ESZTERGOM XXVIII. évfolyam 1923

1923-12-23 / 101. szám

1923. december 23 ESZTERGOM g Karácsonyi levelek a primásá levéltárban. irt*: Dr. Meszlén} i Zoltán. Tf.n egy szerény kedvű-lé-em. Mikoí akad egy-két szabad órain, bemegyek u primási palota északi oldalán elhelyezett levéltárba és bolyongok feledre fe kort, melyben élek, s az embereket, kikkel érintkezem. Páncélos vasajtók zárnak el a külső világtól, ahonnan alig hallatszik be itt-ott egy-egy távoli zörej. Néha-néha megcsúszik valamelyik köteg a magas állványokén, sejtelmes, suhogó hangot ébreszt. Mikor balom, szinte felébredek, eszembe jut, hogy mégsem azoké az időké vagyok, ahonnan a sok teleirt pergamen és papírlap való. Ezek a látogatásaim olyanok, mint mikor felkeresem az erdők csendjét, nem azért, hogy a százados tölgyek hosszú során átvágva valami célhoz jussak, hanem céltalanul bolyongva keresem az erdőben magát a» erdőt. Kint az erdőn minden fa, minden kis tisztás, minden megugró vad a gondolatok egész seregót ébreszti fel bennem, s én kergetem önfeledten sajÉS gondolataimat. Benn az íráscsomók erdejében is milden papírlap, melyet felemelek, megél, táplálja képzelő tehetségemet. Megelevenednek előttem azÁárpádok korának társadalma, a török világ Csonkamagyarorszaga, a XVIII. század barokk formákon lecsiszolt ízlésű emberei, Mária Terézia udvara s az ő hosszú uralkodása alatt felnőtt nemzedék. Régi elismert tény, hogy a történelem nevelő hatású, azt mondták a régiek, hogy a történelem az élet mestere. Ezt a hatást fokozott méttókben «rzem a régi írások között. Ezek egyike sem ad történelmet, nem krónika, sem oknyomozó értekezés, inkább egy-egy csepp magából a történésből s úgy tűnik fel előttem, mintha úsznék abban az á-ban, melyet szeretünk a történelem fe'tartóztathatlan folyásának nevezni. Annyi közvetlenséggel hatnak rám a régi írások. Karácsony előtt is benézek szokás szerint a levéltárba. Miközben az állványok előtt elsétálok, szemembe ötlik egy iratcsomó rajta a felírással: Karácsonyi és újévi üdvözlések. Ki tudja, hányszor volt ez a csomó már előttem, de sohasem méltattam figyelemre. Most a kartcsonyi hanguiat érdeklődésem körébe tolja. Látom külső alakján, hogy nem nagyon régi, mindössze 3 50 óves lehet. Mégis kíváncsi vagyok reá, mert tf.r.esony köehdik s érdek%l, mit kivárnak »gymasntk 150 ev előtt a világ r>8gyjai. Felnyitom a köteget, az el-ő kékesszinü l»pon olvasom a fejedelmi udvarokban szokásos címzést: „A mou Cousin le Cardinal Batthyány." Széthajtom a finom papirt, a szemembe ötlik XVI. Lajos jellegzetes, nagyvouású aláírása. A legkeresztónyebb francia király köszöni Batthyány primás jókivánatait s szívből viszonozza. Megilletődve nézem-a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes király kezevonását. A következő Amadó szard király levele. Mellé simul Szanisz'ó lengyel királyé, s a portugál királynőé. Utána következnek a bíborosak levelei. Ha autográf gyűjtő volnék, nem tudnék ellenállni a nagy kísértés nek és talán még magam is belekerülnék azeknak a modern bflnözőkrek hosszú lajstromába, akik eredetileg nemes szenvedélyektől hevítve annyiszor megcsonkítják az évszázadokon keresztül séi tétlenül megőrzött írásokat. Kábító a nevek csillogása, s az aláírások sokfélesége. Patinás hangzású nevek, melyeknek viselői valamikor csinálták a történelmet: Bra*chi, Frankenberg, Colonna, Rochefoucauld, Rohan, Chiaramonti, Auesperg és hasonlóak. Mire végiglapozom az iratcsomót, tisztában vagyok vele, milyen levelekről van szó. A karácsonyi ünnepek közeledtével a bíborosok évszázados szokás szerint felkereslek üdvözlő soraikkal a katholikus szuveréneket ós bíboros kollégáikat. A bíborosok és viiágí fejedelmek ilyen levelei vannak összegyűjtve ebben az iratcsomóban. Keltezésük szerint az 1780—1790. évből vaók. Az első dolog, ami feltűnik, az a nagy gond, amellyel ezeket a leveleket készítették. Korunkat a szertartásossággal és formákkal való nemtörődömség jellemzi, mely egyik velejárója a túlzó demokráciának. Tény, hogy talán éppen a XVIII. század tmzásba ment mindenféle ceremóniáknak formaszei ű betartásával, de viszont az is tény, hogy a társadalmi érintkezés formáit teljesen mellőzni nem lehet. Ma már egyenrangú emberek valahonnan ötletszerűen leszakított papirlapokon irnak egymásnak, mentségül hozva fel maguknak különböző gazdasági nehézségeket és takarókossági szempontokat. Ezeknek szeretném megmutatni ezt a levélcsoraót. A levelek majdnem mind olaszul vannak írva. A bíborosok egvmás közt ennél n Iß vél váltásnál Uulró ag az olasz nyelv, t használták. Batthyány primás maga nem tudo t o ászul s környezetében SfüfB *olt olaa/u! tud) ember. Ezért taitott Béc ben egy ceremouiáriast, aki az ól;**/, leveleket elkészítette. Ehhez a Bécsben lakó Sardagna-hoz küldték fel Pestről, illetőleg Pozsonyból, ahol a primás tartózkodott, a vonatkozó utasításokat, Sardagna leküldte aláírásra a leveleket s amennyiben római bíborosoknakszól tak,a római ügy vivőhöz továbbították. Az ügyvivő adta át a címzetteknek s ő is vette át a válaszokat. A derék Giordani kanonok, a római ügyvivő, már novemt er közepe felé jónak látta figyelmeztetni urát, hogy a levelek elkészítése iránt rendelkezzék, hegy azokat dec. 10-ike körül kézhez kapja és kikézbesíthesse. „Ez itt ebben a dologban" irja Giordani „a ceremóniákban bevezetett szokás ; magában ugyan nem érdekes, de a bíborosok igen pedánsan betartják."... Nem osztom Giordani nézetét. Ez a szokás nekem mindig szépnek és érdekesnek tűnt fel. Kife jezöje annak a szellemi és érzelmi közösségnek, melyben az Egyház első és legtekintélyesebb testülete ól. A bibor viselőit szétválaszthatják nemzeti ellentétek, poétikai felfogások, de van egy közös felület, melyen minden ellentót mellett is érintkeznek. Tényleg a közelmúltban is, bár a világháború választotta el egymástól a nemzeteket, ezek az üdvözlő levelek megtalálták az utat a szuronyerdőn keresztül a nyugati nagy metropolisokból a Magyar Sionig. Újra összeszedem a fakuló papírlapokat. Rendbe teszem ugyanúgy, mint voltak. Elsőnek rakom a csomó tetejére az eredeti sorrend szerint a legkeresztényebb fr.mcia király, XVI. Lajos levelét. Azután összekötözöm a csomót a régi finom sei yen; fonállal, de mielőtt visszaállítanám helyére, móg valami eszembe jut. Az Imperium és a Sacerdotium legfőbb képviselőinek leveleit lapozgattam át. Sok bennük a megszokott frázis, de alapgondolatuk, me yet ott ta: láiok a sorok között, őszinte, hogy t. i. iróik a legszorosabb egyetértésben óhajtották boldog^ásra vezetni azokat a népeket, akiket Isten egyiknek mint alattvalókat, másiknak mint hívőket rendelt alá. Azok a szuverének, akiknek leveleit nézegettem, bár itt-ott tévedtek, katholikusok voltak nemcsak magánéletükben, de kormányzásukban is. A legkeresztónyebb király országában nemcsak katholikus emberek voltak, d? kathoikus volt maga az ország is. De mikor ezeket a leveleket először rakták ki a levéltárba, akkor elitdult bódító útjára a francia forradalomból a politikai liberalizmus, mely az államhatalmat semlegesnek nyilvánította az Egyházzal szemben. Azóta az Egyház saját meggyőződése ellenére is kénytelen keresni a politikai hatalomtól való teljes függetlenséget. Fájlaljuk ezt mindnyájan, akik a keresztény európai társadalom javát akarjuk, mert az a meggyőződésünk, hogy ebből a különválásból a népeknek kára van. Hogy a politikai liberalizmus egyolyan eiőremenése, ahoanan nines többé visszatérés, vagy pedig csak divat, ha mindjárt több szaz évig is tartó, de végül mégis csak elmúló divat, azt csaK a jó Isten tudja. Lehe*, hogy majd hosszú idő után újra előveszi valaki a régi iratcsomót, benne a XVIII. század királyainak és egyházfejedelm-inek üdvözlő leveleivé', s mig a XX, század gyermekében fájó gondolatokat ébresztett a jelen és a mult ellentéte, addig ő elmélkedve ugyanazon iratcsomó felett majd megeléged tten fogja megállapíthatni, hogy a lelki és a világi hatalom együttműködése éppen olyan szoros az ö korában, mint a XVIII. században volt. Hogy milyen lesz akkor a világ, nem tudom, de ugy érzem, hogy a népek nyugodtabbak lesznek és boldogabbak, mint ma ... •• Pár szó az „Esztergoméról. Pár nap múlva az „Esztergom" ismét új évfolyamába lép ; befejezi XXVIII. évfolyamát, amely e lap történetében kivételes jelentőségű. Uj nyomdába jutva, uj formát nyerve gyönge erőnkkel is igyekeztünk .e lapot régi nagy múltjához és súlyához inért magas színvonalán megtartani. Ha végiglapozzuk a lefolyt évfolyam egyes számait, lelkiismeretünk nyugodt, megtettük, ami legjobb tehetségünkből tellett, sőt minél jobban görnyedeztünk az anyagi terhek súlya alatt, annál ragyogóbb fénnyel sugárzott lelkünkben a remény, hogy az „Esztergom"-ra üreg hivatás vár e város és környékének kultúrájában és mi, mint e nagy munkában a Gondviselés csekély igyekezettel akarjuk a közönség illúzióját szolgálni. A nagyérdemű közönség szíves elnézését kérjük. A helybeli gimnázium irodalom tanára boldogan biccentett a főszolgabíró felé, aki komoly deiüvel helyeselt, a közönség viharos tapsra fakadt, a színészek pedig összenéztek. — Ezt nekünk játsza — mondta a direktor. — Erre magam is kíváncsi vagyok. — Ezt nekem játsza — szélt Ofélia. Három bot-dobbanás ós megkezdődött „Hamlet," Egy „Hamlet", amilyenről {Shakespeare sohasem álmodott. Együgyű szavakból, együgyű fordulatokkal. Vásárok számára erősen megrövidítve. Csak az események kergették egymást, mint az igazi színpadon. Es mégis... a közönség figyelt, néha szinte a légy zümmögését is hallani lehetett és az emberek szája nyitva volt, mintha síinmóz csöpögne beléje. Végre ahhoz a jelenethez érkeztek, amikor Hamlet a színészek közt van. A fekete bársonyruhás, tollas fövegű bábú, aki a töprengő dán herceget ábrázolta, a színészek elé lépett és szólt hozzájuk: — Mit nektek Hekuba ? És ti mégis belesírjátok minden szomorúságtokat Hekubába. Rongyos, éhenkórász had! Szemetekből az apostolság tüze fénylik, de gyomrotokból a tapasztalt súgó egészen más szerepet sugall nektek. Világgá mentek fiatalon, hogy lelkesen hirdessétek nagy költők léleklátó sza- j vait. De csakhamar rájöttök, hogy a { közönség, az áldott nagy közönség nem szeret gondolkodni, nem akar épülni, nem akar okosabb lenni. Komédia kell neki, hiú cafrang, olcsó káprázat, kellemes hazugságok, aljas ingerek. Ti az embert akarjátok megmutatni az embernek, de neki báb kell, a saját illúzióinak délibábja. Mig a ti igazmondó színházatokat a közönség félve kerüli, egy rongyos bábszínház, amelynek szabad szemtelenül hazudni, learatja orrotok elől az aranyat, de a babért is. Nézzetek körül, a helyi szinügyi bizottság tagjai ott ülnek a bábszínházban és tapsolnak a kócbélű színészeknek, akiknek nem kell szubvenció. — Ez benne van a Shakespeareben ? — kérdezte gyanakodva a főszolgabíró az irodalom tanárától. — Benne van, — hunyorgatott a tanár úr, akinek titokban mindig jól esett, ha a bizottsági tagoknak borsot törtek az orra alá. — Nem mondtam, hogy nekünk ji'tszik ? — nézett köiül diadalmasan a szini direktor. A bábu-Hamlet most tépelődve járt fel ós alá, látszott, hogy valamit készül mondani. Mindenki figyelt. Végre Hamlet odalépett Oféiiához, akinek pici viaszarcán örökké szomorkodott üvegszeme. — És te Ofélia!.. . — szólt Hamlet és amennyire a drót megengedte, lehorgasztotta a fejét — te tudod, hogy ón is voltam színész, én is velők ettem a könnyelmű, könnytől sós kenyeret. Abban az időben móg hittem az emberekben, hittem még a nőkben is. ^]lém akadt egy leány, aki szebb volt, mint a legszebb álmom ... Nem mondtam neki szépeket, ahogy mások teszik. Nem magasztaltam a bájosségát alattomos bókokkal, amelyeket nem a szív, hanem a hideg ész talál ki. Nem udvaroltam neki, nem kiáltottam ki vásári módon az én előnyeimet, képességeimet. Csak az igazat mondtam neki. Az embert mutattam meg neki, az igaz, őszinte, hibákkal tele embert. De neki nem az ember kellett, hanem csak a szerelem komédiája. Nem volt füle a számomra. A másik férfi aljas hizelgését, ravasz bókjait szívesebben hallgatta, Engem kinevetett. Lásd, lásd t fólia, a nő is olyan, minta közönség. És aki hódítani akar, annak hazudni, csalni, alakoskodni, komédiázni kell tudni. Ezért nem tudok én többé színész lenni. Ofélia szeme a nézőtérről valósággal rámeredt a kis fekete bársony emberkére, aki nem is volt feléje fordulva és mégis hozzá beszélt itraz, meggyőző emberi hangon. Mikor befejezte, rengeteg tapsvihar támadt. Ofeüa c^ak erre a menydörgésszsrű zajra tért magához. Nem tudott többé a helyén maradni. Kiment a nézőtérről, hátra került a bábszínház mögé, széthúzta a hátulsó bejáró függönyét és lelépett. Egy ember volt ott, háttal feléje, bársony kabátban. Egy színpadi dobogóra, könyökölt, amely esik a melléig ért. Feje árnyéka sajátságos élesen rajzolódott egy miniatűr színpadi hátszín vásznára. Az egyik keze el volt foglalva a dróttal, amelyen a bábut rángatta. A másik kezével pedig eltakarta az arcát, amelyről könnyek peregtek. Úgy el volt merülve a saját szavaiba, hogy nem hallotta, hogy valaki a háta mögé lopózik. — Herepey ! — szólt rá Ofélia ... Benn a .színpadon a kis bársonyruhás Hamlet elesett. Orra bukott. Nehánv percig feküdt ebben a pózban. Mindenki várta, hogy most mi lesz. A bábú pedig ott. feküdt. Némelyek vihogni kezdtek, mások pisszegni. Türelmetlen lábdobogás is hallatszott. Néhány erőteljes „pszt" után Hamlet végre mégis lábra állt. Kissé tántorgott és egész testében remegett. A csönd hirtelen helyreállt. Feszült figyelem lépett helyébe. És alig érthetően, inkább nyögve-búgva így szólt Hamlet: — Csakhogy eljöttél Ofélia ! A függöny váratlanul legördült. — Ez is benne van Shakespeareban '? — kérde/te a főszolgabíró. — Nem. E'. egy kis enyhítés — felelte nagyképűen az irodalom tanára. És le;ke mélyéből tapsolt.