ESZTERGOM XXVIII. évfolyam 1923

1923-08-12 / 63. szám

Megjelenik hetenkint két. Jiu: szerdán és vasárnap. ; Előfizetési ára egy hónapra 400 korona. Névtelen közleményeket nem veszünk figyelembe. • • + Kétoldalas + X szám kor. X ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TARS A I) A L I I LAP Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajos-utca 30 szám alá küldendők Hirdetések felvétetnek a HUNNIA könyvnyomdában, Koaauth-LajGS-u. 30. • • • Négy oldalas X X szám SO kor. X A bölcs urakat, akik napról-napra megállapítják a gazdasági élet szimptomáit, oknyomozzák a drágaságot, vizsgálgatják a koronaesés következményeit, arányítják az árakat a békebeliekhez és a tudós gyönyörével állapítják meg a gyógyulás és boldogulás recipéit, — nagyon megdicsérnénk, ha a sok megállapított bajt mindig tűrhetetlenebbül a bőrünkön nem éreznénk és ha a sok okoskodásból s a szakszerű, tudós tanácsból csak valamicske jót is éreznénk. Hol az egyik, hol a másik fővárosi újság bölcs cikkírója szerint már százféle oldalról is el tudjuk képzelni az egész magyar nemzetre kiható gazdasági romlás okait, hol itt, hol ott látjuk a baj gyökerét és lessük annak a hatalomnak és hivatalos tényezőnek eredményes működését, amely a sok jó tanács közül legalább egyet megfogad és megszüntetné a gazdasági bizonytalanságot, vagy legalább megállítaná a magyar ekzisztenciák százezreit elpusztulással fenyegető, napról-napra növekvő drágaságot. A kiváló gazdasági szakférfiú, Hadik János gróf pl. megállapítja, hogy a búza nem olyan drága, mint a textiláru, mert a búza csak 3000szerese a békebeli árnak, a szövet pedig 8333-szorosa. Köszönjük szépen ; a bölcseséget, mikor a magyar ember ebből az „olcsó" kenyérből sem ehetik eleget — a bő termésből, amellyel mégegyszer akkora országot is el lehetne látni. Igaz, hogy ruházkodni sem lehet, de ez nem vígasztal. Csak a többterraelés mentheti meg az országot: mondja a legtöbb gazdasági tudós és ezen a véleményen vannak a magyar kormány szakminiszterei is. Hát termeljünk ! Dolgozzunk, dolgozzunk, de a termelésnek nagy aránybankellene megindulnia és ehhez talán az államnak is hozzá kellene valamiképen segítenie ügyes politikával és főként erélyességgel. Nem kényszert'thetué az állam pl. a bankokat, hogy a termeléshez tőkét adjanak ? Azokat a bankokat, amelyek úgyis eléggé meghíztak a nehéz idők konjunktúráiból ? Ha igaza van a pénzügyminiszternek abban, hogy bankokra szükség van a kapitalista rendszerű államban, akkor jelen körülmények között csakis azért lehet rájuk szükség, hogy segítsenek tőkéjüket a nemzet talpraállításának rendelkezésére bocsátani. Termeljünk : e pontnál ezennel tisztelettel javasoljuk a kormánynak Esztergomból, méltóztassék a postaépületet megjavíttatni, továbbá a várossal karöltve az elemi iskola részére épületet emelni, tessék továbbá az idehelyezendő pénzügy igazgatóság számára építeni és a lakásínség megoldására pár száz tisztviselőházacska emeléséhez segédkezet nyújtani — és itt mindjárt megindulna egy kis termelés. Ez nem lehetséges ? ! Vagy talán kevesebb a bölcsesség e javaslatokban mint valami gyönyörű elmefuttatású közgazdasági cikkben ? Igaz, de eleget hallottuk és olvastuk már a bölcs urakat is! És mégse javult semmit az állapot. A Bakács-kápolna tisztítása. 1875. óta sűrű füst ós korom rakódott a Bakács-kápolna fehérmárvány oltárhátlapjára ós vörösmárvány falaira. Magyarország legszebb renaissance szentélyének gyönyörű faragványai, fiesotei Ferucci András- halhatatlan alkotásai több helyen már elmosódtak. Három heti tisztító munka után az eredeti formák ismét éleden tűunek elő. Első tekintetre észrevesszük a későbbi pótlásokat, amelyek Ferucci mester csodálatosan fiaom művészetét meg sem közelítik. Az oltáron új a szentségház, szent István ós szent László szobra. Az előbbit Simor prímás készíttette Lippert József rajzai szerint, a kót szobrot Delia Vedora faragta a főkáptalan rendeletére 1875 ben. Nincs biztos adatunk róla, hogy a török hódoltság előtt az oltárhátlap három fülkéjében mily szobrok álltak. De Bakócz Tamás primás pecsétjéből következtethetjük, hogy a középső fülkében szent Adilbert püspök, a jobboldali fülkében evangélista sz. János, a baloldaliban sz. István király szobra volt. Bakócz pecsétje ugyanis csudálatosan hason it a Bakács-kápolna oltárához s annak rajza valószínűleg Ferucci mestertől való. öakócz primás térdelő alakja a pecséten is úgy található, mint a kápolna o tárán. Tehát vagy a kápolna készült a nagy primás pecsétje utan,' vagy a pecsét az oltár után. Valószinőbb az előbbi föltevés. Tabernákulum aligha volt az oltáron. A törökök az ö?szes figurális domborműveket megrongálták, a fülkékben álló szobrokat pedig bizonyosan széttörték ós eltávoították. Egyedül a Szentlélek jelképe, a galamb maradt meg épségben. Szűz Mária domborképón leütötték az alsó ajkat ós a jobb kart, Gábor arkangyalnak a fejét és a jobb karját, valamint a szárnyak egyes részeit, a címertartó állatok fejét, a fáklyát tartó angyalok fejét, egyes részeket a szárnyakból, karokból és lábakból; a négy evangélista és jelképeik fejét, Bakács Tamás térdelő alakjának fejét. A törökök kiűzése után a főkáptalan 1683-ban restauráltatta a kápolnát. Valószínűleg akkor pótolták fehér süttői kőből a domborművek hiányzó részeit. A pótlást végző művész nem állott feladatának magaslatán, mert nemcsak az eredeti stílt ós finomságot nem tudta utánozni, hanem az arányokat sem találta el. Több i helyen a még most is látszó eredeti körvonalakat sem követte. Korának barokk Ízlésétől nem tudott szabadulni. Ebben az időben a főkáptalan a kát oldalfülkébe szent István és.szent Adalbert püspök szobrait helyeztette el, a középső fülke aljára barokk taberuakuiumot készíttetett, amely fölé a boldogságos Szűznek kegyképót függesztette. Ily alakban l>tjuk az oltárt Dorneth rézmetszetén, amely 1835.-ben készült s Jordánszky Elek könyvében található, amelyben Szűz Mária magyarországi kegyelemkepeit írja ie (1836). A kápolna kupolája eredetileg belülről aranyozott rezlapokkal volt borítva. Kívülről ezüstözött lapok fedtek a kupolát, amint Ursinus Veiius „De bello Pannonico" c. könyvében olvassuk. Az ostromok alatt a kupoia beszakadt. Az aranyozott rézlapokat a törökök elvitAz „Esztergom" íáreója. Ö volt az!... Irta: Sávoly Lajos. ... óa ... Ekkor eljöttem. Többé nem is láttam. Sohasem hittem volna, hogy ez így végződhet! Hisz szeretett, ez minden kétségen felül áll, szeretett egy fiatal női szív igaz, tiszta szerelmével. — Minden szava, sóhaja, minden levele „csak Te

w — „senki más" ... és ... mégis. Nemcsak kedélyemre, hanem pályámra, egész világfelfogásomra is kihatott éz a csalódás. Budapest minden részén egyegy kedves emlék újult föl; a gellérthegyi, margitszigeti séták, a múzeumok, képtárak, a Dunapart... séták közbeni társalgásaink, mondhatnám eladások, kellemes viták, az örök csend és nyugalom helye: a temető. Anyja itt volt eltemetve. Gyakran meglátogatta a sírt, sokszor elkísértem én is. Ilyenkor körülsétáltunk a temetőn, — megpihentünk a szokott padon és a főkapun jöttünk ki. Sokat gondolkoztunk itt, ábrándoztunk szebb célok, nemesebb érzelmekről —» túl az aranyszegélyű, ibolyaszínű felhőkön. Lelkünk egybeforrt ilyenkor és úgy éreztük, nem vagyunk alárendelve az anyag, a mulandóság törvényeinek. Az isteni eszmék, a jó, a szeretet, szerelem, vágy, a mindent felülmúló remény ós bizalomtói átszellemült lélekkel, gyöngéden, féltő gonddal szőttük terveinket éveken át, nem is sejtve, hogy mi lesz a vég... Régi ideáim ekkor temettem el mindörökre. Nem hittem többé, hogy van igaz emberi érzés, — melyben nincs önzés, számítás. Nem hittem többé, hogy érdemes hinni, szeretni, rajongni egyé bért, mint amiért az emberek milliói. Eleinte féltem, hogy nem birom ki. A sok uj érzés egyszerre akart kitörni, de magamba fojtottam mindet. Nehéz, reménytelen volt a küzdelem! A munka lett egyedüli célom. Valami különös erőt, buzdítást éreztem ujabb és ujabb küzdelemre. Előre ... folyton előre! Csak a teljes győzelem lehet a cél. Egyideig azt hittem, megbán mindent. Levelet vártam tőle, könnyek közt írt, hosszú, bocsánatkérő levelet. Nap-nap után lestem a postát. Tőle semmi... Majd újra, elszánt, komoly férfiassággal elhatároztam, hogy ú*ryis minden hiába, mindennek vége. Talán heves fiatalságomban meggondolatlan voltam,... talán, talán nem is volt hibás... de mégis mindennek vége! Végének kell hogy legyen! * Később azt hittem, már férjhez is ment. Nrm érdekelt többé, megbocsájtani, mindent elfeledni úgy sem tudtam volna... Budapestet elhagyva, egy kis felvidéki városkában telepedtem le. Multak a hónapok, évek. Hírt sem hallottam felőle többé. Itt ismerkedtem meg menyasszonyommal, akivel később többször felutaztam Budapastre rokonaihoz. Igy törtónt meg... egy ilyen alkalommal. — Remek tavaszi délelőtt volt. A temetőbe mentünk menyasszonyommal. Kedves birátnője sírjára vittünk ki fehér virágkoszorút. Visszafelé a sírtól valami sajátságos erö, sugallat vezetett ugyanarra, amerre valamikor vele oly sokat sétáltam. Az emlékek most egyszerre rohantak meg. Vitt... vezetett' valami előre és leültünk ugyanarra a padra, amelyen vele olyan sokszor ültem. Előttünk illatos, nyíló orgonaerdő s egy kis, különböző vadvirágokkal pompázó térség. Menyasszonyom megközelíteni akarta a virágokat s a tér közepén magános sírra lett figyelmes. A már félig kidőlt fakereszt félig lemosódott feliratát akarta olvasni. A név ós az évszám már nem volt olvasható. Alatta valami goudolat állhatott, de már ebből is csak itt-ott lehetett olvasni egy-egy szót. Lemosta a festéket az eső... — „Fiatalságom... álmaim ... e helyen ... az élet.. e hely nyugalmam." Olvasni, kiegészíteni igyekeztem. Valami leírhatatlan érzés fogott el, Pár pillanat alatt felelevenül ve átfutott előttem a mult, minden emlék felújult, amely e helyhez fűz. Nemcsak láttam, tudtam, hanem éreztem is, hogy hol vagyok. Az ébredő tavasz itt talált hírnöke ... az első ibolya, az élet és múlandóságról való elmélkedéseink, emlékeinek helyén — itt néztük együtt, az ég azúrjában úszó tavaszi felhőket, találgatva alakjaikat. Itt hatott át bennünket, mólyen, együtt a néma csend; a májusi orgonaerdő illatát, a víg madárdalt itt élveztük. Hányszor megállapítottuk itt, hogy milyen „esúf az ólot** odakünn az emberek között!... A halál, élet és szerelem nagy fönségeit éreztük itt mindig magunk körül. Itt csendült fel halkan ilyenkor, komoly ajkáról az a bús ének, amely most megrázza szívem, — hallom a hangját ós előttem van végtelenségben mólázó tekintetével. — Érzem a karját- karjaimban ő az... Ö az, szentül meg voltam győződve. Villámgyorsan hatott át agya-