ESZTERGOM XXXI. évfolyam 1926

1926-09-19 / 72. szám

ESZTERGOM Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és vasárnap. Előfizetési ára egy hónapra 15.000 K. Ne* telén közleményt nem részünk figyelembe. Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajos utca 30. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek a „HUNNIA" könyvnyomdában. Az új tanév itt és odaát... Esztergom, 1926. szeptember 18. Nem lehet szebb, reményteljesebb és örvendetesebb látványt elképzelni, mint amelyet a hangos szóval csoportokban iskolába tóduló ifjúság nyújt a szemlélőnek. Abban a fiatalos zsivajban, amely kihallatszik ebből a friss embersűrűből, benne van az egész nemzet jövője, reménye és hitvallása s az a beszéd, ameiy ilyenkor a gyermekek és ifjak ajkáról szerterepül az utcák során, vagy az iskolák kapui előtt, a legszebben demonstrálja a nemzet jövő reménységének életképes megnyilatkozását. Ntsmzeti dal a gyermekek és ifjak beszéde és zsibongása, nemzeti dal, mely bátor szárnyalással repül, terjed ós maga val ragadja bizalmunk és jövőbe vetett hitünk óhajait. És ezt az egységes harmóniát, amelyet egy szétszaggatott, de örökké egységes nemzet fiai beszédükkel szertesugároznak, most az új iskolaév kezdetén ismét meg fogja bontani az oláh, szerb és cseh nyelvtan erőszakos oktrojálása. A megszállott területeken iskolába induló magyar gyerekek csapatát sűrűn megzavarják az idegen gyerekek idegen beszédjükkel, s a kis magyar diákok vájjon mit gondolnak magukban, mikor a „Veni Sancte" szavára elindulva az iskola kapuja felé, mellettük haladó kollégáik ajkáról idegen nyelvű beszédet kell hallgatniok ?, és mit gondolnak majd ezek a most még p irányi magyarok akkor, ha tudatára ébrednek annak, hogy őket tudatosan s ha kell, még erőszakos eszközökkel is idegen állampolgárokká akarják nevelni, hogy minél előbb elfelejtsék nyelvüket és vele együtt az ezeresztendős magyar hazát is ? A kia diákoknak fájni fog a szivük és bizonyára csodálkozni fognak azon, hogy ez lehetséges. Ezek a most nevelkedő és fesledező bimbónyi magyarjaink valószinüleg érthetetlennek fogják találni, hogy a mostani áldatlan helyzet nem akar megváltozni és könnyen lángragyúló lelkükben bizonyára hatalmas tervezgetések ébredeznek, hogy nem lehetne-e mégis segiteni ezen'az állapoton, amelynek állandó leromlását — sajnos — eddig nem igen lehetett megakadályozni. Mind hősök ezek a kis magyar diákok, akik ilyen gondolatokat hordanak keblükben. Igy a; kis magyar diákok, akik egyebet nem tehetnek, illetőleg akik megtesznek mindent, ami az ezeréves haza érdekében a mai körülmények között lehetséges. De mit tegyünk mi, felnőttek, és megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik? Hiába, a SZÍVÓS erőszak a jelenlegi viszonyok amellett ránk nézve veszedelmes eredményeket érhet el. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy új cseh intelligencia nevelődik fel odaát, amelynek a csehesitö politika hallatlanul kedvez a magyar intelligencia elnyomásával szemben. Mi lesz akkor, ha ez a régi magyar világból^maradt intelligenoia végre is elsenyved és kihal, s a helyét elfoglalja a Prágában s egyéb cseh városokban nagy kedvezményekkel tanult új felvidéki intelligencia, emely nyelvében és érzésében nem magyar többé ? Mert a csehek a kultúra hatalmas fegyverével operálnak ellenünk a Felvidéken ! Mit teszünk mi ezzel szemben ? A magyarság kitart, de vezető intelligenciájától meg fogják fosztani a felvidéki magyar népet. Ha majdan a diplomácia és az európai nemzetek erőviszonya és egyensúlyozó parancsszava ismét érvényre juttatják a mi igazságainkat is a világ urai előtt, készen állunk-e majd a magyar kultúra tartalékerejével, hogy az ezeréves Magyarország továbbfolytathassa erőszakkal megszakított életét ? Nagy gondok, súlyos felelősség és lecke a nagyok számára ! • m mt A gümokórról — Tekintettel az esztergommegyei állapotokra — Irta: dr. Mosonyl Albert, bányaorvos Dorog I. A legtöbb ember olyan, hogy az élet kellemetlen, borús oldalától elfordul és érdeklődését csak a verőfényes részletek kötik le. Ezért azt, ami az életben kellemetlen, ha nem kénytelen reá, igyekszik tudomásul nem venni, vagy legalább is elfelejteni, hogy soha ne kelljen rágondolnia, hogy a kellemetlennek még csak gondolata se jöjjön őt kisérteni. Pedig milyen hiábavaló, milyen káros és milyen fájdalmas ez az öncsalás! Amilyen nevetsó ges ós egyben tragikus annak az egyénnek, vagy annak a népnek a helyzete, amely nem akar tudomást venni a reá ólálkodó ellenségeiről, épp oly kárhozatos az is, ha szemünket behunyva, szándékos tudatlansággal nem akarjuk észrevenni azokat az ártalmakat és veszedelmeket, melyeknek az élet során a bölcsőtől öregségünkig egyformán ki vagyunk téve; ha vétkes nemtörődömséggel megfosztjuk magunkat azoktól a fegyverektől, a tudás fegyvereitől, melyek minket az életünket fenyegető ártalmak és veszedelmek ellen való sikeres védekezésre képesítenek. A körülöttünk levő természetben azt látjuk, hogy minden ami él, csak úgy tud megélni az élet harcáb an, hogy alkamazkodik a környezetéhez. Látjuk, hogy a különböző állatok részint prémjük, vagy tollazatúk színével, részint érzékszerveik élességével, részint a rájuk mostoha környezet elhagyásával védekeznek. Az embernek egyetlen és leghatásosabb védőeszköze: a józan meggondolás és azért ahhoz, hogy a magunk ós kedveseink életét megóvjuk és hogy a hazának a sok nyomorúságosan tengődő, korán megrokkanó és az életet csak teherként viselő exisztencia helyett ugyanannyi friss életerőtől duzzadó, hasznos munkát végző polgárc adjunk, ahhoz a legelső és legfontosabb lépés az, hogy ha gyjunk fel a struccmadár módszerével és tanuljunk és merjünk tisztán látni. Ezt elősegíteni a célja a következő írásoknak. A magyar nép életfáján több veszedelmes szú rágódik: az alkoholizmus, a bujakór, ós a tuberkulózis (gümőkór) Ezek közül a legveszedelmesebb és legvégzetesebb hatású az utolsó, mely igen sokszor éppen az elsőbb emiitett két ártalom következményekóp lép fel. Äz Esztergom tárcája A primási palotában Kisasszony ünnepén reggel csöndes volt a primási palota környéke; bent a pompás lépcsőházban sem találkoztunk még érdeklődő múzeumlátogatókkal, kiknek száma az utóbbi időben nagyban megnövekedett a San Marco és az Ipolyi gyűjteményeknek elrendendezóse folytán. Utunk célja ezúttal ezonban nem a képtár, hanem a hercegprímás legújabb arcképének megtekintése volt. Bayer Ágost festőművész ugyanis felajánlotta Esztergom városának, hogy közgyűlési terme részére megfesti újból dr. Csernoch János hercegprímás arcképét, melyre a Kegyelmes irtól engedélyt nyervén meghívott, hogy tekinteném meg a már befejezett alkotását. Biztos kézzel nyit be a művész a 89. számú kis fogadó terembe, hol a kép készült, melyben még ott áll a pódium, rajta a rózsás brokáttal bevont nagy karszék, melyen modellje, az ország első ura ült. A hatalmas méretű kép elé kerülvén lelkesedéssel mondja : — Négyszeri ülésre festettem; napi, pontosan egy-egy órát számítva, mert a Kegyelmes úr szigorúan kikötötte, hogy több időt nem áldozhat reá. Különös nagy örömmel mondhatom, hogv e rövid idő alatt boldogan merültem el, ez^Ünnepszámba menő munkában. Oeminenciája kitűnő és gyakorlott modell, már sokan festették meg érdekes fejét, korábban egyszer rézkarchoz már nekem is ült. Életerős, heves temperamentuma itt sem hagyta el, az egész festés idején úgy szólván ő tartott szóval. De főként annak örültem, hogy e társalgásunk során kevés kérdést tett fel és igy az adandó válaszokkal nem terelte el munkámtól figyelmemet. Érdekes élményeket közölt hires amerikai útjáról. Csak az fájt olykor, hogy szavait gesztusokkal kisérte 03 igy bizony legtöbbet kezeinek megfestésével bajlódtam. Általában régen nem festettem ilyen lelkesedéssel. Arca kipirult művészete szeretetétől, amint ezeket mondja ós büszkeség rajzolódik rája, mert a festmény hűen visszaadja amit mond. A kép friss, szabadon szárnyaló, kedvvel készült, látszik, hogy nem tétovázott és hogy az egy szer feltett vonal és szinen változtatnia nem kellett. Amint igy megbeszéljük a kép keletkezése történetét, váratlanul nyilik az ajtó és belép rajta: dr. Cernoch János, a primás. Bizony mi kedélyesen beszélgetve, nem számítottunk e meglepetésre; azonban a Kegyelmes úr rögtön, mint a ház ura, néhány szavával átsegített benünket zavarunkon s csakhamar fesztelen társalgás bontakozott ki az uj kép körül. Papirszipkával szájában, féloldalra égett szivarja füstjót fújva, helyet foglalt az egyik karosszékben. — Nos, mit szól a képhez, ugye hogy jó ? Már sokan festettek engem, de én úgy találom, hogy a szájamat még senki ilyen jól nem adta vissza. Tegnap Báthy is látta, Ő is azt mondta. Hanem a Lepoid, az nagy kritikus: azt állítja, hogy fiatalabb vagyok a képen. Már hogy volnék fiatal ? Nem is vagyok ón öregebb. Amint ezt fiatalos erővel mondja, teljes meggyőződéssel, el is hisszük neki. Majd érdeklődve a kép rendeletetésóről és meghallgatva a művész közlését arról, hogy ö csak az önköltsége összegét számithatja fel ajánlata szerint, néhány pillanatig szótlanul gondolkodik. De azonnal el is árulja gondolatát. — Nohát itt a folyósón levő képemet ki akarom cserélni, ugyanígy fessen részemre is egy éppen ilyen képet. Megbízom vele ós ugyananyit kap, mint amennyit azért adtam. Tudom, hogy nincs pénzé, hát a felét előre ki is fizetem. Azzal már fürgén indult is az ajtó felé s rövidesen pénzzel kezében tért vis*za. Ajánlatomra, hogy a tárgyalás szinterét a folyosóra helyeztük át, megbeszélendő az újabb kép részletét, ismét eltávozott magánlakosztályába, honnét magával hozta a Szent Istvánrend I. osztályú rendjelét és csillagát, Ezt is átadom, hogy pontosabban festhesse meg. Figyelmeztetem azonban, hogy ezt a vörös taláron nem lehet hordani. De vigyázzon reá, mert ez csak József főhercegnek és nekem van már. A vörös talárt az érdemrend elhelyezése végett az uj képen félrehajtva kell majd festeni, mi végből a művész félve szólal meg: — De majd lesz szives Kegyelmes uram e miatt legalább még egyszer ülni, ugyebár? — Jó jó, majd azt megtehetjük. — Azzal búcsúzott is. Nekem hivatalom van, várnak. Szervusz. Ezzel ért véget a kissé hosszúra nyúlt, váratlan fogadtatás, melyben a nagy főúr úri gesztussal adott jó szivéről és a művészet iránti elismerő szeretetéről megnyilatkozást. Eincxinger Ferenc.