ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921
1921-06-12 / 68. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K. vidékre 14 K. E &Xr&Q Q. r ?Ú ni óro • hétköznap 80 fillér, 6J CD afMtOUä CIL a . vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztávok önyvnyomdájában. Esztergom választókara me De. Az „Esztergomi Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja" f. hó 19.-én, jövő vasárnap nagy pártgyűlést rendez, amelynek keretében Esztergom sz. kir. város nemzetgyűlési képviselője, Mátéffy Viktor pápai kamarás, plébános beszámolóját tartja. A gyűlésre Esztergomba érkeznek és azon felszólalnak Andrássy Gyula gróf, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke, Hegyeshalmy és Vass miniszterek, Mailer István volt miniszter és a párt képviselői közül számosan. Részletes sorrendet lapunk pénteki számában közlünk. Miniszteri elismerés Palkovics László alispánnak. Az Esztergom-vármegyei Szabadoktatási Bizottság tegnapi ülése kedves, jóleső meglepetés volt mindazoknak, akik Palkovics László alispánunknak, a bizottság elnökének, a népkultúra terjesztése érdekében kifejtett komoly, önzetlen, — s mint a miniszter mondja — lelkes magyar munkásságát figyelemmel kisérték. Módunkban volt közvetlen-közeiről szemlélni Palkovics Lászlónak a nópfelvilágositás, népművelés terén végzett komoly s kitartó munkáját s csak a legnagyobb elismerés hangján tudunk erről megemlékezni. Uton-utfélen hangoztatják, hogy a magyarságot, a magyar nemzetet csakis a kultúra mentheti meg, emelheti fel, teheti naggyá, de szomorúan kell megállapítani, hogy közel két éve — amióta ezt oly erősen hangoztatják — nagyon kevés törtónt e téren. Az állam megindította az akciót s fölhívta a társadalmat arra, hogy a népfölvilágositás, népművelés munkájában vegyen részt, támogassa, — de minden hiába! A magyar társadalom nem tanult, nem okúit. Csak kevesen s kevés helyen látták be, hogy a konszolidáció, a haladás, a jólét s megelégedés alapja a megértés, melynek előfeltétele a népkultúra s e téren kell erős.kézzel, önzetlenül, kitartóan dolgoznunk, hogy lássa meg s lássa be minden osztály, hogy igenis törődünk velük, javukat akarjuk. Ismételjük: kevés helyen s kevesen vannak, ahol s akik igy gondolkoznak és — tesznek. * E kevés hely közé tartozik Esztergomvármegye, ólén Palkovics Lászlóval, a megye kiváló alispánjával s a Bizottság elnökével. A legilletékesebb helyről nyert információk alapján ismerve az országban folyó népművelési munkát, bátran elmondhatjuk, hogy Esztergom-vármegye a legelsők között, az intenzív népművelés szempontjából pedig a legelső helyen áll. S épp igy sehol sem találkozott az ügy oly megértésre, lelkes, odaadó és kitartó támogatásra, mint éppen Palkovics László alispánnál. Az ő munkásságát csak egy szóval lehet méltóképpen jellemezni s dicsérni: magyar munkásságot fejtett ki. Mert nem szavalni, nem dicsekedni, hanem dolgozni kell. Hazánkat csak a munka mentheti meg, ez most mindannyiunk szent kötelessége: a magyar munka. • Ahol a megye első tisztviselője igazán a megye atyja, ahol a Bizottság elnöke igazán szivén viseli a népművelési munkát, csakis ott végezhetnek oly munkát, aminőt Esztergom megyében végeztek s csak ott várhatunk a munkatársaktól is oly lelkes, eredményes munkát, aminőt e megyében tapasztaltunk. Ennek az elismerése a vallás- ós közoktatásügyi m. kir. miniszter köszönő ós elismerő leirata Palkovics László alispánhoz, az Esztergomvármegyei Szabadoktatási Bizottság elnökéhez, mely a következőképen szól: Nagyságos Alispán Ur! Folyó évi március hó 12.-én kelt 1540. alisp. számú jelentéséből örömmel veszem az Esztergomi Népfőiskola által felmutatott szép eredményt "s a megyében végzett népművelést terjesztő munkásságot. Amidőn most egyszerre köszönöm meg Nagyságodnak egyrészt azt, hogy a népfőiskolákat ós népfőiskolai tanfolyamokat képviseletemben megnyitni méltóztatott, egyúttal a legmelegebb s leghálásabb elismerésemet nyilvánitom Nagyságodnak azért az önzetlen, lelkes magyar munkásságáért, melyet Esztergomvármegye kultúrájának emelése terén végezni méltóztatott s fölkérem Nagyságodat, hogy ezt a lelkesedést, ezt az ügyszeretetet megőrizni s ezzel a kultúrát még tovább is előbbre vinni méltóztassék. A jól megérdemelt elismerést kapta meg ezzel Palkovics László alisp cin, az elsőt az országban, büszke lehet rá s büszkék vagyunk mi is s büszke az egész vármegye. Adja a Mindenható, hogy alispánunk minél tovább szolgálja a kultúra kevésbé hálás, de föltétlenül hasznos, áldásos ügyét s minél több követője akadjon szegény, szerencsétlen hazánkban j József Ferenc kir. herceg esztergomi emlékeiről. — Üdvözletét küldi az esztergomiaknak. — Elénk emlékezetében van még városunk lakóinak a budapesti főiskolai hallgatók Szent Imre Körének május hó 22.-én tartott esztergomi vándorgyűlése, amelynek fényét nagyban emelte őfensége József Ferenc kir. herceg ós Apponyi Albert gróf megjelenése. ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egy éve elmúlt. . . Egy éve elmúlt, hogy eljöttem Szent László városából. Verőfényes tavaszi nap volt. A nap tnlerős sugara 1 sziporkázva tört meg a szürke kövön s bimbóba, virágba fakasztotta az egész alvó természetet. Zöld volt minden s csupa színpompa ; a madarak édes melódiája hangzott a levegőben, összecsengve a húsvéti alleluja utolsó akkordjaival . . ? „Remény zöldje csak a mi lelkűnkön nem nőtt! ..." Borongós lélekkel, rabigába görnyedt nyakkal jártak az emberek az utcán. Ha két magyar egymás mellett elment, sóhajtással üdvözölték egymást. A szivük majd megszakadt a fájdalomtól, amikor látták az ünnepi diszbe öltözött természetet, az ujjongó, azúrkék tavaszi eget. Miért e nagy öröm ? Hisz' honfiúi bánat sáppasztja arcunkat; a legmagyarabb városban nem mondhatom, hogy magyar vagyok! . . . Szent László sirja felett nem engedik meg, hogy imádkozzam; a mellemet feszítő, égető fájdalmakat nem engedik könnyekbe kitörni! ! . . Ziláló mellel, lázas, fájós fejjel mentem a vasútra. .Kiutasítottak !. .. A perron on egy galambősz öreg székely szólít meg: Szintén ? kérdezte röviden. Szintén — sóhajtottam. Majd lassan beszólni kezdett. „Két fiam a Doberdón maradt, egy, a legkisebb odaát van Horthy se'regében. Megyek ón is! Hatvanöt éves vagyok... a mult héten megvertek az oláhok, mert a kabátom bélésén egy kis kokárdát viseltem ..." Arcát az egész testében zakatoló fájdalom barázdálta ; kialudni látszó szép kék szemei révedezve néztek hol a csiki havasok, hol a demarkációs vonal felé . . . Nem tudtam tovább nézni az öreget. Elfordultam és könny fakadt a szememben, de ő észre vette, tovább nem beszélt, elcsuklott a hangja, a nyakamba borult... Sírtunk, zokogtunk ... Testvérré, jóbaráttá, eggyé olvasztott bennünket a közös fájdalom . . . Lassan indultunk a vaggon felé könnyezve, sirva. Végre beültünk. Több - száz diák, fiúk és leányok vegyesen, jöttek velünk. A fiúk elég vigak voltak. Feldíszítették a kocsikat zöld galylyakkal és virágokkal, de énekelni nem hagyták őket, ezért nagyon nehezen várták az indulást. Nagy nehezen az is eljött. Elindultunk. Útközben vagy háromszor kutattak az oláh tisztek. Nem bántuk, csak a demarkációs vonalat érjük el minél előbb, ez volt a vágyakozásunk. Dobogó szivvel, sóvárgó lélekkel lestük, mikor tűnik fel a mi szent jelünk, elfojtott hazaszeretetünk lángra lobbantója, a két éve nem látott: trikolor. És megláttuk!... Sírtunk örömünkben, tapsoltunk. Mint a mindent rombadöntő vulkán lángoszlopa : tört elő több száz fiatal szívből egyszerre a magyarok tiltott imája, a Himnusz. Átléptük az elhatároló vonalat. És ami itt következik, az a szivembe van vésve kitörölhetetlen betűkkel, ez az életem egyik legszebb emléke marad, mert az öntudatom valójában csak akkor súgta meg, hogy mi a haza, mi az, magyarnak lenni . . . Nagy selyem zászló alatt térdeltünk mindnyájan, imádkoztunk . .. (Oh, ha - az ember el van hagyatva, ha a szivén ütött száz seb vérzik ós sajog és tudja és akarja tudni, hogy van Isten az égben, akkor az ima olyan boldogság, annyira felemelő, olyan természetfeletti érzés, amelyhez fogható nincs ezen a világon!) Az ősz székely egy pillanatig imára kulcsolt keze szétnyillott s a majdnem földig érő zászlót a szivére szorította, szemeiből a könnyek kiapadhatatlan árja ömlött. . . Ugy állott ott, arccal Erdély felé fordulva, mint egy szobor. .. Láttam a lelkét is . . . Ott ült az arcán : Két szeme a fájdalom, dac és a harag felkorbácsolt tengere volt; ajkai félig sirni, félig átkot mondani készültek; homlokáról a „Bocsáss meg..." szent igéje sugárzott, mely glóriát vont ősz feje köré ... Percekig tartott ez a reális vizió, mire elengedte a zászlót, melynek emlékét is ki akarták irtani odaát, de amely most rövid percek alatt gyökeret húzott a szivében ... Megöleltem Grábor Áron fiát és sírtunk, zokogtunk ismét. Eközben egy kókreverendás kispap kikapta a zászlót a tartójából ós — csókoljátok meg a magyar zászlót — kiáltással csókra nyújtotta mindenkinek. A leányok nem akarták elengedni e zászlót, zokogtak, csókolgatták, a szivükhöz szorították . . . Az Öröm és bánat elemi csatát vivtak a szivekben. De győzött az öröm. A Himnusz újra felzendült és a „Nem, nem, soha!" mint az orkán söpörte el a kíváncsiskodó hegyi-franciákat a húsz lépésre fekvő elhatároló vonalról!... Egy éve ennek ! . . . De hányan vannak még odaát, akiknek szeme sóvárogva néz felénk, akik reszketve kapnának egy darabka nemzeti srinű szalag után, hogy belevarrják a szivükbe. Mert a trikolorban erő van, acélos erő van! Mert a piros-fehér-zöld színekre a magyar sziv, a magyar lélek van festve ! !.. Bartyik Mátyás hittanhallgató.
