ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921

1921-03-27 / 36. szám

fogságunkat. Tudjuk, miért élünk és meddig élünk. Örök távlatok nyilnak előttünk, amelyek a végtelenségig fokozzák az akaraterőt s bennünk a lélek értékének kimeríthetetlen mélysége örvénylik, amely az egyéni öntudatot minden más földi érték fölé helyezi. Ezzel a messzelátással és ezzel az öntudattal dolgozunk mi, a keresztény világnézet követői, Krisztus hivei. Épen azért a keresztény világnézet a legnagyobb kultúrerő ezen a földön. Húsvétkor, a mi Urunk föltámadásának emlékünnepén boldogság melegit föl minden szivet, amely az élet titkának birtokában van. Remény és bizalom kél a dicsőséges Keresztnek láttára. Amint a kereszten Meghaltnak példájára győzedelmeskedünk a halálon, úgy győzedelmeskedni fogunk mindenen, ami a halálnál kisebb hatalom. Pedig a földön minden hatalom gyöngébb a halálnál. Bajaink, szenvedéseink, megalázottságunk, nemzeti gyászunk mind halavány árnyékok a halál kérlelhetetlennek látszó ereje mellett. Repülnek a percek s a diadalmas élet úrrá lesz minden felett. Hangos lesz a lég a Föltámadott égi harsonásainak szavától, amely életre hiv mindent, aminek igazság szerint élnie kell. Nemcsak azok támadnak föl, akik a legjobb öntudattal küzdöttek egy szent ügyért, de maga az eszme, a szent ügy is föltámad. Megnyílik a sir, ahol egy nemzet sülyedt el. A mai ünnepen elüldözünk minden kétséget és félelmet. Legyőzzük ezeket a sötét hatalmakat s leláncoljuk őket a sötét alvilágban, mint Krisztus e világ kivetett fejedelmét, az ördögöt. Bizalommal töltekezünk, reménységet iszunk, akaraterőt szivünk. Mi az élet, az örök élet gyermekei vagyunk. Int felénk a pálma, a győzedelmi zászló, amelyet ma a Föltámadottak kezében látunk büszkén lebegni. Hiszünk a magunk, hiszünk Magyarország föltámadásában. Amen. \ Tarka sorok. Majd 50 év múlva . .. — Az „Esztergom" 1971. évi máre. 27,-i számából. — Esztergom szab. kir. város képviselőtestületének legutóbbi közgyűlése örömmel hagyta jóvá a tanács azon intézkedését, hogy az ócska kérdezte infámisan, mit főzzön holnap, husvótvasárnapjára. — És maga mit válaszolt? « — Hogy, bánom is ón, akármit. Erre az asszony fölfortyant és mindenféle tutyi-mutyinak titulált. Nohát ón se maradtam adós, alaposan kitálaltam neki a magam mondanivalóját. Ágnes asszony jóizűt kacagott ezeken a jámbor zsörtölödőkön. Hej bezzeg az ő ura! Kaiser uram tovább baktatott nagy töprengés közben. Még köszönni is elfelejtett. A Szentháromság-szobor körletében nagy volt a sirás-lárma. Valóságos bábeli zűrzavar. Malacok sivítottak, bárányok bégtek, kecskék mekegtek, csirkék sipitoztak, libák gágogtak. Kaiser uram e nagy lármától szédülést érzett. Elgondolkozott nagy sebtiben, ha ő is vihetne haza valami lármázó jószágot, az asszonya biztosan megörvendene neki ós meg is dicsérné okosságát. Nagy kujon volt ámbátor Kaiser uram s holmi kis huncutságért nem kellett a Bolondzsidóhoz mennie. Kiváltkópen fortólyossága nem ismert határt. No de mindhiába ez most. Holmi ropogós pecsenyétől aligha vásik a foga husvótvasárnapon! # Amint igy elandalgott magában és szőtte szivárványos ábrándjait Kaiser uram, valaki hangos riogatással emberül rácsapott a vállára. Ez a valaki pedig,Sáska nagyságos úr, a volt képviselő. Bottyán-palotát, amely már sehogy sem felelt meg hivatalok céljaira ós mint ilyen, használaton kivül terpeszkedett a város szólén, jó pénzért eladta Kun Abelesz cégnek szeszgyár céljaira. A diszes új városháza, amelyet a minden eshetőségre idején számító dorogiak eredetileg községházának szántak s amely Dorog egyesítése óta városházává lépett elő már csak azért is, mert a város középpontjában fekszik, régen látott oly ünnepeltetóst, mint aminőben a képviselőtestület ez alkalommal a tanácsot részesítette. Tekintettel arra, hogy a .városnak már kerek 50 éve nincsen adóssága, a Bottyán-palota eladásából származó rendkivüli jövedelmet a képviselőtestület örök időkre szóló új intézmény megvalósítására rendelte fordítani. Elrendelte ugyanis, hogy amig a pénzből tart, a vasúti állomástól a városi mázsaházig terjedő útvonalat minden vonatérkezés előtt egyszer felöntözteti. Ezt eddig a horribilis költségek miatt foganatosítani lehetetlen volt. Az új intézkedést mind városszópószeti, mind higiénikus, mind pedig gazdasági szempontból melegen üdvözöljük! — (Grazdasági szempontból azért, mert igy esős időben sokat megtakaríthat a város. Szerk.J Miror. Egy Yagonlakó visszaemlékezései. (Folytatás.) II. Megérkezett a két gyászfogat Aranyosmarótra. A megyeház kapuja alatt összeszaladtak látásunkra a cseh katonák. Ökleikkel fenyegettek, szitkozódtak. Mi sorba bementünk a rabfelvételi irodába. A fogházfelügyelő derék, jóravaló magyar ember volt, velünk érzett, sőt meg is könnyezett. Elszedett tőlünk minden gyilkos szerszámot, csak a pipa ós dohány.maradt meg. Innen Fekecs fogházőrmester kezei közé jutottunk. Ez is minden dicséretet megérdemlő ember volt. Láttuk róla, hogy jóakaró magyar; követtük őt, mint apánkat. Kaptunk egy külön termet s megkezdődött annak a berendezése. Heten voltunk, kaptunk két ágyat, négy szalmazsákot. A két ágyat öszszetoltuk, azon feküdtünk hárman, a szalmazsákokon egy-egy. Jó fogházfelügyelőnk és őrmesterünk gondoskodott szórakoztatásunkról is. Kaptunk tőlük könyveket ós két csomag magyar kártyát. Napjaink, lehet mondani, egyforma programed szerint zajlottak le. Heggel 6 órakor csengettek és elhangzott az „auf!" A nap imával kezdődött, utána cipő és ruha-tisztitás, mosakodás. Mikor készen voltunk, séta a fogház udvarán libasorban. Itt cseréltük ki érzelmeinket a többi, szintén politikai ügyből kifolyólag odakerült, de kevésbé kiméletes elbánásban részesült foglyokkal. Folytak a fogadkozások, tervezgetések; mi. lesz, ha jönnek a magyarok ós megszabadulunk. Mindannyian családos emberek voltunk, szaggatta szivünket az elszakítás fájó sebe, elszántak voltunk a végsőkig, s mindenre képeseknek éreztük magunkat, csak jöjjön a segítség. •— Épen jó, hogy találkozom magával, kedj ves Szepi bácsi, — hálálkodott Sáska nagyságos úr. — Tessen parancsolni — hajlangott Kaiser. — Nézze, kérem, nem lenne szives ezt a bárányt haza vinni ? — \j kérem szépen, haza vinni ? — Igen, igen. És egyúttal megmondani házvezetőnőmnek, hogy csak holnap este jövök haza, kimegyek Újfalura a nővéremhez és ne is várjon rám. — Parancsolatjára! Kaiser uram szolgálatkészen gondjaiba vette a helyes kis mekegő jószágot. Sáska nagyságos úrtól alázatosan elbúcsúzkodott és százszor is ismételte, hogy igenis, a bárányt haza fogom vinni. Szavának is állott, mert ő reá senki se foghatja, hogy nem szavatartó városi ember. Amikor Kaiser uram a báránnyal ölében benyitott a kapuajtón, Liza asszony tágra nyilt szemekkel fogadta a hazaérkezőt. — Hát kelmed mit hoz ? . — Azt ne kérdezd! — De mégis ! — Isten adta! — Isten adta? Kaiser uram vállait vonogatta. — Hát ő, meg azután Sáska nagyságos úr. Liza asszony sokáig csóválta fejét ós vállait vonogatta. Séta időnk alatt egy fogoly kitakarította termünket, vizet készített be s egy félóra múlva, mely sokszor az őrök jóakaratából háromnegyed óra is lett, bevonultunk „termeinkbe." Következett a reggelizés. Került jóféle szilvórium, hazai kolbász, szalonna, pogácsa, sőt sonka is és végül sajtok. Nem -fogytunk ki egymás kínálásából ós a másik hazaijának dicséretéből. Ezen dicsórgetósnek az a haszna is volt, hogy az még jobban meghozta étvágyunkat, de nem is tartottak soká a hazaiak. Ezután jött a délelőtti idő elűzése; olvastunk, kártyáztunk, sakkoztunk és külön volt egy adomázó társaság, akiket sokszor csaknem pokróc alá tettünk, mert nem hagyták csendben szórakozni a komolyabb elemet. Mikor ebédhez csengettek, elsőknek járultunk a mi termetes szakácsnónk szine elé, aki már akkor előkészítette külön az „urak" ebédjét, pl. kömónyleves és árpakása jóféle pirított, zsiros vöröshagymával, egy-egy sajka, hozzá egy darab kenyér. Villa, kés persze eleinte nem volt, hanem fakanállal ettünk. A kenyér ós az étel egy része rendszerint a „putzer" járandósága volt ; törték is magukat a rabok ezen magas tisztség után. Hogyne, hiszen néha cigarettát, dohányt is csempésztünk a kezükbe. Ebéd után félóra séta, utána déli álom, ismét olvasás* kártyázás, sőt játék, mig végre ránk köszöntött a mindent megnyugtató est. Kilenc órakor kezdődött a lefekvés, természetesen jóleső beszélgetéssel. Éjjel 11 óra is volt, mire^ elcsendesedtünk s kimondatott, hogy aki még egyet szól, pokrócot dobunk reá. Ez használt. Mindenki elmondta imáját, — erről soha senki el nem felejtkezett, — egy-egy sóhaj kelt szárnyra, hogy oda szálljon távollevő kedveseinkhez s végre csak az egészségesen alvó emberek mély lélekzetvétele volt hallható. Ily egyformasággal folytak napjaink. Olykor-olykor a társaság egyik-másik tagját kiszólította a soros őr az úgynevezett társalgóba, ami annak a jele volt, hogy látogató érkezett. Boldog örömmel ugrottunk fel s künn valósággal repültünk kedveseink ölelő karjaiba. Kit anyja, kit felesége keresett fel s boldogok voltak, hogy az anya fiát, a feleség férjét tűrhető állapotban találta. Egyik nap délutánján uj vendéget kaptunk, a garamszentbenedeki államvasuti állomás vezetőt ós nejét. Sirva búcsúzott el a férj ós feleség szobánk ajtaja előtt, mert a hölgyet egy magánzárkába csukták egy cigánylánnyal együtt. Személyesen ösmertem őket, jó emberek voltak, de magyarok s bűne volt a férjnek, hogy Budapesten járt. Másnap kieszközöltük azt, hogy a hölgy egyedül lehetett, legalább megszabadult a lealázó társaságtól. Sirt, zokogott szegény aszszony, hogy ezt meg kellett érnie. Vigasztaltuk őt a magyarok Istenébe vetett bizalommal, küldtünk neki olvasni valót, majd a derék felügyelő ós a jó őrmester is minden lehetőt elkövettek állapotának könnyítésére. Nem volt ott soká, harmadnapra elengedték. Ismét mozgás, lótásfutás a folyosón. Ismét uj vendég. A gararokovácsii jegyzőt ós fiát hozták be. Mindkettő beteg ember, különleges étkezést kivánt betegségük, amit természetesen nem kaphattak meg. Mit törődtek Kaiser uram pedig cinikusan mosolygott szürkülő bajusza alatt. Majd később illemtudóan átballagott Sáska nagyságos úr portájára, ahol Borba teinsasszonynak átadta a nagyságos úr üzenetét. Borba teinsasszony fejcsóválva fogadta az órtesitést. — Mást nem üzent a nagyságos úr ? Kaiser uram diplomatikus képpel felelte: — Ne-em ! Az ünnepek után Sáska nagyságos úr összetalálkozott az utcán Kaiser Szepivel. A nagyságos úr olyan jóizűeket kacagva mesélte a tévedést, hogy könnyei csak úgy potyogtak a nevetéstől. — Nagy kujon maga édes fertálymester uram, nagy kujon maga, de igy becsapni! Megöregedtem már szőrón-szárán, de ilyen még nem történt meg velem! — De nagyságos úr, kérem átossággal, azt teccett mondani, hogy a kérdéses bárányt vigyem „haza", hát elvittem — haza. — Jó, jó! No nem tesz semmit. Megéri a \ kis kócos bárány azt, hogy olyan jókat nevettem. Hanem a házunk tájékát egyideig elkerülje ám, mert a gazdasszonyom kivájja a szemeit. Kaiser uram csak mosolygott a bajusza I alatt. Fülöp Ferenc.