ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921

1921-07-17 / 82. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. E mme C70ir» ár>cs * hétköznap 80 fillér, 5J üb did., vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Isisre. Felelős szerkesztő : Gábriel István.. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­nyomdájában. Az esztergomi hadifoglyok elete. Esztergom, 1921. július 16. Ezzel a címmel rövidesen cikksoro­zatot óhajtunk megindítani az „Eszter­gom" hasábjain. Mi eddig is szigorú kötelességünknek tartottuk sínylődő hadifogoly véreink ügyé­ért munkálkodni, de Huszár Károly par­lamenti interpellációja után nem hisszük, hogy akadna magyar ember, aki szen­vedő hadifogolytestvérei hazajövetelét ne a maga legszentebb ügyének tekintené. Az a hatalmas szibériai jaj, amely tegnapelőtt hangzott bele a gazdasági és politikai tusáktól terhes magyar közéletbe a parlamenten keresztül, a magasztos világnézetű sziveket meghasogatta, a hétköznapi civakodások sekélyen járó lelkeit pedig a közös magyar kötelessé­gek, a magasabb ideálok felé hajtotta. Mintha a magyar politika, a magyar közéleti harcok országútján élő tilalomfa emelkedett volna, egy szomorú, lekötött kezű, verítékező magyar alakja, mintha a sok haláleset és az apai jószágot pusz­tító vihar után a maradék portát tiszto­gató fiúk közé^ a munkán és a birtokon veszekedő testvérek közé odatermettek volna a távollevő apák, odaborult volna a megpezsdülő magyar élet fölé egy ide­genben elmaradt tábor képe: nélkülünk pedig becstelenek maradtok, nélkülünk pedig nemzedékek lelkét dúlja fel az örökös mea culpa, nélkülünk pedig fel nem támadhattok!! Tehát segítség, segítség: ennek a Szibériából, Turkesztánból, Krímből jövő kiáltásnak legyen ma legnagyobb ereje Csonkama.gyarországon! A magyar sajtó minden egyes orgánuma, amelynek a keresztény világnézet és felebaráti szere­tet a lelke, torkaszakadtából kiáltja ezt a világ kultúrnépei felé és mindenki felé, aki csak tud tenni valamit. Felkérjük a még mindig hadifogság­ban sínvlődő esztergomi hadifoglvok hoz­zátartozóit és a hazatért esztergomi hadi­foglyokat, hogy minden, a hadifoglyok életét jellemző levelet, illetve tájékozta­tást szerkesztőségünknek rendelkezésére bocsátani szíveskedjenek, hogy cikksoro­zatunknál felhasználhassuk. Az eszter­gomi hadifoglyok helyzetéről legalább a város polgárságának kötelessége pontos tudomást szerezni. Amennyiben pedig módunkban lesz — hiszen az „Eszter­gom "-ból már nem egyszer vett át cikket neves külföldi sajtóorgánum, —- jellemző eseteket, illetve jelenségeket a művelt külfölddel is közlünk, illetve az ügy kül­földi propagandájában is közreműködünk. Petrograd. (A Revue des Deux Mondes cikkei.) I. Első benyomások. Aki azelőtt látta Petrogradot, nem ismerné föl a mai bullában a régi élénk, forgalmas vá­rost. Olyan, mint egy romokba omolt ősi főúri •palota. A hóval takart ntcák üresek, elhagya­tottak, sötétek. Senki sem gondol a hó elsepró­sére. Az út közepén néhány gyalogjáró halad, vigyázva, hogy meg ne botoljék a mély kerék­nyomokon, amelyeket a népbiztosok automobiljai vágtak. Se bérkocsi, se úri fogat. Nagyon hosszú időközökben kínnal vergődik egy körúti kocsira emlékeztető alkotmány; üvegei betörve, padjai összetörve, teteje elferdülve, festése leválva. A múltnak ez emlékei oly szabálytalanul járnak, menetrendjükre oly kevéssé lehet építeni, hogy már régóta csak a láb számit, mint közlekedő eszköz. A nyomorult körúti kocsik jelzésénél sokkal többször hallatszik a szovjetautók hangja, amelyek őrült zajjal haladnak úgy, hogy a meg­rémült gyalogos ijedtében egy hótömegre vagy szemétdomra menekül. Helyet a bőrkabátosok­nak ! Ha véletlenül föltűnik egy szekeret vonó ló, az valamely hires munkásnak az élelmiszerszái­litó kocsija. Az utcák hosszában egyetlen példány sem maradt a régi szép boltokból. Mind zárva. Be­járatuk deszkával beszegelve vagy a függöny leeresztve. Mindenütt olvasható a krétafölirás: „Elrekvirálta a petrogradi kommün." A házak falai, ablakszárnyak, kapuk, ajtók el vannak födve plakátokkal, hirdetményekkel, fölhívások­kal, rendeletekkel, programmokkal. A régi papir fölé, amelyet senki el nem távolit, fölragasztják az újságokat, mert azok adás-vétele eltiltva. A plakatirozott újságok előtt gyér közön­ség. Szánalom a házakat nézni eltorlaszolt ka­puikkal, omladozó homlokzatukkal. Kihull a stukkó, meglazultak a kődiszek, félig föltört a tető ; cserép és pala a szélben játszanak, lelóg­nak s fenyegetik a járókelők fejét. Este gyá­szosak a házak" sötét ablakaikkal, amelyekben soha fény nem gyullad. Vakok mind. Még szo­morúbbaknak, elhagyatottabbaknak látom a pa­lotákat, amelyeket ( többnyire a kommunista klu­bok foglaltak el. Építészeti vonalaik összhang­ját brutálisan megszakították nagy vörös ron­gyokkal, félig elhervadt fenyőgirlandokkal, a forradalmi vezórfórfiak óriás arcképeivel. Minden pillanatban megáll vagy indul a klubokká átala­kult paloták oszlopcsarnoka alatt egy autó bőr­kabátos „urakkal." Benn a termek fényesen ki­világítva. Örökös mozgás, őrült futkos vesztett tánc. Zenekarok hangzavara dől ki az ablakon. Mindenütt a rombolás és elhagyatottság gyógyíthatatlan nyomai. A „téli palota" előtt a törmelék egész hegyei, amelyeket raktak, mi­kor a fényes kerítés gránitját föltörték és a vasrácsot letéptek. Az oszlopcsarnokok félig le­döntve. A hídhoz közelebb ismét romok ; annak M „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. „Zipserföld".*) Egy arasznyi felhő közeledik az égen a gömöri hegyek felől, utánna lassan jön egy má­sik, megint a harmadik. A vezető csillagok el­tűnnek egyenkint, végül felleg borul a Szepes­sógre. „G-yászlobógó repül fel a Zenitre", egyre és egyre erősbödik a hir: Magyarországon alá­irtak a békét! A végtisztességet, az utolsót, nemcsak jo­gunk, de kötelességünk is megadni. A Szepessóg Szent István koronájának diadómja volt. tehát illő, hogy a válás pillanatában elbúcsúzzunk tőle. A buborékok szétpattannak, a szivforrásokból táp­lálkozó remények szétfoszlottak, előállott a rideg valóság, kérlelhetetlenül a zord tények ural­kodnak. Nem valami számadásfólót, vagy mérleget akarunk csinálni, csak búcsúzkodunk. Megkö­szönjük a sok jó ós hófehér lisztet, melyből ezer éven keresztül táplálkoztunk, melyből gyerme­keink oly jóízű kalácsot ettek; megköszönjük Tokajnak gyöngyöző tüzes borát, melyből sehol a világon a pohárba annyi nem folyt, mint ép­pen a Szepességen; megköszönjök a fekete ro 7 pogós cseresznyét, meg a hamvas, mosolygó kajszinbarackot, a csábító gyöngyszemű szőlőt *) Megjelent egyik szlovenszkói magyar újságban. és a vérbólű görögdinnyét, amit az egri me­nyecskék árultak Lőcse, Igló, Poprád piacain. Megköszönjük még a finomillatú erdőteleki és verpeléti szűzdohányt is, mit gyöngyvirággal vegyest hoztak át az Érchegysógen; megköszön­jük a szeretetet, a gondosságot, mellyel fiainkat nevelték, elhelyezték és lett legyen az munkás, úr vagy paraszt család szülöttje, a legmagasabb állásokig juttatták Magyarországon. Megköszön­jük a gavalléros bánásmódot, melyben még a szepesi pesztonka is részesült, mert a zipsernek becsülete volt Magyarországon; megköszönjük a sok bányatelep és gyár felvirágoztatását, a ha­talmas vasúti forgalmat, a tündöklő gazdag iskolaépületeket, felszereléseket, dohánygyárakat, fa-, textil- ós fémipari szakiskolákat, ásvány­vizeink forgalomba hozatalát; megköszönjük a Magas-Tátra világhirű felvirágoztatását. Mind­ezeket mi köszönjük szépen nektek magyarok, kik velünk emberségesen ós jól bántatok. És te Levocsa, te kőoroszlán, nyújtsd ki a nyelvedet rám, ha mindez nem igaz, de nyújtsd ki a nyelvedet arra is, aki ki merte a száján azt a szörnyű bűnt ereszteni a zipserek közül, hogy ő Magyarországnak mostoha fia volt. Még hálálkodni sem akarunk koldus módra, mert az Ízetlen dolog volna, egyszerűen búcsú­zunk, tiszteletreméltóan, meghatottan ; reszkető karunk kitárjuk elszakadt testvéreink, földönfutó fiaink után, akik nekünk kedvesek voltak, de akiket a rövidlátás kiűzött." Szlovák apák, magyar anyák, gyermekek, unokák, kik széjjel vagytok szakítva, ne feled­jétek el egymást soha! Millió ós millió ezüstszál láthatatlanul húzódik keresztül-kasul a levegőben, de rajta mindenütt sűrűn a fájdalom könnye rezeg. Nektek mind „Istenhozzád"-ot kiáltunk! Ti pedig becstelen „Tiborc"-ok, kiknek a szerencsétlenség pillanatában nem volt egyéb gondotok, minthogy üszköt dobjatok a testvér ós testvér közé, legyetek átkozottak elevenen, a földben, a pokolban, az, örök tűzön, legyetek átkozottak mindörökké Amen! Most pedig te vén Branyiszkó, te a gomolygó felhőkben tündöklő Lomniczi-csúcs, Nagyszalóki-csúcs, Grerlachfalvi-csúcs, ti smaragd­fénnyel bájoló tengerszemek, te az Árpád sirját takargató méltóságos Magura és a Dunajec tük­rében pompázó Koronahegy és ti mind, a mesz­szesógben kéklő szepesi hegyek, sorakozzatok. Pihenjen el a csalogánydal, húzódjatok meg meg­remegve ti vendégfecskék, csak az erdők moraja zúgjon, hömpölyögve zúgjon a kéklő hegyeken keresztül, a sóhajtásokat vigye el azoknak, akik­től búcsúzunk. Ti pedig hanyatt-homlok sziklákon ke­resztül csobogó, millárdnyi kristályszemektől fröcsögő szepesi patakok, csak fussatok ós majd ott, hol folyamokká dagadva hömpölyögtök, mondjátok el, hogy a mi könnyeink nem fognak kiszáradni soha!

Next

/
Thumbnails
Contents