ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921

1921-07-17 / 82. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. E

mme C70ir» ár>cs * hétköznap 80 fillér, 5J

üb did., vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Isisre. Felelős szerkesztő : Gábriel István.. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Az esztergomi hadifoglyok elete. Esztergom, 1921. július 16. Ezzel a címmel rövidesen cikksorozatot óhajtunk megindítani az „Esztergom" hasábjain. Mi eddig is szigorú kötelességünknek tartottuk sínylődő hadifogoly véreink ügyéért munkálkodni, de Huszár Károly parlamenti interpellációja után nem hisszük, hogy akadna magyar ember, aki szenvedő hadifogolytestvérei hazajövetelét ne a maga legszentebb ügyének tekintené. Az a hatalmas szibériai jaj, amely tegnapelőtt hangzott bele a gazdasági és politikai tusáktól terhes magyar közéletbe a parlamenten keresztül, a magasztos világnézetű sziveket meghasogatta, a hétköznapi civakodások sekélyen járó lelkeit pedig a közös magyar kötelességek, a magasabb ideálok felé hajtotta. Mintha a magyar politika, a magyar közéleti harcok országútján élő tilalomfa emelkedett volna, egy szomorú, lekötött kezű, verítékező magyar alakja, mintha a sok haláleset és az apai jószágot pusztító vihar után a maradék portát tisztogató fiúk közé^ a munkán és a birtokon veszekedő testvérek közé odatermettek volna a távollevő apák, odaborult volna a megpezsdülő magyar élet fölé egy idegenben elmaradt tábor képe: nélkülünk pedig becstelenek maradtok, nélkülünk pedig nemzedékek lelkét dúlja fel az örökös mea culpa, nélkülünk pedig fel nem támadhattok!! Tehát segítség, segítség: ennek a Szibériából, Turkesztánból, Krímből jövő kiáltásnak legyen ma legnagyobb ereje Csonkama.gyarországon! A magyar sajtó minden egyes orgánuma, amelynek a keresztény világnézet és felebaráti szeretet a lelke, torkaszakadtából kiáltja ezt a világ kultúrnépei felé és mindenki felé, aki csak tud tenni valamit. Felkérjük a még mindig hadifogságban sínvlődő esztergomi hadifoglvok hozzátartozóit és a hazatért esztergomi hadifoglyokat, hogy minden, a hadifoglyok életét jellemző levelet, illetve tájékoztatást szerkesztőségünknek rendelkezésére bocsátani szíveskedjenek, hogy cikksorozatunknál felhasználhassuk. Az esztergomi hadifoglyok helyzetéről legalább a város polgárságának kötelessége pontos tudomást szerezni. Amennyiben pedig módunkban lesz — hiszen az „Esztergom "-ból már nem egyszer vett át cikket neves külföldi sajtóorgánum, —- jellemző eseteket, illetve jelenségeket a művelt külfölddel is közlünk, illetve az ügy külföldi propagandájában is közreműködünk. Petrograd. (A Revue des Deux Mondes cikkei.) I. Első benyomások. Aki azelőtt látta Petrogradot, nem ismerné föl a mai bullában a régi élénk, forgalmas várost. Olyan, mint egy romokba omolt ősi főúri •palota. A hóval takart ntcák üresek, elhagyatottak, sötétek. Senki sem gondol a hó elseprósére. Az út közepén néhány gyalogjáró halad, vigyázva, hogy meg ne botoljék a mély keréknyomokon, amelyeket a népbiztosok automobiljai vágtak. Se bérkocsi, se úri fogat. Nagyon hosszú időközökben kínnal vergődik egy körúti kocsira emlékeztető alkotmány; üvegei betörve, padjai összetörve, teteje elferdülve, festése leválva. A múltnak ez emlékei oly szabálytalanul járnak, menetrendjükre oly kevéssé lehet építeni, hogy már régóta csak a láb számit, mint közlekedő eszköz. A nyomorult körúti kocsik jelzésénél sokkal többször hallatszik a szovjetautók hangja, amelyek őrült zajjal haladnak úgy, hogy a megrémült gyalogos ijedtében egy hótömegre vagy szemétdomra menekül. Helyet a bőrkabátosoknak ! Ha véletlenül föltűnik egy szekeret vonó ló, az valamely hires munkásnak az élelmiszerszáilitó kocsija. Az utcák hosszában egyetlen példány sem maradt a régi szép boltokból. Mind zárva. Bejáratuk deszkával beszegelve vagy a függöny leeresztve. Mindenütt olvasható a krétafölirás: „Elrekvirálta a petrogradi kommün." A házak falai, ablakszárnyak, kapuk, ajtók el vannak födve plakátokkal, hirdetményekkel, fölhívásokkal, rendeletekkel, programmokkal. A régi papir fölé, amelyet senki el nem távolit, fölragasztják az újságokat, mert azok adás-vétele eltiltva. A plakatirozott újságok előtt gyér közönség. Szánalom a házakat nézni eltorlaszolt kapuikkal, omladozó homlokzatukkal. Kihull a stukkó, meglazultak a kődiszek, félig föltört a tető ; cserép és pala a szélben játszanak, lelógnak s fenyegetik a járókelők fejét. Este gyászosak a házak" sötét ablakaikkal, amelyekben soha fény nem gyullad. Vakok mind. Még szomorúbbaknak, elhagyatottabbaknak látom a palotákat, amelyeket (

többnyire a kommunista klubok foglaltak el. Építészeti vonalaik összhangját brutálisan megszakították nagy vörös rongyokkal, félig elhervadt fenyőgirlandokkal, a forradalmi vezórfórfiak óriás arcképeivel. Minden pillanatban megáll vagy indul a klubokká átalakult paloták oszlopcsarnoka alatt egy autó bőrkabátos „urakkal." Benn a termek fényesen kivilágítva. Örökös mozgás, őrült futkos vesztett tánc. Zenekarok hangzavara dől ki az ablakon. Mindenütt a rombolás és elhagyatottság gyógyíthatatlan nyomai. A „téli palota" előtt a törmelék egész hegyei, amelyeket raktak, mikor a fényes kerítés gránitját föltörték és a vasrácsot letéptek. Az oszlopcsarnokok félig ledöntve. A hídhoz közelebb ismét romok ; annak M „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. „Zipserföld".*) Egy arasznyi felhő közeledik az égen a gömöri hegyek felől, utánna lassan jön egy másik, megint a harmadik. A vezető csillagok eltűnnek egyenkint, végül felleg borul a Szepessógre. „G-yászlobógó repül fel a Zenitre", egyre és egyre erősbödik a hir: Magyarországon aláirtak a békét! A végtisztességet, az utolsót, nemcsak jogunk, de kötelességünk is megadni. A Szepessóg Szent István koronájának diadómja volt. tehát illő, hogy a válás pillanatában elbúcsúzzunk tőle. A buborékok szétpattannak, a szivforrásokból táplálkozó remények szétfoszlottak, előállott a rideg valóság, kérlelhetetlenül a zord tények uralkodnak. Nem valami számadásfólót, vagy mérleget akarunk csinálni, csak búcsúzkodunk. Megköszönjük a sok jó ós hófehér lisztet, melyből ezer éven keresztül táplálkoztunk, melyből gyermekeink oly jóízű kalácsot ettek; megköszönjük Tokajnak gyöngyöző tüzes borát, melyből sehol a világon a pohárba annyi nem folyt, mint éppen a Szepességen; megköszönjök a fekete ro

7 pogós cseresznyét, meg a hamvas, mosolygó kajszinbarackot, a csábító gyöngyszemű szőlőt *) Megjelent egyik szlovenszkói magyar újságban. és a vérbólű görögdinnyét, amit az egri menyecskék árultak Lőcse, Igló, Poprád piacain. Megköszönjük még a finomillatú erdőteleki és verpeléti szűzdohányt is, mit gyöngyvirággal vegyest hoztak át az Érchegysógen; megköszönjük a szeretetet, a gondosságot, mellyel fiainkat nevelték, elhelyezték és lett legyen az munkás, úr vagy paraszt család szülöttje, a legmagasabb állásokig juttatták Magyarországon. Megköszönjük a gavalléros bánásmódot, melyben még a szepesi pesztonka is részesült, mert a zipsernek becsülete volt Magyarországon; megköszönjük a sok bányatelep és gyár felvirágoztatását, a hatalmas vasúti forgalmat, a tündöklő gazdag iskolaépületeket, felszereléseket, dohánygyárakat, fa-, textil- ós fémipari szakiskolákat, ásványvizeink forgalomba hozatalát; megköszönjük a Magas-Tátra világhirű felvirágoztatását. Mindezeket mi köszönjük szépen nektek magyarok, kik velünk emberségesen ós jól bántatok. És te Levocsa, te kőoroszlán, nyújtsd ki a nyelvedet rám, ha mindez nem igaz, de nyújtsd ki a nyelvedet arra is, aki ki merte a száján azt a szörnyű bűnt ereszteni a zipserek közül, hogy ő Magyarországnak mostoha fia volt. Még hálálkodni sem akarunk koldus módra, mert az Ízetlen dolog volna, egyszerűen búcsúzunk, tiszteletreméltóan, meghatottan ; reszkető karunk kitárjuk elszakadt testvéreink, földönfutó fiaink után, akik nekünk kedvesek voltak, de akiket a rövidlátás kiűzött." Szlovák apák, magyar anyák, gyermekek, unokák, kik széjjel vagytok szakítva, ne feledjétek el egymást soha! Millió ós millió ezüstszál láthatatlanul húzódik keresztül-kasul a levegőben, de rajta mindenütt sűrűn a fájdalom könnye rezeg. Nektek mind „Istenhozzád"-ot kiáltunk! Ti pedig becstelen „Tiborc"-ok, kiknek a szerencsétlenség pillanatában nem volt egyéb gondotok, minthogy üszköt dobjatok a testvér ós testvér közé, legyetek átkozottak elevenen, a földben, a pokolban, az, örök tűzön, legyetek átkozottak mindörökké Amen! Most pedig te vén Branyiszkó, te a gomolygó felhőkben tündöklő Lomniczi-csúcs, Nagyszalóki-csúcs, Grerlachfalvi-csúcs, ti smaragdfénnyel bájoló tengerszemek, te az Árpád sirját takargató méltóságos Magura és a Dunajec tükrében pompázó Koronahegy és ti mind, a meszszesógben kéklő szepesi hegyek, sorakozzatok. Pihenjen el a csalogánydal, húzódjatok meg megremegve ti vendégfecskék, csak az erdők moraja zúgjon, hömpölyögve zúgjon a kéklő hegyeken keresztül, a sóhajtásokat vigye el azoknak, akiktől búcsúzunk. Ti pedig hanyatt-homlok sziklákon keresztül csobogó, millárdnyi kristályszemektől fröcsögő szepesi patakok, csak fussatok ós majd ott, hol folyamokká dagadva hömpölyögtök, mondjátok el, hogy a mi könnyeink nem fognak kiszáradni soha!