Esztergom és Vidéke, 1879
1879 / 58. szám
Észrevételek, Forster János ur „Szerény nézetek legsürgősebb országos gazdasági kérdéseink iránt“ czirntí czikkére. Közgazdasági viszonyaink kedvezőtlen állapota szakféríiainkat szüntelen ösztönzik, utak és módok keresésére, melyek által gazdasági viszonyaink felemelve a közjólétről tanúskodnának. Azonban bármily ügy buzgalommal karolja is fel egy két hivatott szakember közgazdaságunk emelésének eszméjét s nyújt módokat a haladás eszközölhetésére, mégis oly csekély az eredmény, hogy örülni lehet, ha a siker csak észrevehető is. Mert valamint egy részről az uj eszméktől való idegenkedés, melyben sok része van a bizalmatlanságnak : úgy másrészről a nézetkülönbségek hatalmas gátul szolgálnak ott, hol mint pl. a magángazdaságban, egy embernek a nézete érvényesül, aki talán előítéletes, vagy épen kapaci- tálhatatlan. Távol legyen tőlem azon törekvés, mintha én a fent említett czikkben foglalt szomorú igazságokat czáfolni akarva önámitással takargatnám helyzetünk valódi képét. Nem ! de talán nem lesz haszontalan dolog némely körülményre észrevételeket tenni. A nemzetgazdaságtannak ugyanis főelve minél kevesebb költséggel minél nagyobb eredményt létesíteni ; de ezen eredmény létesítésében nemcsak mi, illetőleg nemcsak a tőlünk függő faktorok határoznak; hanem ott van a természet, mint a termelési tényezők egyike, mely nélkül productum nem létezik, melyet arányos tőke és munka együtthatása által czélirányos közreműködésre kényszeríteni igen — de pótolni nem lehet. Igen mérsékelt azon különbözet is, mely a megadott természet és a tudomány eszközei által hatályosbitott természet között jelentkezik. Mi következik tehát ebből ? Nagyon természetesen az, hogy egy közönséges természeti faktorral termelő nem versenyezhet oly termelővel, kinek productumait az intensiv természeti erő — mintegy bőségszarva — sine fine teremti elő. Nem versenyezhet azért sem, mert az egyik részen ép úgy rendelkezésre állanak a eoncurrentiának segéd eszközei mint a másik részen; csak a természet pótolhatatlan — az erősebbé a győzelem. Ily körülmények között tekintsünk két államot, melyek közűi az egyikben a föld átlag véve tízszeresen adja vissza a magot, a másikban százszorosán, ha még hozzá vesz- szflk azt is, hogy az előbbeni államban a közlekedési eszközök silányak, az utóbbiban pedig jól rendezettek, akkor nem létezik segédeszköz, nem hatalom, mely a silányabb talajú állam gabnaterme- lését az enyészettől megmentse. Az ily államban a gabnatermelés megszűnik önmagától, ha még úgy körül veszi is magát védvámokkal, s tevékenységét más téren kell értékesíteni. Azonban, ha figyelemmel kutatjuk Magyarország és a többi gabnatermelő állam közt a productió által mutatkozó különbözeted még sem fog az oly nagynak bizonyulni, hogy gab- natermelésűnkkel fel kellene hagyni, a minek legnagyobb bizonyítéka az, hogy gabnatermelésünk még mindig fennáll — létezik, és szeretjük hinni, hogy fog is létezni. Hogy Amerikában vannak földek, melyek a magot százszorosán visszaadják, az legyen az amerikaiak szerencséje! de hogy mind, vagy legalább nagyobb része olyan legyen, azt az amerikai alkotó művésznek más mellékes czélja is. Józanul senki sem fogja pl. rosszallani, ha a művész művével vagyont szerezni óhajt; mert hisz’ minden emberi alkotás az élet föltételeinek előteremtését czélozza, s e tekintetben örömmel bevallhatjuk, hogy hazánktól eltekintve nagyon is igaza van Gregussnak, midőn azt mondja; „A művészet nem csak a legnagyobb élvek forrása, hanem e mellett kitűnő iparüzlet is.“ Másik mellékes czélja lehet a művésznek a hir- és dicsőségszerzés, miután azoknak legnagyobb része rend szerint nincs egy véleményen Shakespeare Falls- taitjával, ki a dicsőséget — mivel az „sem nem ehető, sem nem iható“ — haszontalan valaminek tartá; hanem inkább Schillernek ad igazat s azt vallja: „Von des Lebens Gütern allen Ist der Ruhm das Höchste doch; Wenn das Leib in Staub zerfallen, Lebt der grosse Name noch.“ Ámbár a valódi műdarab szemlélete érdek nélkül való tetszést szül, még sem mondható mind az raűdarabnak, a mi bennünket gyönyörködtető avagy megható művek, — teszem a megrázó jelenetekben bővelkedő Raupach-féle rémdrámák, vagy a csiklandós tetszetőséggel magukat behízelgő Kotzebue-i bohózatok — még távol állanak az igazi, komoly és tiszta művészettől. Az ilyféle gyönyörködtetés nem képes a szellemnek oly igazi lelki táplálékot nyújtani, mint teszem Shakespeare tragoediáinak a jellemből fejlesztett költői igazságszolgáltatása, vagy Moreto, Calderon és Moliére vigjátékaiuak pezsgő kedélyessége. A valódi művészet gyönyörködtet s e mellett csaknem észrevétlenül mível és nemesít is; de az oly művész, ki minden áron ezt hajhászsza, legkevésbé szokott czélt érni. Azt mondám, hogy a művészet czélja nem a hasznosság, hanem a nemes gyönyörködtetés. Kétségkívül fel fogja Kegyed ezen állítás ellenében hozni, hogy hiszen pl. az építészetnek különleges, gyakorlati czélja is van. Ez igaz ugyan, de igaz az is, hogy nem minden építés művészet. Bármily csinos lenne is pl. valamely ól, senki sem fogná azt architektúrái müdarabnak tekinteni, mig a szép kiviföld minden jósága mellett kétségbe lehet vonni. Azon többletre nézve pedig, mely az amerikaiak szükségleteinek kielégítése után az onnan való exportra fenmarad, a következő szintén szerény nézeteim vannak. Az amerikai gabnatöbblet vitetik oda, a hol utánna kereslet mutatkozik. Ha Magyarországban nincs utána kereslet, akkor nagyon természetes, hogy az amerikai, vagy más akár európai állambeli gabona minden védvám nélkül távol marad Magyar- országtól. Ekkor tehát a védvám fölösleges, sőt káros ; mert a Magyarországból való exportra ugyanazon a vámvonalon szintén védvám fizetendő a határos állam részére a viszonyosság elvénél fogva. Vegyük már most azon esetet, hogy Magyarországban a külföldi gabon után kereslet mutatkozik. Ezen esetben vegyük fel, hogy védvám nélkül X mennyiségű gabona Y összegért beszereztetik. Legyen ez egy évi állapot. A másik évben a védvám fennáll s ugyanazon kereslet mellett, mint az előző évben mutatkozott, X mennyiségű gabona Y i y/10 összegért szereztetik be, Y összeg jutván a kereskedőnek, y/10 pedig az államkincstárba foly. Igaz ugyan, hogy a feltüntetett számítás nem tüzetes; de feltünteti a védvám rendszernek vázlatát és azt, hogy a védvám az illető ki- és beviteli áruk forgalmának akadályait egy uj akadály felállításával törekszik elhárítani; mert a védvám nem egyéb, mint egy neme a nép megadóztatásának, egyik eszköze a nemzet vagyoni ereje kimerítésének, azon kevés kivételek, melyekben a védvám ideiglenesen sikerrel állittathatik fel, nem jöhetvén tekintetbe. A marhatenyésztésre vonatkozólag idézett czikkben az állittatik, hogy „ezelőtt az amerikai gazdának akkor is haszna volt a marhatenyésztésből, midőn az állatokat tisztán a bőréért vágta le, a húsát pedig eldobta.“ Hogy természetes okát adhassuk e rendkívüli körülménynek, egy tekintetet kell vetnünk az amerikaiak akkori viszonyaira. Az amerikai államokban minden ipar rohamosan fejlődvén, a gyári ipar úgyszólván egy varázsütésre teremtve volt; a bőráruk nagyhiánya, a népesség folytonos szaporodása, tehát az ebbeli nagymérvű szükségletek kiegészítése oly sürgős és elkerülhete.len volt, hogy a bőrt az egész álat árára felszöktetve is vették. Az állatokat tehát vágták bőrükért és az amerikai gazdának haszna volt mellette, mert megkapta marhájának az árát annak bőréért, húsával is elláthatta magát. Ennek azonban természetes következménye az lett, hogy a tömérdek húst sem felemészteni, sem eladni, mert mindenkinek volt, sem exportálni nőm lehetvén, jelentékeny fölöslegét mindenki eldobta. Ezen alapulván a dolog, ha el is ismerjük az amerikaiaknak előnyös helyzetét e téren, nem látszik oly ijesztőnek, mint az idézett sorok elolvasása után képzeli az ember, s szerény körünkben talán nem inponálhat annyira, hogy marhatenyésztésünket megsemmisítéssel fenyegetné. Azon kérdésre, hogy miként mehetünk egy biztosabb jövőnek és némi jólétnek elé ? — arra nézve magában az idézett czikkben e kérdés tétele után aranyat érő magán gazdasági, több helyütt erősen a houias mellett buzgolkodó tanácsok adatnak , melyek ha befogadtatnak valahol, bizonyára megtermik gyümölcsüket. Eu csak azt csatolom ide, hogy mindent oda fordítva, a hol a legnagyobb telű palotát avagy templomot már igen. Mi ennek oka? Avagy honnan fognók azt megmagyarázni, hogy pl. a kerepesi vagy soroksári templom még nem műépitmény, az esztergomi székesegyház vagy a budapesti izraelita templom azonban már az? Hiszen mind a négy templom? A kérdés tehát nem csak azon fordul, hogy mi épül, hanem hogy miképen! Az oly épület, a mely csupán azért készült, hogy bizonyos külső szükségnek megfeleljen, mindenha közönséges kézmű marad; s művészeti tárgygyá az építmény csakis az által leszen, ha az gyakorlati czélján felemelkedik, hogy a tulajdouképi rendeltetés betöltése mellett még egy magasabb, — hogy úgy mondjam — művészeti czélnak is megfeleljen. Ezen megkülönböztetésnél szinte előre hallom, kogy Kegyed ismét ellenvetést tesz. Azt fogja kétségkívül mondani, hogy hiszen a mesterségeknél is tapasztaljuk, miként azok tulajdonképi czéljukon felül többet is tesznek; igy pl. a szabó nem elégszik meg azzal, hogy az általa készített ruhanemű csak befödje a testet, hanem azon van, mikóp az öltözék testhez álló szabású, a ránczok elhelyezése ízléses, a ruha divatos, sőt ha magyar, sujtásos, vitézkötéses stb. legyen. Nem arra törekszik-e az asztalos is, hogy a műhelyéből kikerült bútordarab gyakorlati czéljának betöltése mellett még magasabb igényeknek is megfeleljen? Az asztal lábaiból oroszlán lábakat s az oszlopok fején korynthi díszítést farag stb. Nem művészet akkor ez is ? — Van valami igaz ezen ellenvetésben, mert művésziesség után való törekvést a mesterségektől sem tagadhatunk meg; de azért az ily külső díszítés, vagy — mint újabban nevezni szokták — műiparosság még korán sem művészet. Gondoljon csak Kegyed valamely csinos báli toilette-jére s a bécsi sz. István templomra egy idejííleg, s az első azonnal el fog törpülni e második mellett. A legmesteriebb kivi- telőíí vázák, kannák és urnák sem képesek versenyezni az architektúrái műdarabbal; még Achillesuek Homeros által leirt remek készítésű pajzsa sem ütheti meg a művészetnek magas mértékét; mert mig az ily eszköz czélja mindig csak alárendelt és csekély jelentőségű, addig a műépitmény czélja ma| eredményt létesítheti, a hol ez nem lehet irányadó, 1 ott termeljünk azt, a mire szükséglet mutatkozik, mindent arányosan beosztva termeljünk, hogy a magyarországi gazdavilág egy gépezetet képezzen, melynek minden egyes tagja az eléje tűzött czélra jót jól téve, virágozni fog az őstermelés, ipar és kereskedelem, s nem lesz kénytelen senki oly indit- ványnyal lépni a közönség elé, hogy a férfiak ne dohányozzanak, a hölgyek pedig patyolat helyet járjanak hosszú estéken font házivászonbau; mert ha ettől tesszük függővé saját jólétünket, nem ment meg bennünket a kárhozattól semmiféle védvám.-------- A t. A borászati egylet igazgatósági ülése. Azt hisszük, szolgálatot teszünk úgy a borászati egyleti részvényeseknek, mint a közönségnek, midőn ezen hatalmasan és nagy reményekre nemcsak jogosító, de azokat már részben be is töltő egylet oly igazgatósági ülésének jegyzőkönyvét közöljük, mely a legnagyobb bizonyítékát adja annak, hogy az egylet az esztergomi borok érdekében minden lehetőt megtesz. Az igazgatósági ülésen deczember 15-én jelenvoltak Vimraer Ferencz vezérigazgató, Kaán János, Reviczky Gábor igazgató helyettesek, Murinyi End$e helyettes jegyző, Meszéna János, Pór Antal, Helcz Janos, Bayer Ágoston, Jelinek Izidor, Major János, Dóczy Ferencz, Weil Mór, Brunner Ferencz, Scheiber Soma igazgató tanácsok. Az elhunyt Haubentaller János felügyelő bizottsági tag helyébe mint első póttag behivatott Matyasovszky Kálmán. A vezérigazgató előterjeszti tudósítását az üzlet forgalmáról, a bevásárlások és a borkészlet mennyiségéről. Helyeslőleg tudomásul vétetett s az igazgatóság utasíthatott, hogy a jelenlegi borárak kielégítők lévén, vásárlásait folytassa. Megemlítjük itt, hogy az egylet borkészlete 3531 hecto 79 liter. A vezérigazgató azon jelentése, hogy 14000 frt kölcsön vétetett fel, mely borvásárlásra forditta- tott, helybenhagyólag tudomásul vétetett s egyúttal felhatalmaztatott az igazgatóság, hogy ezen adóssági tételt még 6000 frt. felvételével 20000 írtra terjessze ki és ezt is a borvásárlásokra fordítsa. Pénztári készlet 798 frt. 11 kr, A leltár és mérleg elkészítésére Heischmann Ferencz, Scheiber Soma és Bayer Ágoston igazgatósági tagok bízattak meg, mely a közgyűlés elé terjesztetik. Apróbb folyó ügyek elintézése után az igazgatótanács szemlét tartott az egylet helyiségeiben és végre a vezérigazgatónak önfeláldozó buzgóságá- ért hálás köszönetét fejező ki. Ezzel az ülés véget ért. M«gyorús 1879. deci. 14. Tekintetes szerkesztő ur! Ha a tek. szerkesztő ur az én múltkori levelemet minden említés nélkül „félre tette“ volna; úgy semmi kifogásom sem lehetne az ellen, mert kétséget nem szenved, hogy minden szerkesztőnek jogában kell állani, neki nem tetsző leveleket „félre I tenni/____________________________________ g asabb, általánosabb, jelentősebb, minden ember szivébe ható (teszem istentisztelet, igazságszolgáltatás, törvényhozás, békés háziasság stb.), s »zen czél és a szép eszméjének megtestesítése emeli ki a mű- épitményt a közönséges épületek sorából. Bár mennyit okoskodjunk is azonban, be kell vallanunk, hogy a mesterség és művészet birodalmait egymástól elválasztó határvonalat egész pontossággal kimutatni nem lehet; mert mig a művészet szükségkép föltételezi a virtuozitásig emelt mesteri technikát, addig viszont a mesterség is föl- veheti magába a művészetnek alkotó elemeit; irányadóul itt mindig a helyes mű ízlés szolgál, melyet — ha az az embernél hiányzik — Eötvös szerint „épp oly nehéz mesterséges úton pótolni, mint az életben a finom erkölcsi érzületet.“ Emlékezetembe jő e helyütt Platónak a garmadáról szóló példája. „Ha két búzaszemet együvé teszek — kérdi a bölcs — garmada lesz-e az?“ „Nem lesz“ — volt a felelet. „Hát ha hármat, — négyet, — tizet, — húszat?“ „Az sem lesz.“ „Hát ha százat, vagy ezeret?“ „Még az sem; de már egy millió buzaszem, vagy egy pár köböl búza igen.“ „Tehát hány szemnél kezdődik a garmada?“ — A mit itt a mennyiségi fogalomnál tapasztaltunk, ugyan azt látjuk a művészeteknél is. Képzelje Kegyed, hogy a világ összes építményei raűbecsök szerint egy sorba volnának állítva, és azután ki kelle mutatni a határvonalat, a meddig a közönséges épületek terjednek és a hol a valódi műdarabok kezdődnek. Vájjon könnyű avagy nehéz lenne-e ezen feladat megoldása? Azt hiszem, ép oly nehéz, mint a garmadát alkotó gabonaszemek mennyiségének meghatározása. Kifejtettük, hogy a műépitménynek gyakorlati czélján fölül önálló érvényre is kell emelkednie, s hogy ez csak úgy lehetséges, ha a műdarab valamely általános és jelentékeny czél szolgálatában áll. Ha már most a czél magasztosságát és általános jelentőségét kelle a műépítészet léuyeges tulajdonául elismernünk, bízvást hozzá tehetjük, miként valamennyi művészet czéljának általános jelentőségűnek s minden más czélt ól