ESZTERGOM XXXII. évfolyam 1927
1927-04-17 / 31. szám
ESZTERGOM 1927. Aprilig 17. és én a te lelkednek fátyolán keresz tül látom felderengni a magyar jövendőt. Látom a esillagoj magyar égboltot, a magyar égnek csillagos gyönyörű kupoláját, melynek pilléreit a Kárpátok, a Beszkidek és a Hargita gránit masszivái alkotják és fenséges profilja bolomosolyog az Adria kék vizébe. Látom a magyar eljövendöt, a magyar dicsőséget a te hited és elgondolásod szerint és amidőn a te emlékezetedre ürítem ezt a serleget, a te eszméid, vágyaid és reménységeid diadalára ürítem azt! Gondolatok a nagy püspök sírján Irta: Bangha Béla S. J. A magyar katholikus hitélet és vallásos öntudat nagy életrekeltője nem időzik többé köztünk. Elszólította az Ur, éppen amikor szokott lendületével hintette az evangéliumi vetőmagot kedves férfiközönsége sziv ébe. Tragikusan diadalmas és diadalmasan tragikus volt ez a halál : egy Prohászka Ottokár szebben, stílszerűbben nem mehetett volna el innen a földről. Ilyen emberhez csak ilyen halál illett. Nem „lassan f Jgyni el, mint a gyertyaszál", hanem hatalmas iobbot vetni, mint messze világító szövétnek s aztán gyorsan tűnni el, sietve menni be az Urnák örömébe, az örök fény hónába, amelyet mint az élet végső célját s legszebb beteljesülését hirdetett évtizedeken át. A gyász első döbbenete elmúlt már, a megváltozhatatlanba bele kellett nyugodnunk. De nem volnánk Prohászka tanítványai, ha nem igyekeznénk még a sirján is tanulni tőle, meghallani a nagy intelmeket, amelyeket még haló porában is sugároz felónk. Miről suttognak a koszorúk sárguló virágai a nagy püspök sirján ? Mindenekelőtt ismét megrázó döbbenetben állítja elénk ez a halál a földi élet roppant bizonytalanságát. Lehet az ember király vagy koldus, lángész vagy hebegő gyermek, e világi vagy lelki kincsekben gazdag, vagy nyomorék és beteg; nem ez a föld az igazi lakóhelyünk. Itt csak átmeneti állományban vagyunk csak várótermi várakozás, iskola, gyakorlótér az időzésünk. Minden napunk utolsó lehet, minden pillanatban megpattanhat a mi erezetünk is, hajszál választ csak el az örökkévalóság napjától. A nagy püspök még halálában is elevenen hirdeti a mulandóság csekély értékét. Ne csak a testre gondoljatok, ne csak a föld porában érezzétek jól magatokat. A lélek a fontos, mert az megmarad, de a test 11em fontos, mert minden percben öszszedőlhet! Boldog, aki nem e földön gyűjt magának kinc hanem lelkiben halmozza fel az Ur kegyelmének dományait! Boldog, aki készen áli, bármely percben jön el érte az Ur ! A másik nagy tanulság, amelyet Prohászka Ottokár sí járói mint nefelejts-virágot szedhetünk fel : hogy milyen nagy lines az Isten szolgálatában töltött élet! Miért szerette Pro hászkát annyi ember? Miért sirtak, zokogtak a ravatala mellett s a temetésén annyi ezren ? Egyetemi tanárok, katonatisztek, egyszerű parasztemberek, nők, férfiak, még az iskolás gyermekek is, akik csak egyszerkétszer látták ? Mert Prohászka élete maga volt a jóság, a szeretet, a fénköltség, de nem ám valami emberi, term3szete3 értelemben csupán, hanem természetfeletti magaslaton, mint Isten szeretetének vetüete, mint as élő hitneli, mennybenjárásnak spontán megnyilatkozása. Ha Prohászka csak tudós, csak kö/tő, csak lángész, csalt a stilus müresz«, csak egyházi ijedelem, legfeljebb tisztelet s hódoló ámulat vette volna körül életében s halálában. Hogy ezenfelül szerették is, és ennyien és ilyen mély lángoló szeretettel, ennek oka az volt, hogy a nagy püspök maga is tele volt krisztusi emberszeretettel, hogy igazi pap volt, akinek lelkét csak egy vágy fűtötte : hogyan használhasson embertársainak, hogyan virágoztassa fel közöttük Krisztus Urunk országát, hogyan gyógyíthasson minél több sebet, hogyan szárithasson fei minél több könnyet, hogyan üdvözítsen minél több halhatatlan lelket! Az ilyen, Isten szolgálatában s a lelkek szeretetében töltött elet természetesen a legnagyobb kincs, amely a világon szivet betölthet, mert megnyeri vale mindenek szeretetét s mindenfelett magának az Istennek egyre növekvő áldását, kegyelmét. Végül még ezt tanuljuk meg Prohászka püspök életéből s halálából: hogy mekkora áldás egy egész népre, egy egész országra, egy egész korra az igazi pap! Tudósait és politikusok, katonák és népnevelök nem használhatnak annyit egy népnek, mintha igazi papjai vannak. A jó pap a legmagasabb kultúra terjesztője, a nép Az utána következő kor ha meg'is hajlott nagysága előtt, ha felségesen tragikus bukásától megrendülve nemzeti titártüzet gyújtott is emlékezetének, mégis e kor, mondhatnám, boldog magyar kor, túlságos szigorúaknak ítélte Széchenyi kemény kifakadásait, mert hiszen az általa annyiszor megjövendölt nemzeti összeomlás nem következett be, sőt a fellendülésnek egy oly korszakát éltük át, amelynek nasryságát csak most érezzük igazán. E korban mindenki olyannak látta Széchenyit, amilyennek óhajtotta, mint saját vágyainak és törekvéseinek exponensét. Megszoktuk, hogy e kor politikusai, történetírói és publicistái, úgy, mint azt ma egy másik, tragikusan elbukott szellemóriással teszik, tanításait, meglátásait, feddő intéseit arra használták fel, hogy a maguk politikáját és meggyőződését igazolják vele. Széchenyi ma újra született, ma újra él. Az ő igazságai ma élő igazságok, amelyek mélyen belehatolnak a kétség és remény között vergődő »emzet lelkébe. Széchenyi, aki azt mondotta, hogy egyedül. „A». erős és egészséges magyar nemzet képében leli lelkének üdvét" vájjon ma miként tekint le reánk a megdicsőültek magasságából, midőn lélekben gyenge, erőben hitvány, egymást megérteni nem tudó, örökösen civódó szerencsétlen nép él a csonka roncson ? Vájjon nem csalná-e a kétségbeesés Széchenyi ajkára az elkeseredésnek ama rettenetes szavait, midőn inkább szeretné vérét rövid vonaglás után a megsemmisülés örvényében látni, mintsem magamagát emésztő hiúságtól szétboncolt, féregrágti, magán segíteni, sem élni, sem halni nem tudó szerencsétlen vázként undokitsa el a közemberiség nagy családját ! Az elkeseredésnek mekkora foka csalhatta e rettenetes szavakat annak a férfiúnak az ajkára, aki azt irta, mondotta és életével is igazolta, hogy „nekem mindenekelőtt van saját fajtámhoz való hűségem." Különös nép vagyunk mi, magyarok, — Ázsia pusztáiról ideszakadt dacos rendkivüliség! Telve nemes és szép tulajdonokkal, de mintha az államalkotó egyedekben élő e nagyszerű tulajdonságokat nem tudnánk felhasználni az összesség üdvére! Szabadságszerető nép vagyunk, de mintha a szabadsággal sohasem tudtunk volna élni. Nagyot, fenségeset, történelmi hivatásához méltót ez a nemzet csakis akkor alkotott, ha vaskéz jeAz Esztergom tárcája Valaki halkan erre jár Szegény szivem ma felfigyel Valami furcsa neszre. Mintha galambpár szállna fel, Vagy mintha harmat esne. Minthogyha bimbó bomlana — pattanva nyílna szirma, — óra homokja omlana vagy ég borulna pírba. Mintha lágyfüvü réteken vadmacska menne lesre; szegény szivem ma felfigyel valami furcsa neszre. Valaki halkan erre jár — szivablak lopva koppan, — Valaki hívó szóra vár tavaszi alkonyokban. Szivem, ne szólj, ne hívj, ne ints! Ó, hallgató igézet! Vágyak várása: drága kincs Adáig, mig szent igéret. Szivem, ne szólj: csak felfigyelj e drága, furcsa neszre: mintha galambpár szállna fel vagy mintha harmat esne ...! Oyoma, 1927. április. Walter Margit, lölte ki az utat, amelyen haladnia kell. „Tegnap kvázi meggyőződtem arról, hogy minket vaskóz né^ül kormányozni nem lehet, mert itt mindenki vezér akar lenni és vezettetni magát senki sem engedi." Ezt mondotta Széchenyi István és vájjon nem-e az egymást megérteni nem tudó széthúzó mai magyarság képe ez, anol nem tisztes elvek kemény ellenfelei, de gyűlő Uttől tajtékozó ellenségek hadahoznak a fórumon, akiknek mérkőzése nem az üdvöt jelentvén, kiegyenlítődést, de, az egymást megsemmisíteni akaró harcot jelenti. Itt mindenkinek van egy varázslatos csodaszere a haza megmentésére és inkább akarja a pusztulást, semmint mást, az arra hivatott, a maga módja szerint mentse meg a hazát. A haza pedig vár, vár igaz férfiakat, vár tett és alkotó erőt, önfegyelmezettséget és mindenekfelett való áldozatkészséget. Ugyanezt várja tőlünk gróf SZÍ chenyi István is, hogy necsak ünnepeljük az emlékét, de haladjunk is végre azon az úton, amelyet ő a nemzet fejlődése számára kijelölt. Széchenyi István útja a nemzeti erőkből és a történelmi múltból táplálkozó konzervativizmus útja, a meg nem alkuvó történelmi jogfolytonosság útja, melyben nemzeti é<* királyi a szent korona misztériumában csodálatosan összeforrva fejti ki a nemzet erőforrásait és a mérsékelt haladás, a nemzeti gazdálkodás és a nemzeti kultúra segedelmével odaviszi keletről ideszakadt népét — nyugat nagy nemzetei közé Fenséges út ez, Széchenyi verejtékével, lelkével, könnyeivel ós elméjének elborulásával kikövezve. Én úgy érzem, hogy a cenki hársak felett, ott, ahol a sírbolt komor kupolája domborul, fehér felhők emelkednek a magasba, amelyek betöltenek mindent. Széchenyi lelke ez, amely emmenálja a maga csodálatos erejét árván elhagyott nem zetébe. Jöjj, óh jöjj Széchenyi István és gyújts világot, mutasd meg sötétben tévelygő népednek a kivezető, a nemzeti emelkedés útját. Te hittél a magyarság nagy történelmi elhivatásában és mi lettünk a világ legszerencsétlenebb népe. Neked hited volt,Széchenyi István, nekünk reménységeink is alig vannak. És mégis, ha a te lelkedbe mélyed az ember, a reménység mintha újra éledne; mintha felgyulladna a hitnek a lángja, új magyar erők és értékek látszanak felemelkedni a magyar horizont felé Fehér bárány a leány kezében Tizenöt éve lehet már annak. Abban az időben mások voltak az emberek, más volt a dal, más a napsugár . .. Tudja Isten, más volt a szivünk érzése is s ha ünnep köszöntött ránk, himnuszt énekelt a madár, életszereimet illatozott a virág s a nap is aranybajátszott a fák sudár án. Húsvét táján történt. A Duna mentén haladtunk lefelé, a „fenségek erdejében", lenn a déli végeken. Sokat hallottunk akkortájt a szigeti robinzonokról, azokat akartuk felkeresni. Uct laktak az erdőn tú 1 , a puszta legalján. Nagy puszta az, köröskörül síü határ, erdőkkel beszegve. A „fenségek erdeje" a karapancsai erdővel folytatódik, amelynek kastélyában még ma is láthatjuk Vilmos császár trofeumait. Hire* ez a rengeteg. Mondják — a törökidőkből való. Mély és sűríisötét. Betyároknak való rengeteg. A vadak királyi életet élnek benne, közönséges ember nem zavarhatja meg nyugalmukat, s ha valamelyik puskavégre is kerül, csak fenséges úr ejthette el. Kétórahosszat gyalogoltunk a „fenségek erdejében." Faradságot nem éreztünk. Tavasz volt s köriüöttunk erdő muzsikált A legszebb zene. Mintha erdei manók tiiinkóztak volna. Itt ott feltűnt az erdők királya is. Az ingoványosabb ré zekén nád zörrent, vaddisznó menekült közeledtünkre. Szerény ebédünket a szénégetők tanyáján fogyasztottuk el. Két óra lehetett délutánKülönös emberek ezek a szénégetők. Fekete emberek. És csodálatos, beszédjük, érzésük dalolni látszott.. . Bizony, az ember leveti a gyarlóságot az Isten szabad eg} alatt s szivét a szabadságnak, a természetfehelte ihletnek nyújtja oda . . . Hogy megszólaljon a húr, hogy az istenkereiés szimfóniája ca et?dűljön fel. Ebéd után örág pásztor ügetett jámbor szamarán fe énk. Fején széleskarimájú kalap, vállán felrevetett zsinóros szűr. Kezében ezüstvégű kampósbot. Rajta piros kaka.mrágok voltak csokorba kötve. — Hová, hová, jó öreg ? Szálljon le s aztán mi is megyünk. — Szívesen. A taiyára tartok. Adjon Isten! — emelte meg kalapját. Megkínáltuk borral. — Kié lesz a szép virág, jó öreg? — Lakodalom lesz, instálom a fijam lakodalma — felelte büszkén. — Húsvét másnapján lesz, de máma megy kérőbe. Azér viszem. Aztán együtt mentünk. Útközbe a el-elnézegettük az öreget. Mennyi ránc húzódott homlokán, mennyi gond s mégis — szelídség, életöröm, boldogság csillant elő szeméből. Hosszú fehér haja a válláig ért. Lassan lassan alkony ereszkedett lé. A déli végek csendes aikonyata. Távolról a nyáj kolomp ja hallatszott . . . giling, galang . . . ging, gang. A tavasz alkonyi dalához verte a méla ütemet. A nyájnál az öreg fia jött elénk. Szálas legény, fekete hajjal, mélytekintetű szemekkel. Köszönés után a a csokor után nyúlt. — Köszönöm, idesapám. Szép. Az öreg nem felelt. A fejével intett. Aztán a kampóját vette elő s a juhokra mutatott. Szótlanul mentünk utána. — A legszöbbet fogom odaadni — szólt nagysokára. Nem értettük, de nem is kíváncsiskodtunk. Nagy keresés után fehérszőrű bárányka akadt a kampóba. Homlokán fekete csillag, lábán fekete szőrpapucs. Aztán piros selyemszalag került elő parányi csengővel. A kia bárány ^békón tűrte, hogy nyakára kössék.
