ESZTERGOM XXXV. évfolyam 1930

1930-07-06 / 110. szám

ESZTERGOM 1930. július 6. ről való területek visszavonulást, új elrendezést. Hogy ezután a józan belátás diktálja-e azokat is, vagy a sorvasztó kényszer, azt most, a német Rajna vidék felszabadulásának örömünnepe alkalmával nem kutatjuk. Hiába hirdették azt, hogy a békeszerződések aláírásával megszűnt a háború s életbe lépett a béke, a győztes hatalmak száz és ezer inézkedést foganatosítottak a legyőzöttek ellen s ezekkel az intézkedésekkel folytatták a vérnélküli háborút. A győztesek drákói intézkedése felért egy-egy álló harccal s végeredményében minden intézkedés azt célozta, miképen lehet a legyőzötteket még jobban térdre kényszeríteni s miképen lehet kény szerrendszabály okkal még jobban elsorvasztani azokat, akiktől még haló porukban is féltek. A németeket különösen gyűlölték, nem csoda tehát, ha kényszerrendszabályokkal éreztették velük hatalmukat. Ilyen kényszerrendszabály volt a német Rajna és Ruhr-vidék megszállása. Ezt az intézkedést a német nemzet ellen foganatosították a győző hatalmak s ebben az intézkedésben minden volt, csak az igazi béke beismerése nem. A békeszerződés szerint Németország testéhez tartozó területen 12 esztendeig éltek ellenséges gyarmati katonák, majd francia fegyveres haderők. Ma, amikor 12 év után a Rajna vidék végleges kiürítése megtörtént, lehetetlen vissza nem tekintenünk a 12 esztendő gyászos eseményeire s a békének hirdetett állapot végleges likvidálásának körülményeire. A megszálláson s a szellemi torturán kivül a győztes hatalmak még más eszközöket is igénybe vettek, hogy a vérnélküli háborút folytathassák. Ezek közé tartoztak a gazdasági retorziók s ezek között éktelenkednek mind e mai napig a nemzetiségi kisebbségek ellen folytatott irtó hadjáratok s azoknak tűrése s az égbe kiáltó sérelmek orvostalanul hagyása. Hol született Szent Imre? Irta: Dr. BALOGH ALBIN. II. E kérdések feszegetése különben sem tartozhatik a jelen tárgyalásba, mert Szent Imre történetével kapcsolatban csak azt kell tisztázni, mikorra tehető a tulajdonképeni Fehérvárnak, a mostani város közepén emelt székesegyháznak és királyi palotának alapítása és építése. Erre nézve krónikáink adnak teljesen megbízható kiindulási pontot. Valamenuyien ugyanis egybehangzóan arról tudósítanak, hogy Szent István a Boldogságos Szűz fehérvári templomát Keánnak, „a bolgárok és szlávok fejedelmének" legyőzése után ennek kincseiből szerelte föl fényes oltárokkal, ruhákkal és egyéb egyházi szerekkel. A fölszerelést a Képes Krónika 38. fejezete oly részletesen sorolja föl, hogy más fölszerelésre az akkori viszonyok között nem nagyon gondolhatunk. Ebből pedig az következik, hogy a székesfehérvári egyház használatba vétele csak a Keánnal folytatott háború után, alapítása — melyet minden forrásunk Szent Istvánnak tulajdonít — nem sokkal e háború előtt, sőt valószínűleg a háborúval kapcsolatban történhetett. Hartvik ugyanis (XII. fej.) közvetlenül a fehérvári templomra vonatkozó leírás előtt hivatkozik arra, hogy Szent István „mind önönmagát, mind országát szüntelen esdeklés közepette fogadással és fölajánlással a szeplőtelen Szűz Máriának, Isten anyjának védelme alá helyezé." Ha már most arra gondolunk, hogy Szent István Koppány elleni háborújával kapcsolatban Pannonhalma védőszentje, Szent Márton tiszteletére tett fogadalmat és ott is rendkívüli kiváltságokkal fejezte ki háláját a győzelem után: eléggé megalapozottnak vehetjük azt a föltevésünket, hogy a fehérvári egyház alapítása nem sokkal történhetett 1018 előtt, de kétségtelenül jóval 1002, vagyis az erdélyi Gyula ellen viselt háború után, melyet minden forrásunk a Kreán-féle háború elé helyez. Ha nem is fogadjuk el az építésre vonatkozó döntő adatnak Szent István legendájának (XIX. fej. Hartviknál) azt az adatát, hogy a szent király halálakor a templom még nem volt fölszentelve — ez vonatkozhatik esetleg valamely tűzvész után történt újabb fölszentelésére —, Hortobágyijuhtúro TERMELI Orsz. ^(«, Magy. Tejszövetkezeti Központ Budapest 4. postafiók 20. a templom építését művészettörténeti megfontolások alapján sem tehetjük 1010-nél előbbre. II. Henrik császár, aki atyjától Bamberget is örökölte, 1004-ben elhatározta, hogy itt püspökséget alapít és székesegyházat épít. A templom fölszentelésén résztvett Asztrik magyar érsek is, aki Szent Hilarius és Remigius oltárát konszekrálta. Ha más adatunk nem volna, ebből, valamint a magyar és német uralkodó családok közvetlen rokonságából is következtethetjük, hogy Szent István egyházi építkezései és a német építőművészet között kapcsolatoknak kell lenniök. A székesfehérvári templomra és a bambergi székesegyházra nézve ez a rokonság az alaprajzban, a négy torony alkalmazásában és kőfaragó elemekben annyira kimutatható, hogy a székesfehérvári építkezések vezetőit és munkásait kisebb-nagyobb részben azonosoknak kell vennünk a bambergiekkel. Minthogy pedig a bambergi székesegyház fölszentelése csak 1012-ben történt, az építők onnan két évnél előbb semmiképen sem távozhattak, ellenben inkább feltehető, hogy csak a fölszentelés után indultak útnak. így újabb adataink ismét csak az 1018. év közelébe visznek bennünket, mivel az alig tehető föl, hogy Szent István állandó királyi udvar. Az „Esztergom" tárcája. Az én tanítóm Most, a vizsgák után, a vakáció kezdetén elrepül a lelkem messze, boldogabb, jobb időkbe, vissza tér a gondtalan gyermekévek örökké bájos világába. Mennyi, de mennyi drága emlék elevenedik meg ilyenkor előttem! Ott vagyok az én igazi, drága, mindig fájva nélkülözött szűkebb hazámban, a végtelen rónaságokon, a nagy magyar alföld annyi ezer szépséget adó pusztaságain. A Fehérkörös fűzfákkal benőtt partján állok s hallgatom a csodás csendet. Néha hozzám jut a pitypalatty verése, vagy a közelben delelő csorda kolomp jának mély hangja. Milyen gazdagság, milyen teljes boldogság volt akkor még a lelkekben ? ! Megjelennek lelkem előtt a betűvetés nehéz mesterségét velem együtt tanuló apró kis emberkék, a sok pufók-képű, csupaszem emberpalánta s egyszerre elém kerül drága jó tanítómesterem, Simkó István tanító bácsi is. Ő róla emlékezem meg ma hálás kegyelettel. Nem is merném elhinni, micsoda hőse volt ő a kultúrának, ha nem éltem volna át vele négy -— örökké felejthetetlen munkával teli, de édes esztendőt. Erről az időről szeretnék megrajzolni egy képet — ami ma már szinte mesének látszik. Igen ! Ugy volt akkor, hogy igen-. igen sok gyermek volt, de nagyon-! nagyon kevés tanító bácsi, így azu-, tán felette sok gyerek jutott egyegy tanító bácsi gondozása alá. A mult század 70-es éveinek elején jutottam be első ízben a kultúra felszentelt csarnokába. Maga az iskola egy hatalmas nagy terem. Benne 4 padsor s minden sorban egymásután 15 pad, minden padban 6 gyermeknek hely. Bizony így 300—350 gyermek volt együtt s ezzel a regimenttel kellett bajlódnia az én drága emlékű jó tanítómnak, Simkó Istvánnak. S ő bajlódott s igen-igen sok eredményt ért el. Sokan elgondolják — na türelmes egy jószág az a papir, hogy ilyet rá lehet írni. Pedig figyeljünk csak ide, milyen csodamódon ment itt a tanítás és a tanulás. Hat fiú — és hat leányosztály volt ott együtt. Elől ültek a leányok — hátul a fiúk. És ez a teméntelen sok gyerek mindennap felelt minden tárgyból. Ugy-e nagy csoda — pedig így volt. Majd ott kezdem, mikor már én is részese voltam annak, hogy ez a nagy csoda megeshessek. A IV—V. és Vl-ik osztályból, mind a leányok, mind a fiúk közül beosztotta tanítónk a legszorgalmasabbakat a kisebbek mellé kikérdezőnek. Körülbelül 15 ilyen segítő azután beült a kijelölt osztály növendékei közé s halkan elkezdődött a tanítás, a betűvetés begyakorlása és a kérdezés. Minden gyerekről jegyzet készült, hány hibával tudta a leckét, jól írta-e már az í, ú, m betűket, hogy viselte magát s tisztán meg volt-e mosakodva. Minden ilyen kikérdező állandóan ugyanazt a csoportot tanította s így ha valamelyik nebuló hiányzott, rögtön rájött s az első pihenőnél minden hangos bejelentés helyett csendben letette a hiányzó gyerek nevével ellátott papirdarabkát a tanító bácsi asztalára. Az első és második osztályosok 10 órakor hazamehettek. A kikérdezők ekkor megtették napi jelentésüket a utána beültek rendes helyükre. A tanitó bácsi eddig az ideig felváltva magyarázott a IV—VI. osztályosoknak.. 10 óra után kezdődött a kérdezés. Itt egy pompás módszere volt a mi jó tanító bácsinknak. Mind a lányok, mind a fiúk szorgalmuknak megfelelően ültek egymásután a padban, volt 1-ső, 2-ik, 10-ik, 20-ik stb. A tanító bácsi felállott s azt mondta például: a IV-ik osztályú fiuk felelnek a földrajzból. Nem szólított fel senkit, mert mindig volt vállalkozó, aki első vagy hatodik akart lenni a 25-ik helyről. Jelentkezett s hangos szóval mondta : „Kérem a Magyar János helyét." No most megindult a harc. A pályázót kérdi a tanító úr — felel a gyerek — utána a másik. Ha a pályázó jobban tudta a leckét, elnyerte az ehőbb helyet s másnap már új helyén ült a boldogságtól kipirulva. Mindenkinek naponta minden tárgyból jól el kellett készülnie, mert sohasem tudta, nem vágyik-e valamelyik az ő becsületes munkával megszerzett helyére. Természetes, hogy néha kizárta a versengést a tanító bácsi s ő maga szólított fel egy-két nebulót. Ugy-e bár, így azután kellett tudni s kellett eredményt is elérni. Az apraja minden nap felelt, a nagyobbak pedig minden napra jól elkészültek — mert ott lebegett fejünk felett Damokles kardjaként — a csúfos hátrábbi kerülés. És ez a becsület dolga is volt. Hetenként kétszer a kis csemetéket is elővette a tanító bácsi s meggyőződött előmenetelükről. Ilyenkor legjobban drukkolt a kikérdezők személyzete — mert borzasztó dolog is történt néha — ki lett cserélve a kikérdező és nem tanított többé. Hát — elbírhatott ilyen szégyent egy becsületes 9—12 éves leány vagy fiú ? Ugye nem ! Olyan szorgalmasan nem tanított soha emberfia, — mint mi, apró pedagógusok. Nyugodt élet folyt azért, mert rendkívül kötelességtudónak nevelt bennünket a mi jó mesterü.ik. Hetenként egyszer, szerdán délután nem volt előadás. Ekkor volt a gyerekhad nagy szabadsága - ^ folyt a labdázás, futóverseny, lombozás, birkózás. Ezekben a játékokban bizony nem történt soha lábtörés, — mint ma a „modern", labdarúgásnál. — Nemes versengés folyt, ki a legjobb futó, kinek repül szebben a labdája ? Téli szerda délutánokon, — ha a Körös jege már elég erős volt, ezt a mi drága jó mesterünk személyesen tapasztalta ki — az ő felügyelete alatt korcsolyáztunk kiváló jó fakorcsolyán. Mindenütt velünk volt — mindenre ő tanított, együtt kacagott velünk. Szerettük is igazán! Soha, négy évi együttélésünk alatt nem tapasztaltam, hogy csak egy tanítványa is félt volna tőle. Ő volt a mi atyai jó barátunk. Örökké hálával gondol reá minden volt tanítványa. — íme, itt az én írásom is, jó félszázad után!