly körültekintő megfigyeléssel, mint tisztességgel és igazságtö­rekvéssel. Tárczánkban csak aesthetikai színvo­nalon álló költeményeket és elbeszéléseket, raj­zokat és leveleket, mulattató és tudományos czikkeket közlünk. Több mint huszonöt mun­katársunk van csak erre a rovatra, a kik jövő­ben is támogatásukkal fognak szerencséltetni. Híreinkben kerüljük a mohó kapko­dást, de keressük a nap történetének legjellem­zőbb mozzanatait. Oda is kiterjesztjük figyelmünket, hogy Nyiltterünk és Hirdető-rovatunk ne vessen a közönség elé olyan dolgokat, melyek az ízlés és tisztességtudás határait nem ismerik. Függetlenségre, egyenességre, nyíltságra és szorgalmas munkára törekszünk. Nem ígérünk menyországot; nem dobolunk Eldorádót s a ki velünk tart, az ne is keressen nálunk csillogó nagymondásokat, émelygős bókolásokat, meg­hunyászkodó szolgaiságot. Az érdemet és a ran­got egyszerű elismeréssel méltóbban meg lehet tisztelni, mint czifra hízelgésekkel. Nem kasztokat, hanem közönséget s nem hivatalos és nem hivatalos subventiót, hanem átalános érdekeket, szolgálunk. Üldöző ellenség sohasem leszünk ; de mér- | sékelt ellenfelek gyanánt óhajtunk fellépni ott, a hol a hibák és hiányok megkövetelik. Szám- bavehetőségre s józanságra ügyekszttnk s még ellenfeleinket is megválogatjuk, a kikkel szóba állhatunk. A ki helyesli irányunkat és méltatja tö­rekvéseinket, az csoportosuljon lapunk köré, mely a jövőben is csak szülővárosunk és vidékünk javának előmozdításáért igyekszik hatni és al­kotni ! Kőrösy László az „Esztergom és Vidéke“ szerkesztője. Az „Esztergom és Vidéke“ külső kiállí­tására, valamint a pontos szétküldésre vonat­kozólag valamint eddig panaszra nem volt ok, úgy ezentúl is főfigyelmem oda fog terjedni, hogy a közönség igényei kielégitessenek. Az „Esztergom és Vidéke“ előfizetési dija: Egész évre ... 6 frt. — kr. Fél évre .... 3 „ — „ Negyed évre ... 1 „ 50 „ Néptanítóknak és az ipartársulatok által ajánlott iparosoknak negyedévre 80 kr. Egyes szám ára marad 8 kr. Vidéki előfizetőink a legolcsóbban posta- utalvány által fizethetnek elő. Midőn a közönség pártolását kérném, ma­radok teljes tisztelettel id. Mellinger Rezső kiadó. Bécsi levél. .Falu rossza“ Bécsben. — Karczolat. — Nem csak az agyafúrt érzelmekkel bélelt, meg­számlálhatatlan rejtekű női, de még e tulajdonságo­kat magáénak nem vallható férfi szív is különös egy portéka s el nem Ítélhető gyöngesége az, hogy minden szokatlan csiklandozza. Botoljék csak egy pár szembe a mienk, a félvárost is bebarangoljuk utána csak azért, hogy meglássuk azt a kisebb na­gyobb művészettel összehordott kőrakást, mely elég boldog, de elég udvariatlan is (különösen Bécsben.) elnyelni „kislába nyomát“, vagy ha esetleg szép ne­műnek teremtett a jó isten, arra a fes huszárra, kinek úgy feszül a piros nadrágja „mintha rá ön­tötték volna“ s oly megenni való kis bajusza van — hogy még! ötször is, hatszor is, sőt többször is (az illető válogatja) visszatekiutgetiink csak azért hogy .... Bizony isten nem tudom, hogy miért? A mi nagyon természetes is, mert én nem „rózsa bokor­ban jöttem a világra,“ a szép nem pedig nem igen szokta efféle titkait a kevésbé szépek orrára kötni. Elég az hozzá, hogy huszár csak ezért szeretnék lenni; azon pedig az előrebocsájtottak után jogosan senki sem csodálkozhatik, hogy a szerencsétlen Gön­dört, mihelyest várvavárt megérkezését nem a „kör- raölt“ plagátok hirdették, rögtön meglátogattam. Szerencsétlennek mondám őt, és méltán! A kit ot- hon mint „Falu rosszát,“ az egyetlen Kaiserstadt- ban mint „Dorflumpot,“ legújabban pedig (uj sze­reposztással) Helsingforstban mint „Kyláu Keittiőt “ faggat a kegyetlen emberiség, kinek ebben a der­mesztő hidegben „finn rokonaink“ kedvéért a magas északra kell utazni, valóban megérdemli sajnálkozá­sunkat. Hogy sajnálhattam volna tehát ezt a nyolcz magyar kopekot, mit a Riugtheater tetejéből alá bámuló Thalia oltárára raktam, megtudandó, vájjon feltalálja-e magát szegény Sándorunk e gazdag vá­rosban ? Tehát játékszínen valék, hol a „Dorflumpot* láttam előadatni, még pedig nem a Tóth orginálban, a mi egyetlen vigasztalásom volt e nagy szerencsétlen­ségben. S hogy ilyenre akadtam, az nagy szerencsém mert enélkül bús komorság lepte volna meg a ha­zai és német nyelven adott darab közötti különb­ség által szörnyen hányatott lelkemet, a mi nem csekély mértékben hatna zavarólag bizonyos szemle- tarlási ügyekben. Thaliának egy kis barna tisztelő­jét, ki oldal páholyából mutogatta pihegő kecseit fedő boldog toilettejét, már is „iker-üvegre“ vettem s Petőfi nyomán „nézz le immár, nézz le lelkem, nézz le kissé páholyodból“ féle szívből jövő, követ- kezósképen szívhez nem menő sóhajtásokat küldöt­tem hozzá, de ő nem tud magyarul, ő nem érzi a magyar sóhaj melegségét, ő, kinek egy pillantá­sáért kész lettem volna elmosolyogni magamat, a mi nem kis valami, midőn az ember — a Herr von Feledit egy emeletes parasztház előtt franczia parkban látja fungálui, — ő hajthatatlan maradt s nem kacsintott ugyan alá, de úgy látszik élvezettel „legeltette“ susogásra ingerlő fülecskéit a kitekert nyakú magyar muzsika ékes virányain s ez némi- neműképen kárpótolta nem élvezhetett pillantásait. Merengésemből Sándor a „Dorflump“ ver ki borzasztó érzelgésével, még borzasztóbb verekedései­vel s még ennél is borzasztóbb „Anzugjával.“ Meg­látszott rajta, hogy nincs otthon, hogy aludt tejjé vált syphon vére; hisz úgy kesereg, úgy fáj szive, úgy lamentál, hogy még Rózsit (Finom) sem átalotta megölelni, min épen nem csodálkoztam, mert Rozi ha tót uszonynak is nézett ki, — de takaros német leányasszony lehetett máskülönben. Kis tömzsi ök­leit majd tagos csípőjére ültette, majd a vörös zsi- nóros fekete kaczabajka alatt biztatólag hullámzó kebelét verdesi vele, bájainak sárgán barna foltos „zászlaját“ pedig úgy hányja, hogy még Finum Rózsinak is elvitathatatlan becsületére vált volna. Nem félt a falu „lumpjától“ sem, a mihez ugyan nem nagy virtus kellett. Istenem! Milyen helyre legény vagy te Sán­dor a .kerepesi utón“ s milyen szánalomra méltó Alexander a „Schottenringen.“ Micsoda Göndör Sán­dor ez, boldog isten! Ez a páratlan typusa a ma­gyar legénynek? Ez az a népfia, kit oly ügyes ta­pintattal szakított le koszorús költőnk népünk keb­léről ? Ez az a félre ismert nemes szív ? Ez a „legény a csárdában“ ? Oh nem! Ne gondolja színész Joseffi ur, ha vörös nadrágjához s széles bőrövéhez borju-száju inget ölt, a fokost szőrit mar­kában, ha folytonosan verekedik, ha csárdás ütemre fejtett német coupleteket dalol, ha egy emelete« csárdában torka szakadtából éljeueket kiabál, hát már magyar, hát már Göndör Sándor, s ha egy öngyilkos leányt kihalász a vízből, hát már eleget tett arra nézve, hogy a magyar nép szivvilágát egy minket talán legkevésbé megérteni tudó nemzetnek bemutassa. Korántsem! Verekedés, éljen kiabálás, fokos, borjú szájú ing, s még egy kis specialitás „nem tesznek még magyart,“ nem teszik még Gön­dör Sándorrá. Máshol van ennek a nyitja. „Haase- manns Töchterből“ lesz „Aszalay uram leánya“, de Göndör Sándorból „Dorflump“ soha, mert ha el­hagyja a magyar földet, „elhibázott swáb életet folytat! “ Még talán Gonosz Pista — a bakter a leg- megnyerőbb alak mindközött. Az még csak megjárta, nemcsak a színpadon „schardásch“-nak gúnyolt óriási lábgriraasszaival, hanem vörös orra alól kilombozodó vágott bajusz a nagy cothurnusokba gyűrt folto» kék nadrág s a kifordított bunda meglehetősen hű képet adtak. Csárdása tapsokra ragadta a közönség német sectáját, a magyart (mert ezek is voltak) mi­vel túlzott, boszantotta. Olyan arczot vágott félöles ugrásaihoz, mint a milyen ugrásokat borzasztó phy- siognomiájához, a mi nem eredeti, sem kellemes látomány, mert minden csárdásnak gúnyolt lábgri­masz, melyet visszataszító mimika kisér, ép oly ke­véssé eredeti, mint a milyen kevéssé vonzó, eredeti az a visszataszító mimika, melyet csárdásnak gú­nyolt lábgrimasz kisér. S ha csakugyan ilyen volna a csárdás, akkor már szeretném azt az emberi alakra fejtett teremtést látni, a ki elmondhatja magáról, hogy: „Három éjjel, három nap Nem elég a lábamnak.“ De még nótánk azt a „füstös apostolát“ is szeretném ám látni, a ki addig elnyeggeti neki mu­zsikáját s ha esetleg volna, az bizonyosan nem úgy „nézne ki“ mint a „lump“ Göndör három szál czi- gánya. Valóságos tót legények, tőrül szakasztott zatvafiak. Bocskorjuk úgy aránylott karimás kalap­jukhoz, valamint szürke bugyogójuk barna krispin- jükhöz. Tehát volt bennük arányosság, de köszönet annál kevesebb. A mi a darab folyamában különösen megle­pett, az egy a színpadon hirtelen keresztül vonuló temetés volt, a mit fordító s egyúttal másító ur ugylátszik azért szőtt bele, hogy egy „generális“ ve­rekedést félbeszakítson, bemutatván vele a német­nek a magyar nép mély vallásos érzelmét. A darab­nak azonban sajátságos mysticus színezetet ad, s a verekedés mellett szörnyen kirívó s a mellett meg nem is hű, mert bizony a mai magyar elverekszik már a temetés mellett, s oda sem hederit neki, nem úgy, mint itt a színpadon, hol térdre omolva fo­gadják. Hasonló eset fordul elő akkor is, midőn Fran- czinak (Feledi leánya) megtalált piros kendőjét a folyton pálinkázó bakter átadja a bánatos apának. A mély fájdalomtól általjárt szivtí népbirája példá­ján okulva letérdel, s olyat dalol a Neptun puha karjaiban elszenderültnek lelke üdvéért, hogy még a nagy-marosi bucsujárók is elbújhatnak mellette. E bús ének természetesen általános örömmé változik, midőn Sándor karjain behozza Boriskát. Bezzeg felharsog most a lakodalmi nóta s még a csárdás is beáll. Kinos látvány, kihalt érzelem! Magyarhatnám darab, német zöngedelmek, tót öltözés, muszka gorombaság, porosz feszesség, oláh czigányos verekedések! Kétségbeejtő zagyvalék, s talán bele is esem, ha a függöny le nem „gördül.“ Izgatott valóm előtt lemorzsolt, paródiává aljasait koszorús darabunk megmaradt romjaiból kisarjadzott boszusággal hagytam el Thalia templomát, midőn sze­mem a kis barnán akad meg, ki füleiben hordta a nyilat. (Rozgonyi Cicelle korában még a szemükben hord­ták a nők). Térdig jártam a — hóban utána, de óh fájdalom! nem sokáig, mert a természettől el nem feledett mamájával egy megáldott méhű trara- vayba csibenkedett, s csakhamar belegurult a sö­tétségbe. — Jó éjszakát! . . . Halmai.

Next

/
Thumbnails
Contents