ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922
1922-04-16 / 44. szám
ESZTERGOM POLITIK A I ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 20 K. Egyes szám ára: hétköznap 1 K 50 f, vasárnap 3 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok es előfizetések Szent Lörinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Hiszek Magyarország; feltámadásában! Esztergomban, 1922. április 15.-én. Feltámadás dicső ünnepén önkéntelenül is a magyar feltámadás gondolata kapja meg az embert. Lesz-e ennek a szerencsétlen nemzetnek az a sokszor hitt, sokaktól rajongással remélt, mindenkitől türelmetlenül várt feltámadása ? „Hiszek Magyarország feltámadásában!", mondja a csonka nemzet imádsága s én bizonyos rajongó meggyőződéssel reá ismétlem az: Áment! Ahogy azonban jelenleg állunk, közelebb vagyunk a nagypéntek keresztjéhez, mint a feltámadás dicsőséges győzelmi pillanataihoz; a via dolorózán járunk s még nem értünk el nemzeti életünkben az utolsó stációhoz: a gyászos eltemettetés utolsónak hitt állomásához. Sokat kell még addig a magyar nemzetnek szenvednie, sokat elleneitől eltűrnie, sok megaláztatáson át mennie, sokszor kell a mindennapi élet gyalulatlan, nehéz keresztje alatt földre roskadnia. A győzők, akik nem az igazság erejével győztek, de a hazugság, az ármány cseleivel használták ki a magyar nemzet fáradt aléltságát; a győzők, akik csak a bűnnel győzik, de az igazság elé nyilt sisakkal állani nem mernek; a győzők, akik a tisztességes munkát megkezdeni restelik, de a halálra fáradt nemzetek véres izzadtságának bérét a saját kényelmükre elrabolni nem átallják, ezek a győzők a magyar nemzet feltámadásától félnek: tehát maguk akadályozzák. Hiú remény: várni valamit a rosszakarat belátásától; a minket meg nem értő nemzetek könyörületétől: a velünk szövetséges népek segitésétől. Eddig se segítettek: ezentúl se remélhetünk tőlük semmi jót. Rajtunk nem segíthet a génuai konferencia ; sem a rosszakaratú Népszövetség ; a lerongyolt, agyongyötört szövetségesek: nékünk csak önerejünk, önmunkánk, félelmet nem ismerő és másokkal, még a győzőkkel sem sokat törődő, makacs előretörtetésünk hozhat feltámadást! „Segits magadon és az Isten is megsegit:" mondja bölcs közmondásunk. Erre a segitésre nékünk gyors szükségünk van! I. Meg kell teremtenünk elsősorban az anyagi boldogulásunk feltételeit! Ne gondoljuk, hogy a nemzetközi kölcsönök a mi gazdasági konszolidációnkat szolgálják: kamatos-kamattal kell nékünk ezeket a keserves tőkéket visszaszolgáltatnunk ! Nem a külső segit rajtunk, hanem a belső összeszedőcködós. A közönség körében annyi a pénz, hogy rövidesen szépen viruló gyáripart lehetne belőle fejleszteni. Ha az a sok elrejtett korona, az a sok heverő tőke befektetést nyerne életképes vállalatokban, beláthatatlanul gyors idő alatt meghozná a kamatját, a gyümölcsét nemcsak a részt jegyzőknek, hanem az egész nemzetnek. A most parlagon heverő tőke forogna, ami már magábanvéve meghozná a kamatot. A gyárópitósek által megszűnnék a munkanélküliség s beállana a belső béke és a sokat hangoztatott konszolidáció. Honnét adjunk munkát a munkásnak, honnét a kisiparosnak, ha mindig csak a külföld nagy gy ár-vállal ataira akarunk támaszkodni s keserű lemondással hajtogatjuk azt a stereotyp kifejezést: mezőgazdasági állam vagyunk? Szóval: maradjunk örökre koldusok, termeljünk örökké csak másoknak, nézzük, hogy nyersanyagunkat hogyan dolgozzák fel külföld gyárosai s mint lakmározik a külföld a magyar verítékén, mig mi falat kenyérért s ujabb kölcsönért koldulgatunk únos-úntalan ? Miért adjuk oda nyersterményeinket olcsón másoknak ? Hogy a kész árut méreg drágán visszaváltsuk ? Gyapjúnkat pl. a cseh gyárak Vie-od áron veszik s mi az ő selejtes árujokat 16-szorosan fizetjük. Nem egyszerűbb volna, ha mi magunk dolgoznók fel nyersanyagunkat? Amig kivülről vásárolunk, addig örökösen valutabajokkal kell küzködnünk ; pénzünk kivándorol s künn is marad. Nekünk nincs akkora exportunk, hogy vele az importot ki tudnók egyenliteni: örökös értékcsökkenés lesz a következmény. Hazánknak az a szerencséje, hogy elegendő a nyersanyaga, ha volna elégséges nagy gyáripara, amely azt fel tudná dolgozni, nem volna ilyen lerongyolódás. Még abban az esetben is, ha a nyersanyagot, mint a gyapotot, gyapjút, fát stb. importálnunk kellene, még az esetben is csak nyerhetnénk vele. Ott vannak pl. a cseh gyárak, mind importra szorul s mégis mily magasan tartják a valutát! Nem érthetünk egyet azzal a lemondó ellenvetéssel, hogy ez milliárdokba kerül. Hát milliárdokba kerül! A milliárdok ott vannak a közönség kezében ma is kihasználatlanul, értéktelenül : Nem jobb volna munka és befektetés útján annak & sok papirnak némi értéket kölcsönözni? Épen oly érthetetlen a másik ellenvetés, hogy sok időbe kerül a gyáripar megteremtése. Ha a nagy nemzetrablás óta, amely megfosztott gyáriparunktól, azon lettünk volna, hogy tőkénkkel — úgy az állam, mint a közönség és együttesen — megteremtettük volna az „uj" gyáripart, amellyel együtt járna a kisipar és a kereskedelem fellendülése is : ma nem 3—4000 koronával fizetnők a selejtes cseh posztót s százakkal a ritka rongy cseh vásznat. S ne feledjük, hogy ha a gyáripar kifizetődik Weisz Manfrédoknak és az idegen valutájú tőkepénzeseknek, miért volna az rossz üzlet épen a magyar kistőkének ? Anyagi feltámadásunk csakis a szükségleteinket fedezni tudó gyáripar gyors megteremtésében rejthetik ! II. A nemzeti feltámadás, az integer Magyarország összefüggésben van a leszerelés kérdésével. El lehetünk arra készülve, hogy egy szép napon minket is meglepnek egy képtelen leszerelési nótával — miként a bolgárokat — amely minden berozsdásodott fegyverünket is kicsavarja a kezünkből. Hol lesz akkor milliók reménye ós álma idehaza és a mesterséges határokon túl? Gondoltunk-e már arra, hogy az ifjúság lelkét be ne mohositsa a gyorsan repülő idő s kész legyen a nemzeti ideálokért a trikolór alá állani! S teszünk-e ezért valamit is ? Bár csak minden tanár, tanitó, nevelő Daudet öreg tanítója lenne, aki az elszakitott magyar Elzászok iránt annyi szeretettel, annyi aggódó rettegéssel ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A kékvölgyi kántor. Irta: Pohárnik Jenő tanitó.* Diákkoromban türelmetlenül vártam mindig az iskolaév végét s alig érkezett meg az aranyszabadság, már indultam világot látni. Bejártuk a Fertő, a Balaton vidékét. Szigliget, Tátika romjain sátorozva olvasgattuk Kisfaludy regóit. Az életem legszebb emlékei ezek a vándordiákidők, melyek alatt hazai pogácsán, vadkörtón, jobb napokon vendégszerető plébánosok, tanítók túróscsuszáján élve tanultam megismerni, megszeretni hazánk szépségeit a jó Isten gyönyörűséges mappájáról. Egyik nyáron két jópajtással nekivágtunk a Tátrának. Már Gömörmegyében dagasztottuk az országút sarát, mikor egyik nap súgó-búgó erdők között köszöntött ránk az alkonyat. Elfáradt csikóink egy utolsó erőfeszítéssel feszültek a munkának s bekanyarodott az út egy fenyvesekkel körülvett gyönyörű völgybe. Kék ködök ringtak a levegőben s mint várva-várt délibáb: felünt egy kis falu aranykeresztes tornya. Félóra múlva már az iskola udvarán vitatkoztunk egy gyönyörű vadászkutyával, amely nem sok jót olvashatott le rólunk. De végre nyilt a lakás ajtaja s egy meleg férfihang igaz szívből mondta * Mai tárcánk szerzője a Halmos-féle szinmű pályázaton 10.000 koronás pályadijat nj^ert. ki a boldogító: Isten hozott fiaim-at. Negyven év körül járó, szép barna ember volt a tanitó. Megmondtuk, hogy tanítójelöltek vagyunk s csapott is örömében lakodalmat! Olyan vacsorát kaptunk, hogy a rozsnyói püspök is megtisztelósnek vehette volna. Tizenegy órakor elbúcsúzott a házigazda s két pajtásom fáradtan bújt a puha ágyba. Én nem tudtam lefeküdni. Sorra néztem a szoba gyönyörű képeit, a pompás agancsokat, megcsodáltam a sok-sok könyvet és elgondoltam : Istenkém, milyen boldog leszek én, ha egyszer ilyen kedves kis falu tanítója leszek, lesz sok könyvem, lesz vadászkutyám! Leültem, nekifogtam a mindennapi naplóirásnak. Leírtam a kókvölgyi kántort lakásával, könyvtárával és ezzel zártam a naplót: . . . bár én is egyszer olyan boldog lehetnék, mint a kékvölgyi kántor ! Kinyitva száradt előttem az irás, — még egy-két képeslapot kellett megírnom, — mikor belépett a kántor. Odajött az asztalhoz, kezébe vette naplómat. — Megengeded kis barátom? Elpirultam, mert holmi kislánynevek is voltak a naplóban s bizony zavartan válaszoltam: — Tessék, Tessék! —• és jól az asztalra hajolva irtam tovább a képeslapokat. Leült, olvasni kezdett. Fel-felpillantottam, láttam, mosolygós arccal olvas. De egyszer csak megáll, becsukja a füzetet és szép, sötét szemén bánat borongott át, mikor csendesen szólt: — Csak azt az egyet ne kívánd, kis barátom, hogy olyan boldog légy, mint ón! — Miért kántor úr ? —• szóltam. Hiszen olyan csendes, jó helye, szép lakása, mindene van. Bizonyosan kedves családja is ? . . . — Családom? — szólt búsan — az" nincs, fiam. Olyan elváltozott hangon mondta ezt, hogy nem mertem szólni többet. Valami nagy-nagy szomorúságot sejtett meg a lelkem. Felállt a kántor: — Kedves, jó fiúnak látszol. Jöjj át a dolgozószobámba, mesélek valamit. Átmentünk. A * szoba félhomályában is láttam, hogy jobbról egy szép pianinó áll. Baloldalt volt a hatalmas Íróasztal, tele könyvekkel, iratokkal. Az ernyős petróleumlámpa alatt egy fénykép állott. Bájos, matrózblúzos, 17—18 éves lányka mosolygott az aranyos keretből, selymes szőke haja hullámos csigákban omlott a vállára. — Ugy-e — kérdeztem elfogódva —• ez volt a kislánya ? . . t . — Nem fiam. O az én kis menyasszonyom volt. — Róla fogok mesélni. Gyújts rá fiam, ülj le ! Rágyújtottam, leültem. O is leült, rágyújtott kis angol, pipájára ós mesélni kezdett: — Édesapám jó viszonyok között élő megyei hivatalnok volt a Dunántúlon. Egyetlen fia voltam s bizony nagyon haragudott az öreg, mikor a négy gimnázium után kijelentettem, hogy tanitó akarok lenni. Más tervei voltak velem, de mégis meg tudtam hajlítani. Azzal vigasztalta magát: majd elmégy tanárnak, otthagyod a szárazkenyeret! ,
