ESZTERGOM XXXIV. évfolyam 1929
1929-12-25 / 211. szám
1929. december 22 ESZTERGOM \ 3 onyosan meghozza a maga anyagi s erkölcsi hasznát. Sajnos, tudatában vagyok annak |s, hogy mily súlyosak a mi mezőazdasági viszonyaink s hogy ezek t iennyire sújtják a nagy és kisbir)kos osztályt egyaránt. Erőink természetesen végesek |trra, hogy fölvegyük a küzdelmet z országos, sőt a világot behálózó rízissel szemben. Csodákat tehát enki ne várjon tőlem, vagy tőlünk. In itt épen azért csak arra szorítkozom, hogy mily intézkedésekkel ihajtom vagy óhajtanám elősegieni a jobb-, vagy többtermelést s szzel ha csak némileg is enyhiteni t bajt, különös tekintettel az egyezteti vármegyék kisgazda közönségére. [ Katasztrofálisan esvén le a mezőgazdasági termények ára, nagyobb igyelemre kell méltatni más termeési ágakat. Igy fontosnak tartom minálunk az Jlattenyésztés fejlesztését. A jó állatenyésztésnek alapfeltétele azonban t jó legelő. Legújabban erről intéződik az egyesitett vármegyéknek így szabályrendelete, melynek renLelkezései, ha a megyebeli gazda:özönségnek eleintén szokatlanok esznek is és terheseknek látszanak, i saját jól fölfogott érdekükben ké•em azok pontos betartását. Az egyesitett vármegye vezet a egelőtársulatok s ezek kapcsán a egelőrendtartások megalakításában. De ez mind csak üres malaszt narad, ha nem kapunk egyszer már iszbe, nem dolgozunk a szerint, miint az előírva is vagyon. Személyes tapasztalataim szerint \z állattenyésztés fejlesztésére be ognak válni az utóbbi időkben rendezett állatdijazások. Azért jövőre térni fogom a Tekintetes Törvénylatósági Bizottságot, hogy nagyobb ^s több dijat szavazzon meg erre a jélra. Fontosnak tartanám, hogy amenylyiben a köztenyésztés szintje emelkedik és egyre értékesebb anyagot ermel, a községi állatbiztosítási szövetkezet megalakítását. Lótenyésztésünk fejlesztése érdekében íletbeléptettük már az arra alkalnas kancák törzskönyvezését. Külkereskedelmi és belélelmezési izempontból nagyon fontos — ezzel >em mondok ujat — az apró jószág szakszerű tenyésztése. Mezőgazdasági növénytermelésünk védelmére pedig fontos a növényvédelmi szerek és eszközök alkalnazása, melyek beszerzését szivejen támogatom hatóságilag ís. Végül aktuális ma ugyancsak a gabonaárak alacsonysága folytán a közraktáraknak megszervezése, le úgy, hogy a hasznot föl ne iméssze a kezelési költség. Itt is izivesen támogatok minden erre rányuló mozgalmat. A szőlészetnek, a borászatnak is íagy átalakuláson kell keresztülnennie, ha azt akarjuk, hogy jövelelmező legyen. Nem lehet ma már igy gazdálkodnunk, mint annakdején azt csak az apáink is tették. A gyümölcstermelésünk is elma'adott. Van tehát teendő elég. Minden kezdet nehéz, de a mai kezdet kétszeresen az. És hiába lesz ninden igyekezetünk, ha azt a jazdaközönség jó szívvel és megéressél nem fogadja, vagyis ha az negint úgy lesz, mint legtöbbször 'égen, vagy a múltban volt, hogy íz érdekükben folytatott iparkodájunk nemhogy fogékonyságra nem alált, de akárhányszor ellenszenvvel s találkozott. Ne gondolja senki, hogy mert a maga lábán jár, nincs szüksége senkire. Mindnyájunknak egyformán szüksége van az országra, s az országnak mindnyájunkra, akik dolgozunk, legyen az a munka az izomerő vagy a több képzettségűek munkája. Kevés oly szerencsés vármegye van a maradék országban, mely oly hatalmas iparvállalatokkal dicsekedhetnék, mint amilyenek az egyesitett vármegyék területén virágoznak. De kevés oly iparvállalat van, mely munkásjóléti s általában szociális berendezkedésében is oly kiváló eredményeket tudna fölmutatni, mint Tatabánya és Dorog. Ha ezt örömmel állapítom meg, annál nagyobb sajnálattal kell megállapítanom a kisipar és kiskereskedelem szomorú helyzetét. Ez is országos, nehéz probléma. Részleteiben azért nem is foglalkozhatom vele. A helyi vonatkozásban is csak a sok közül ragadok ki egy káros jelenséget, amikor reá mutatok arra, hogy aránytalan az önállóságra való törekvés minálunk, vagyis, hogy alig melegedik meg a kereskedő, vagy iparossegéd munkaadójánál, máris önállósítja magát anélkül, hogy komolyan számolna a jövővel. Az igy garmadával megnyitott üzletek régi tisztes cégek vevőkörét is megcsappanják anélkül, hogy azt maguk részére hosszabb időre lekötni tudnák. Az erők azonban igy mégis szétforgácsolódnak, ez aztán persze érezteti káros hatását az egész vonalon. Jól tudom, hogy ennek a kérdésnek megrendszabályozása beleütköznék a szabad verseny nagy elvébe, de talán az ilyen és hasonló kérdésekkel mégis behatóbban kellene foglalkozni országos vonatkozásban. Tehát jöjjön a nagy jelszó, támogatni a helyi ipart és kereskedelmet munkaalkalmakkal stb. Szívesen ! De a vármegyének aránylag oly kevés alkalma van arra, hogy e téren foglalkozást adjon. Amit tehetek ez irányban, csak úgy, mint a múltban, a jövőben is szívesen meg fogok tenni, nem is említve az erkölcsi támogatást, mely egyenesen kötelességem. Végül még — Tekintetes Törvényhatósági Bizottság — különös iparkodásom tárgya, — mert nagy érdeke ez a községeknek s igy az egyesitett vármegyéknek, — hogy kiépitsük a maga teljes egészében a vármegyei úthálózatot. Ez irányban már jelentős eredményekről számolhatnék be talán, de a föladatnak oroszlánrésze még hátra van. Mégis hiszem és remélem, hogy meg fog valósulni az a törekvésünk, hogy 10—12 év leforgásával, kedvező viszonyok mellett még hamarább, az egyesitett vármegyéknek kiépítetlen útjai nem lesznek. Ez irányban megkezdett munkánknál hálásan kell, megemlékeznem ismét a Főispán Úr Őméltóságáról, ki az útügy iránt is a legnagyobb érdeklődéssel viseltetett és viseltetik s bennünket ebben a kérdésben is messzemenőleg támogatott, hasonlókép meleg köszönetemet kell kifejeznem Ujszászy Imre kir. műszaki tanácsos úrnak odaadó lelkes munkásságáért, úgyszintén KarCsay Miklós főjegyző úrnak, mint az útügyek előadójának . . . És ezzel elérkeztem beszédem végéhez. Bizonyára túlhosszú is voltam, nem azért, sajnos, mintha sokat ígértem volna, mint inkább azért, mert körül kellett írnom, miért ígérek oly keveset.. . De hát leperegtek már életünkben hosszú időknek tetsző pillanatok is, mint ahogy leperegtek hosszú nehéz esztendők azóta, hogy először léptem a vármegyei szolgálatba. Alig néhány hónap múlva lesz 30 esztendeje annak, hogy ajkamról elhangzott az első eskü s ime Tek. Törvényhatóság, ma elhangzott az utolsó! 30 évvel ezelőtt még vígan kérdeztem, hogy mit hoz a jövő, ma közel 30 év nyomán, melyből annak épen fele soha el nem képzelt megpróbáltatásoknak esztendeit jelenti, mikor az ember egy megtiport ország és nemzet minden bújának, bajának és keservének sorsosa, ma már mindnyájunk előtt csak egy nagy kérdés lebeghet, a „magyar jövő." És egy közös fohászunk lehet csupán, hogy áldja Isten, óvja Isten sokat szenvedett Hazánkat s az Ő számára, mostani balsorsára, hozza meg az újra dicsőséges jobb jövőt. Ismerjük-e Esztergomot ? Irta: Dr. BALOGH ALBIN. Sokan megállapították már, hogy Esztergomnak nagy kincse a múltja. Ámde bármily fényes és gazdag is a mult, lezárt és elzárt kincs marad, ha éppen Esztergom polgárai nem ismerik, ha meg nem becsülik, ha a mult emlékeit kegyelettel meg nem őrzik. Hogy még ma is milyen elfogultsággal kell számolni e téren, érdekesen jellemzi az alábbi két adat. Alig mult két éve, hogy egyesek határozottan megállapították, hogy a várhegyen kivül Esztergomban nincs olyan történeti emlék,, melyet érdemes volna megjelölni. És amikor egyik ismert kanonok-mecénás adományából egy évvel ezelőtt márványtáblák jelentek meg, hogy a sok közül néhány emlékezetes helyet megjelöljenek, a kesernyés fölényeskedés nem tudott örülni az ajándéknak, nem tudott örülni annak, hogy most a fényes mult egyegy fejezete csillanik eléje, ahol eddig gondolat nélkül haladt el. Es legkevésbé sem gondolt arra, hogy résztvegyen azoknak a problémáknak a kibogozásában, melyeket egyegy márványtábla is jelent, amelyeknek hosszú sorozata vár még megoldásra. . Nagy tévedés volna ugyanis azt gondolni, hogy Esztergom múltja már teljesen nyitott könyv, melynek lapjait csak forgatni és olvasni kell. Magyary Szulpic, Knauz Nándor, Villányi Szaniszló, Néinethy Lajos és mások munkássága után is még sok a tennivaló, különösen magára a városra és környékére nézve, hiszen a vár, a bazilika, a kincstár és a primási múzeum ma már a művelt világ közkincsévé váltak, ismerésük nemcsak Esztergomban, hanem az egész országban, sőt a szakkörökre nézve a határokon túl is a műveltség követelménye. Az alábbiakban nem kalauzt akarunk adni. Rövidre fogva mondhatnám csak fejezet, — sőt esetleg könyvcimek sorakoznak egymás mellé: a részletes feldolgozás nem újságcikkek, nem is egy ember feladata. A részletes adatok felkutatásához, rendszeres feldolgozásához mindenesetre hosszú idő, sok jóakarat és fáradozás szükséges. Áldozatot hoznak, akik vállalták, e\ sorok írójának kérésére, illetve vállalják az ingyen munkát, hiszen nem maguknak, hanem a köznek fáradnak. De viszont, ha egyesekbén még ma sincs meg a mások munkájának méltánylása, a városnak, a köznek szeretete, ez még nem ok arra, hogy fölfogásukat helyesnek mondjuk és magunk is elzárkózzunk attól a munkától, mely éppen a köznek, a városnak, környezetünknek, otthonunknak megbecsülését, szeretetét eredményezheti és kell is előmozdítania. Ignoti nulla cupido. Sokan éppen azért nem becsülik a multat és a mult emlékeit, mert nem ismerik és igy mindenki, aki a mult egy-egy lapjáról föllibbenti a leplet, a nagy közönséget is hozzávezeti a mult megbecsüléséhez, Esztergom városán keresztül a magyar haza szeretetéhez. Ilyenféle gondolattal induljunk egy kis sétára Esztergom városában. * A * Aki Esztergom vasúti állomására érkezik, aligha gondol arra, hogy ott az Árpád-kori kereszténység egyik legrégibb emléke fölött áll meg. Az állomás sinhálózata alatt ugyanis Árpád-kori templom maradványai vannak. A templom homlokzati része a Dorogi-út felőli oldalon még kiáll a pályatest alól és az igy látható részből állapítható meg, hogy a templomot 1200 körül építették vagy inkább átépítették. Közvetlenül a templom körül ugyanis temető terjed s ebből a XI. század közepéről származó sírok is előkerültek. Ebből következtethető, hogy eredetileg a templom is a XI. században épült. Maga a temető az eddig ismert legnagyobb Árpád«tori temető. A vasúti pályatesttől messze a Dorogiút felé, illetőleg a Kertész-utcán túl terjed. Azonban nem Esztergom város temetkezési helye volt, hanem Kovácsi nevű helységé, melyben a magyar királyság legrégibb pénzverői laktak. Maga a lakott község azon a vidéken terült el, ahol ma az ú. n. Ripária van a Rozáliakápolna környékéig. A vasúti állomástól a városba a Baross-út vezet, melyet a város a legnagyobb magyar kereskedelmi miniszterről, a Máv megteremtőjéről nevezett el, aki mint V—VIII. osztályos diák az 1862—65. években az esztergomi gimnáziumban végezte tanulmányait. A Dorogi-útra fordulva a Szent Anna-templom tűnik szemünkbe, Rudnay Sándor hercegprimás impozáns alkotása. Ennek megépítése, vagyis 1828. előtt már volt itt egy kis kápolna. Az is Szent Annának volt szentelve, de ugyancsak szegényes lehetett. A török uralom megszűnése után építették, de már tornyot csak nagysokára kapott, akkor is csak fából. A templom mellett a Tátí-út oldalán diszes oszlopot találunk, ez volt a Széchenyi-tér egykori Szentháromság szobrának talapzata. Az oszlop törzsét finom faragású inda- és levélj dísz borítja, a gazdag római oszlopfő fölött Szent Vendelnek, a gazdák védőszentjének újabb eredetű szobra i látható. (A régebbi a Kereszt-utca ! 12. sz. ház udvarára került.) A Kerek-templom építőjéről elnevezett Rudnay-téren át a Hősök szobra előtt elhaladva a Kossuthutcába érünk. Ennek elején volt a török uralom után a város bejáratát jelzó vámház. A középkori város