ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-10-01 / 110. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 50 K. Egyes szám ára: hétköznap 5 K, vasárnap 8 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gabriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lörinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv nyomdájában. Szent napok előtt. Esztergomban, 1922. szeptember 30.-án. Dél felől erősen villámlik, a békemű recseg-ropog a hamisság és az erőszak ingó alapján, a magyar nemzet igazságának ideje már nem lehet olyan nagyon messze. Ugyan még sehol sem láthatjuk a javulás legkisebb biztos jeleit sem és a jövő jobb és boldogabb Magyarországának még csak a kontúrjai sem mutatkoznak, politikailag kutyául, diplomáciailag csehül és gazdaságilag szánalmasan nyomorultul állunk, a szenvedések rengetegén kell még magunkat keresztül küzdenünk mezítlábas, éhező gyermekeinkkel, síró aszszonyáinkkal, a nyomorúság testi-lelki betegeivel, — de a föld reng és úgylátszik, csodák évei jönnek, a népek hazafias hősiességének, igazságának csodálatos évei: remélni, remélni! Időnk eljöveteléig4 pedig Uram irgalmazz nekünk és őrizzük szivünkben ezeréves kincsünket, magyar katolikus hitünket, amellyel már szörnyű viharokat élt keresztül a nemzet. Egypár szent napot jelöl ki a katolikus magyarság a nemzet legszomorúbb idejéből, amely napokon csupán imádkozunk és hiszünk: október 7., 8., 9. Ha talán máskor tűrhetetlen nyomorúságainkban és nagy bajainkban átkozódással szóltunk és elkeseredéssel dolgoztunk: ezeken a napokon imádkozzunk, amikor szólunk és higyjünk, amikor dolgozunk. Nincs ma ennél . nehezebb, mint ezt megtanulni, hogy ezentúl mindig így tegyünk, de meg kell tanulnunk és így kell tennünk, hogy el ne vesszünk. Budapesttel volt az egész nemzet, amikor a minap a haza és az irridentizmus önfeláldozó hősének temetésén beláthatatlan sorokban tanúságot tett hazafiságáról. Most pedig, amikor a vidék szegénységünk miatt csak alig utazhatik fel a fővárosba, a katolikus nagygyűlésen tegyen tanúságot ősi szent hitéről és imádkozzanak Budapesten úgy és a nagygyűlés legyen oly impozáns, mintha az egész nemzet ott jelen volna és minden magyar ott imádkozna a könnyekkel megszentelt ezeréves, nemzetfenntartó magyar katolikus hit demonstrációján. Városi közgyűlés. A város képviselőtestülete szerdán délután 4 órakor közgyűlést tartott, melynek 72 pontból álló tárgysorozatán teljes négy óra hosszáig tanácskoztak a város atyái. Rengeteg szófecsórlés, aprólókoskodás, fölösleges aggodalom, gyanúsítás, akadékoskodás, érzékenykedés, mindez „a város javának" kényelmes leple alatt. Ha összegezni akarjuk az eredményt, egy örvendetes eredményt mégis felmutathat ez a közgyűlés. Elvileg hozzájárult a tatai erdŐvódi ós vadőri szakiskolának Esztergomba való helyezéséhez ós felhatalmazást adott a város tanácsának, hogy az ilretékes tényezőkkel ez ügyben tárgyalásokba bocsátkozzék. E kérdéshez minden felszólaló látható örömmel és az új intézmény iránti szeretettel szólt hozzá, amit kevésbé lehet elmondani a tárgysorozat más, ugyancsak fontos pontjainak tárgyalásáról. Sőt volt egy tárgya a közgyűlésnek, ahol a városatyák egy része — sajnos, a jelenvoltak többsége — milliókat dobott ki az ablakon, leszavazván a Ripária melletti városi szükségbarakkoknak a dorogi bánya bérletébe való átengedését. A bánya ugyanis e jelenleg üresen álló, romlásnak indult, használhatatlan barakkokat kislakásokká szeretné átalakitani több milliós befektetéssel megbizható, Esztergomból kijáró bányászok részére s a várossal az előzetesen folytatott ós eredménnyel kecsegtető tárgyalások folyamán úgy egyezett meg, hogy az itt létesítendő lakások egy harmadát, de legalább is hat lakást a város rendelkezésére fog bocsájtani. Aki tudja, hogy Esztergomban mily lakásinség van s hogy még vagcmlakóink is vannak, továbbá, hogy e barakkok lakásokká való átalakítását már régóta sürgeti a közvélemény, de e célra nincsenek milliói a városnak, elámul, midőn e sorokban olvassa, hogy a bányának e kedvező ajánlatát, mely a folytatott tárgyalások befejezósekóp már csak közgyűlési jóváhagyást igényelt, a képviselőtestület többsége leszavazta. A bánya, amely annyi esztergominak ad ma már biztos kenyeret, amelynek közelsége e városra nézve annyi áldással jár s amelynek nobilis vezetősége Esztergom nyomorúságos gazdasági helyzete iránt ritka megértéssel ''viseltetik, igazán nem érdemelte meg a képviselőtestület részéről ezt az eljárást. Teljesen értjük és méltányoljuk az elnöklő Antóny dr. polgármestert, aki a névszerinti szavazás eredményének kihirdetésekor kemény szavakkal bélyegezte meg a „nem^-mel szavazók szüklátását, kicsinyes aggodalmát, amely miatt Esztergomban semmi nagyobbszabású alkotást felmutatni, semmi szép tervet megvalósítani nem lehetséges. — A közgyűlés egyéb sok tárgya közt emlékezetre érdemes, hogy a képviselőtesA magyar szüret. Hej, cigányzenés, vidámságtól túláradó magyar szüretek l Hol vagytok, hová tüntetek ? Szüretelő leányok nótázásától ós dóva^j kacagásától visszhangzó szőlőhegyek, de elfanyalodtatok, de elcsendesedtetek! A szedők oly némán, szomorúan vagdossák le a venyigékről az édes musttól csöpögő fürtöket, mintha nem is szőlőt, hanem őszirózsát szednének valamely kedves halott sirhalmára. A puttonyhordozók járása is olyan halk, olyan óvatos, mintha ravatal mellett járnának és félnének, hogy megzavarják az elköltözött örök álmát. .. Egy szüretelő csoport az Aranyhegyen. Hűvös szól fújdogál s az októberi égen nagy gyászlobogók vitorláznak. A levegő szürke taván fekete madarak csapata úszik, egy öreg borház padlásán meg fel visít a bagoly. Azután csend, néma, mint a feldöbbent lelkiismeret. Ne kérdezd a szüretelőktől a szótalanság okát! Megríkatnád őket. Miért ? Talán a venyigék sárgabarna levóldisze, a fáradt és bágyadtan mosolygó őszi napsugár, a madárdaltól nem háborgatott természet az élet múlandóságáról, a nagy Pán haldoklásáról suttog szivükbe fájó emlékezést ? Talán az tölti el melancholiával lelkük meditációs, sejtelmes belsejét, hogy elmúlt a nyár, a ragyogás, a pezsdülő élet, a kasza-kapa-pengés, a sarlócsengós, a kacagás és üdeség s az ősz láthatatlan keze a megdermedés s élettelen, hideg megmerevedés vonásait rajzolja a természet arcára? Hisz oly sok érzés és hangulat, szépség, erő és poézis van a haldokló, agonizáló természet Őszrefordulásában . .. Ez már a negyedik ősz, midőn a hervadás ós lombhullás felvórzi, sajgóvá nyilazza a sziveinket. Mert fájó emlékek hamuja hull járásunk alá: a magyar hervadás, a magyar haldoklás lesújtó valósága. Megcsonkitottságunk rángó fájdalmát, letörtsógünk vonagló kínját- s megaláztatásunk égető szégyenét lebbentik lelkünkbe az ősz ködös sóhajai. Az őszi szelek süvöltóséből bilincsekbe vert, elnyomott, megkínzott magyarok nyögése, jajgatása, esengő siráma döbben j föleinkbe. Siralom veri fel az erdők barna avartengerónek mélyét, hörgóssel telnek meg a magyar várak, a bebörtönzött s élve eltemetett rabmagyarok krisztusi szenvedéseinek sikoltása mint szélvész rázza meg szivünket. Megtaposott,^megkorbácsolt véreink kínjától pirosak a Maros és Olt habjai, a Duna vizét magyar könnycsepp táplálja s ettől lesz sós a rohanó Vág és Garam. Ezért oly búskomor a magyar ősz; ezért j oly néma ós dalnólküli a magyar szüret. De í nemcsak nálunk, az esztergomi napsütötte domb- i oldalakon, nemcsak a neszmélyi, budai hegyek- i ben ós egri szőlőkben. Négy esztendő óta sira- j lom van a Királyhágón túl, a Hargita mellett, j a Kis- és Nagy-Fátra nektártól csepegő déli lejtőin is. A fenyvesektől vadregényes Magas Tátra, mint megsértett óriás áll komoran, zordan, leszámolásra készen; mig dúsfüvű lankáin n,óma csendben legelész a juhnyáj s valami mélységesen keserves nótát tilinkóz a pásztor furulyája. Messze, messze Csikországban pedig megfagyott az ajkakon a nóta s a fonóba a kacagó, dalosajkú leánysereget négy év óta szomorúan várja, mert hiába várja a mesélő őszi este. .. Fojtó, nehéz ködfátyolba burkolódzik a természet s a ködökkel együtt kimondhatatlan Ára 8 korona. bánat és tragédia keserve telepedik mindenre. Tántorgó lábakkaal tapos közöttünk a halál, döngő léptekkel jár a nyomorúság s bujdokol a nagy magyar fájdalom s a sötét mártiromság töredelme . . . Oh, ha ennek a fájdalomnak olyan szava volna, mint amilyen gyötrő, kinzó ereje van, ón úgy képzelem, hogy akkor egy égbetörő, földet megremegtető, szivet repesztő sikoly hasítaná keresztül a levegőt s dübörögve vonulna végig a Duna-Tisza ölén és a Kárpátok koszorújától övezett elrabolt területeken, oly könnyfacsaró fájdalmasan, mint gyászposztóval bevont harangok siralmas kongása . .. Mert a magyarnak nem lehet e hazában vigalmas, nótás, muzsikás szürete mindaddig, mig a Kárpátok bércein, az Adria fodros hullámain nem a nemzeti trikolórt lengeti a szél! Addig szívből fakadó őszinte érzelemmel nem dalolhatjuk el az öröm dalát s nem rophatjuk a ropogós magyar csárdást, mig gyászos ravatalon kell látnunk mindannyiunknak kifosztott, haldokló közös édesanyját: Hungáriát. Addig keserűnek fogjuk érezni a hegynek édes levét, addig fojtós lesz a lágy kenyér, mig Tokaj nektárforrásának közeléből el nem takarodnak a rablók s mig Bácska ós Bánát termésének aranyzuhatagja bocskoros szerb haramiáknak ölébe omlik . . . Addig is, mig eljön a várvavárt kikelet s elvonul a dögkeselyük csapata, a négyes folyam és hármas halom maradék országában bosszút lihegve száll ég felé a vig szüretétől, nótás jókedvétől megrabolt s anyagi ós erkölcsi javaiból kiforgatott nemzet árva fiainak imágsága : „Hiszek . . . egy isteni örök igazságban," mely yiszszaadja nekünk az országot, a testvért, anyánk sirját, szülőhelyünket s ezzel együtt a dalt, Örömet, vig szüretet, friss szőlőt és lágy kenyeret! Soltész István. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA.