ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-08-20 / 98. szám

POLITIK AI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 30 K. Egyes szám ára: hétköznap 3 K, vasárnap 5 K. Főszerkesztő : Homor Xratre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzái'ovits Gusztáv könyvnyomdájában. Szent István napja van és Magyarország nemzeti ünnepet ül. Ünnepli első királyunk szent emlékét, akit a keresztény egyház főpásztora az „apostolig cim glóriájával különböztetett meg a föld minden más uralkodójától. Európai történelmünk viszontagságos évezredéből Szent István alakja fényes tüneményként ragyog szót a magyar égbolton, méltóan arra, hogy amig magyar lesz a világon, az O emlékezetének a napján ünnepeljen. 0 volt az, akinek a kereszténységben újjászületett Magyarország megalapozását köszönhetjük. Mély hódolattal járulunk ma Eléje, hogy visszaidézzük ősmultunk tanulságait, amikor az 0 előrelátó bölcsessége a nyugati kultúrához csatolta a magyar nemzetet a kereszténységbe beolvasztása által. Jövendő sorsunk ezzel eldőlt,' mert a civilizáció osztályosai lettünk. Szent István nagyszerű erkölcsi és állami szervező ereje biztosította számunkra ahhoz a legfenköltebb világnézlethez kapcsolódásunkat, amely Krisztus óta a legméltóbbnak bizonyult a követésre, mert legtisztább forrása a lelkek bókéjének és az emberszeretetnek. Magyarország azóta az apostoli magyar királyok keresztény országa, amely annál bensőbben érzi a kereszténységében rejlő összetartó erőt, mennél nagyobb támadások érik a hitet, a vallást, az Istent, épen a kereszténység gyöngitésének a szándékával; pedig a kereszt az emberiségnek önmaga fölött kivivott diadalát jelenti világszerte. A muló századok során még sohasem volt több okunk rá, hogy honópitő nagy királyunknak, az elsőnek és apostolinak, az emlékezetéhez olyan imádságosan kívánkozzunk, mint a ránk erőltetett halálos békének ezekben a mostani nagy válságaiban. G-yötörtetésünk folytonosságában megkönnyebbülésünk, ha az O védőszellemótől kérünk erősítést, vigasztalást és bízó reménykedést s ereklyéihez zarándokolva tanúságot teszünk arról, hogy vissza akarunk térni az 0 példájához lelki tisztaságban, hazaszeretetben és a magyar jövendőért munkálkodásunkban. A magyar nemzet égető keservének ebben a szorongásos korszakában O lebeg előttünk s akik megértük a magyarság legzordabb válságát: Hazánk vívódását átszenvedve, még annak a felelősségnek a súlyát is viseljük, hogy a mi feladatunk visszarántani az örvény széléről a nemzetünket. Megpróbáltatásunk nehéz óráiban, rettegve az ősi magyar Haza pilléreinek a roskadozásától, Szent István alkotó lelkének az erejét sóvárogjuk a magyar ükunokákba, akiket bábeli zűrzavar atka fog, hogy ne lelhessenek egymásra a nemzeti egyetértés és a testvéri egység szent közösségében, amikor a templomunkat, feldúlt magyar Hazánkat kell a pusztulástól megvédenünk. Szent István ezeréves Őstölgye, a népek rengetegének ez a büszkesége, recseg-ropog a sors fejszecsapásai alatt. Viharálló lombozata közé háborús fergeteg villámai sújtottak olyan pokoli erővel, ahogy még sohasem s a legszebb ágakat tördelték le az örökéletnek szánt délceg törzsről. A széttépettség ernyesztő bénaságában meginog a csonka törzs, amelynek a gyökereit a nemzet véres könnyárja mossa; mig a bensejében gyilkos faféreg s szú őröl. Ha valaha, akkor most van rá szükségünk, hogy a vergődő magyarságot megihlesse dicső emlékű nagy királyunk, aki egyik kezében harcos szablyával, a másikbán a béke keresztjével állott őrt újjászülető nemzete bölcsőjénél. Szent István keresztény szelleme van hivatva arra, hogy együtt tartsa és óvja a tétován megoszló magyarokat, akiktől egységet és önfeláldozást követel nemzeti létünk problémája. Budavárába, az 0 ereklyéihez hívnak ma a harangok. Ercszavok panasza felzokog az égre, körülsírja Nagymagyarországot és aki magyar él ezen a földön, az mind együtt sír a bánatos haÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Meghalt a gyerek. Irta: Gábriel István. Két mezítlábas asszony beszélgetett az udvaron és ebből a beszélgetésből tudtam meg, hogy meghalt a gyerek. — „Es nem siratja nagyon?!" kérdezte az egyik jajgató hangon és belenézett a másik egyhangú éjjélezéstől fáradt, száraz szemébe. — „Még ha legalább akkorra lett volna, mint a maguk Bözsikóje !, . ." — felelt rá lassan, aki az anyja volt és aki nem volt az anyja, udvariasságból nyomkodta a szemét. Mindenikük tudta, hogy ez igy jól van: a részvét kell. Nem szóltak tovább semmit. Igaz, Bözsike legalább már menni is tud, az más. Aznap késő estig kinn ült az udvaron a két asszony szótalanul. Egyébként alig lehetett tudni, hogy nagy dolog törtónt a házban: meghalt a gyerek. A ház népe és a lármás gyerekek már aludtak s az apa, aki vasúti, késő éjjel jött haza. Másnap reggel azután Józsika kérdezte a mamát, hogy miért nem sir a Misiké ? — „Azért fiacskám, mert meghalt!.. ." — „Hát azért nem nyitja ki a szemét?" — „Azért!" — mondta a mama kedvetlenül és a gyerekeket kikergette a szobából. Vagy 9 gyereket hajtott ki. Misiké, a kis pólyás tizedik, ott maradt szép csendesen az ágyban. A gyerekek között azután nagyhamar elterjedt az udvaron a hir, hogy a Misiké nem nem sir többet ós nem is nyitja fel a szemét, mert meghalt. Ezt mondta a mama. A szomszéd gyerekek is átsereglettek az udvarba ós kiváni csian nézegették a lefüggönyözött ablakot... — „Józsikám, hívd át a keresztmamát! Mondd neki, hogy siessen, mert a Szendreióknól valami nagy baj van!" szólt ki a gyerekek közé Szendreinó, a Misiké mamája. A komaaszszonyt ugyanis csak át kell hivni. Jött is, sietett. Tudta ő már, hogy mit jelent az, amikor a Szendreiéknél a keresztelő után pár hónapra valami nagy baj van. Nem első eset már az ilyesmi. Már vagy harmadszor hivták meg Szendreiék komának, Juliskához — meghalt 5 hónapos korában, Ferikéhez — meghalt 6 hónapos korában ós Misikéhez, aki most meghalt 3 hónapos korában. Közben is születtek, de azok nem haltak meg. Nem minden Szendrei-gyereknek volt ő a keresztanyja, mert a komaasszonyok össze szoktak veszekedni. Vele is összevesztek Szendreiék, azután megint kibékültek és amikor a másik komával vesztek össze, akkor megint csak őt hivták keresztanyának. Amikor azonban a gyerek meghalt, mindig kibékültek. Most is jött a komaasszony sietve és békességgel belépett a kis sötét szobába. Ott feküdt a kis Misi. Olyan volt, mint a többi ilyen kis halott. A sok szenvedéstől elöregedett arcocska, beesett szem, csontbőr kezecske. A komaasszony odament hozzá, keresztet vetett rá, azután kezecskéjére tette a kis olvasót, amit ilyenkor mindig utolsó ajándékul hozott. Leült a szülőkkel együtt az ágy mellé. Hiszen látta ő a kis Misit többször, különösen akkor, amikor az anyja a kórházba járt vele. Hordták ide is, oda is, bizony szegénykéről hiába tanácskozott az anya- és csecsemővódö egyesület, már nem tudott rajta segiteni. — „Szegénykém!", sóhajtott szive mélyéből a komaasszony, azonban a szülők már régen túl voltak ezen. Jöttek kifelé. Az apa, az öreg vasúti, összeráncolta homlokát és rövid számvetést mormogott a temetési költségekről. Haragudott . . . Előrejött a mezitlábos szomszédasszony és vigasztalni próbálta a szomorkodókat. — „Sohse búsuljanak ! Nézzenek csak körül, van itt még elég és adhat is helyébe a jó Isten még néhányat!" Nem szóltak semmit. Gondolták, hisz' úgyis csak jószántából beszól ez is szegény. Elég ennek is a maga baja. Megérkezett a legöregebb a tiz közül, a 16 éves Tercsiké. 0 virágot hozott koszorúra. — „Miért hoztál virágot Tercsiké?" kérdezték a gyerekek. — „Mert meghalt a Misiké!" — „Miért sirsz?" — kérdezték újra a gyerek Tercsikét, amikor később koszorúfonás közben egy-két könnyet is ejtett. O ugyanis haragudni még nem tudott (16 éves és szereti a virágot) sajnálta a bimbót ós sirt. —- „Mert meghalt a Misiké!" — felelte. A gyerekek kezdték most már nem érteni, mit jelent az, hogy a Misiké meghalt. Nem sir többé, szemét nem nyitja ki, ezt megérti Józsi testvér, de virágot hoz Tercsi, apa haragszik és Tercsi sir, ezt már nehezebbén.