ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922
1922-10-29 / 118. szám
POLITIKAI ÉS TÁESADALMI LAP Megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 50 K. Egyes szám ára: hétköznap 5 K, vasárnap 8 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv nyomdájában. fl kivilágííaílan sirok. Esztergomban, 1922. október 29.-én. Szerkesztő Úr! Megint fogják irni az újságok, — újra itt kisért emléke — hogy az 1918. év őszirózsái Magyarország koporsóját takarják, amely koporsóból fel kell támadnia a magyar nemzetnek — jól jegyezzem meg és aszerint cselekedjem — a fajiság és a keresztény erkölcs erejével. Azután következnek szemrehányások a társadalmat illetően, hogy kevés benne a hazafiság, az áldozatkészség és belátás, majd olvashatunk a kormány felelősségrevonásáról, a nemzetgyűlés gyalázásáról, hogy nem dolgozik, sokat elmulaszt és tengernyi bajnak válik okozójává. Végül következik a kérdések kérdése: kog} 7 ki is az oka gazdasági leromlásunknak és nj^omorúságunknak s hogyan is lábolhatnánk ki belőle?! Négy esztendő óta emlékeznek, felelősségrevonnak, terveznek, tanácsolnak és évfordulóznak már nálunk Szerkesztő úr, úgyannyira, hogy most, amikor ismét lehullanak a levelek és a baj csak szaporodik, az én sorsom meg csak rosszabbodik, a szép szavakban és a sok beszédben nem hiszek többé, egyedül azzal számolok, amit a mindennapi élet a maga kérlelhetetlen következetességével elém tár. A politika tudományához nem értek, Szerkesztő úr, nem tudom, mit hogyan kellene tenni a jobb Magyarországért, csak azt tudom, hogy a nyomorúság rémével napról-napra nagyobb küzdelmeket kell vívnom és a magyar ideálokért rajongó lelkemet valami mind soványabbra szorítja lesoványodott testemben. Végtelenül röstellem és sokat sirok miatta, hogy gyermekeimnek csak naponta egyszer adhatok főtt ételt és hogy Jóskát nem ereszthetem iskolába, ha megered a hideg őszi eső, mert nincs cipője. Azután, Szerkesztő úr, ma épen Mindenszentek és Halottak napja előtti szombat van, ilyenkor koszorút szoktam vásárolni apámanyám sirjára, de most nem vehetek, mert nincs pénzem. Gry er ty át sem vehetek. A sírokat nem világíthatom ki. Különben a gyertya fényénél úgyis röstellenem kellene, hogy szülőim sir ját koszorútlanul hagyom Halottak estéjón. Apámanyám ilyenkor mindig koszorúval és gyertyával mentek a temetőbe szülőik sírjához és nekem meleg gesztenyét és mézeskalácsot vettek az úton. Istenem! De ha volna pénzem, talán inkább Galíciába küldenem valami jó léleknek, hogy János fiam sirjára vegyen gyertyát. Szegény elesett fiam sirja is kivilágítatlan lesz. Szerkesztő úr! Ne is irjon ön visszaemlékezéseket a szomorú októberről, ne is kovácsoljon ön szép elveket a történelmi tanúságokból, — úgysem hallgat már önre senki: ha nem rosszak, akkor fáradtak és nyomorodottak a lelkek. Ki tudja, meddig tart még a gyógyulás. Áldozza inkább a kivilágítatlan magyar síroknak kegyeletes sorait és gyújtsa meg felettük a feltámadás reményének szövétnekét. Menjen csak majd ki a temetőbe és lássa, mennyi sir nem lesz az idén kivilágítva. Szomorú ősz! A sirok sötétek és hideg szobában imádkoznak a szegény magyarok, anya nem vesz gesztenyét, gyermekek nem őriznek gyertyalángot. HIREK. * Félmilliós adomány. Dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás az Országos Inségenyhitö Mozgalom (Horthy-akció) céljaira 500,000 K-át adományozott oly meghagyással, hogy ezen öszszegből 100,000 K Esztergom város, 100,000 K pedig az esztergomi járás Ínségeseinek javára fordittassék. * Ezüst évforduló. Hajdú István gazdasági főtanácsos, primási jószágigazgató és neje Tóth Izabella f. hó 23.-án ünnepelték házasságuknak, melyet Túrán kötöttek, 25 éves fordulóját. E nap alkalmából a szentségekhez járultak s az áldást a jubiláns párra Dr. Csernoch János biboros-hercegprimás adta házikápolnájában, ki ezzel a figyelemmel honorálni akarta javai hűséges sáfárjának buzgó s tevékeny szolgálatát. A jubiláns házaspárt számosan keresték fel üdvözletükkel. * Kegyeletes emlékünnepély a hősök temetőjében. A Magyar Turista Egyesület Esztergomi Osztálya a helybeli katonai helyőrség részvételével november hó 1.-én, — halottak estéjén — délután 3 órakor Szentgyörgymezőn a hősök temetőjében (a szenttamási temető mellett) a világháborúban elesett hősök sírjánál kegyeletes emI lékünnepélyt rendez, melyre a város hazafias j közönségét s társadalmi egyesületeit tisztelettel AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hanyatló szinmüvészetünk. Az ólmos őszi ég permetező könnycseppjeiként sir fel a panasz néhány fővárosi lapban a vidéki színtársulatok haldoklásáról, Thalia papjainak ós papnőinek sikoltó nyomoráról, a „nemzet munkásainak" teljes testi-lelki lerongyolódásáról. A szinósz Lear király a nincstelenség rémének zsákmányaként tántorog, hajlókától, trónjától megfosztották az éhség üresarcú, szárazkópű fúriái. Királyi palástjának szakadásain besivit a szél, becsorog az eső, mely szétrothasztja nemcsak a színpadot, hanem az eszmét, az idealizmust is és kioltja t a Múzsa oltárán pislákoló szent tűz lángját. És hiányzik a megértő sziv, a jóságos segitő kéz, a művészetért mindent odaadó áldozatkészség. Eddig a panasz. Megértjük a riadó panaszt, mely egyszersmind szemrehányás is. Hiszen ki vonná kétségbe, hogy a színművészet hatalmas lendületet adott a közművelődésnek, a nemes ízlés fejlődésének s életalakitó nagy emberi és erkölcsi igazságokat dobott felszínre. Jól tudjuk, hogy az Egressyek, Lendvayk, Szigetik, Megyerik, Szerdahelyik és más régi hires színészek, kik erős faji és erkölcsi érzésektől voltak áthatva, elévül hetién érdemeket szereztek a magyar nyelv fejlesztése, művelése s az irodalom felvirágoztatása körül. A színművészet nemzeti művelődóst terjesztő, jellemalakitó, nemes izlóst fejlesztő hatásával tisztában volt az a lelkes és áldozatkész magyar publikum is, mely 1837-ben lehetővé tette az első nagy színháznak, a Nemzeti Színháznak megépítését. Kis ós nagy mecénások hordták össze pénzeiket, adományaikat, csakhogy a nemzeti műveltség oltára, a színművészet, hajlókot találjon, mely egyszersmind bölcsője, menedéke ós szemináriuma legyen Thália papjainak. Eme nagyszerű gesztusban, mint azt ama kor költője zengi, „egy magát megbecsülő népnek móltósága" nyilatkozott meg. S az elmaradottságából új ösvényekre vágyó magyar nemzet felkarolta ezt a csecsemőszinművészetet. Ragyogó perspektíva Ígérete fútt a lelkesek felé, kik hittek a színművészet nemzetébresztő s regeneráló erejében. "Nagy hivatást jósoltak neki s azért nobile officiumnak tartották e gyermeknek, mint édes tulajdonuknak, nevelését, ruházását és ápolását. Akkor még nem sejtette a magyarság, hogy ez a bölcsőjében szunnyadó, szépreményekre jogosító gyermek léha kamasszá és züllött kéjenccó fog fejlődni. Mert panaszos vallomást kell tennünk : a gyermekben keserűen csalódtunk. Nincs szándékunkban könyörtelen aposztrofálást végezni, csak a meztelen valóságra döbbenünk reá ijedt ráeszmélósben: hová sülyedt a színművészet! Ne mondja senki úri fölénnyel: hogy nincs érzékünk a művészetnek ezen legnemzetnevelőbb, de egyúttal nagy morális veszedelmek lehetőségeit keblében hordozó formája iránt; ne vádoljon senki igazságtalanságról, méltánytalanságról, ha meg merjük kongatni a vészharangot a színművészet felett! De ezzel az igazságnak és a nemzetnek tartozunk! Mióta a szabadelvű eszmék világra szülték a féktelen individualizmust s a nagy egység szétguruló darabjai egyénekké betegednek, a korlátlan szabadság őrületében táncoló egyedekkó — a színművészet is majmolta a mozaikra tört emberiséget s beleveté magát ebbe a „danse macabre"-ba. Ezzel aztán eljátszotta a művészetet diszitő, mindenek fölé szárnyaló fönség objektivitását. Minden művészetnek örök tulajdonsága, hogy a köznapi szükségletek porából ikaroszi szárnyakon visz fel az ideálok napjához, fénkölt eszmékkel teliti, nemesiti a lelket s abban vágyat ébreszt hasonló ideálok követésére és megvalósítására. A színművészet dicső feladata is az lett volna, hogy megsuhogtassa a lelkekben a nagy szépségek szárnyait, hogy megmutassa: hogyan kiáltják ki magukat a nagy emberi közösségek a művészetben, hogy kifejtse a szavak erejéből az örök emberi zokogások és kacagások zuhatagán átvillanó erkölcsi erők életet formáló motívumait. A liberális gazdasági rendszer kufárszelleme, a minden eszközzel felhajtott profit, tisztességtelen kereskedést űzött Thalia templomában. Hogy nagy tömegek látogassák a színházat ós igy nagy haszonnal dolgozzanak : a tulajdonosok keresve-keresték az érzókingerlő, piszkos darabokat, vagy ha ilyen épensóggel nem akadt, könnyű volt még a tisztességes darabokat is megfűszerezni ilyen jelenetekkel. Igy a színművészet a kalmárok kezén megtagadta nemes hivatását s elhagyván az utat, melyen haladni predesztinálva volt, az erkölcsi fertőbe tévedt. Ez természetes is, mert a liberalizmus féktelen egyedi kultuszában úgy benne van a züllés ós rothadás, mint a hogy a gyümölcs rezultátuma a fa életnedveinek. Csak a tiszta valóságot regisztrálom, midőn megállapítom, hogy a színművészet általánosságban megfeledkezett fenkölt hivatásáról. Tisztes-