ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-03-24 / 12. szám

mek oly érték, melyej; szerethet mindenki, s oly sok oldalú támogatást, védelmet igényel, hogy ebből kijut minden emberbarátra. E téren örömmel látja az egyház a társadalmi rétegek nemes ambícióját, — de mindig hangsúlyozza, hogy a gyermekhez a Teremtő szándékainak és a Krisztusi elveknek mellőzésével né nyúljon senki. A gyermekvédelem csak ezen elvek alapján igazi kulturmunka. A krisztusi elvek szeretete és tisztelete tartja munkában főképen napjainkban a mi pedagógusainkat. Az a sok tudás, tapasztalat, jóakarat, mely annyi keresztény pedagógusnak szerzett kincse, most nem lehet kendőbe kötött talentum, hanem teremje a modern pedagógiát irányító útmutatásokat s ne engedje a gyermeknevelés biztos útját téves vágányokra siklani. E kulturmunka áldozatkészséget is vár. A gyermek kenyeret is kér. S aki kenyeret ad neki, ahhoz szalad, azt szereti, azé a gyermek. Amelyik gyermekbarátnak elfogy a kenyere, annak karjai közt nem marad meg a gyermek. A keresztény gyermekvédelem is csak a keresztény áldozatkészség, a keresztény kenyér mellett marad továbbra is az egyház missiójához illő kulturmunka. Főleg most értse meg a keresztény társadalom, hogy a gyermekért hozott áldozat a leggyümölcsözőbb hadikölcsön, mely nem érzéketlen bankót, hanem életet, jellemet kamatozik s nem ezüst, hanem hervadhatatlan örök koronát hoz az adakozónak. h. j A „Keresztény Szeretet Országos Gyermekvédő Műve" f. hó 18-án délután 5 órakor tartotta IX. évi rendes közgyűlését az esztergomi városháza közgyűlési termében dr. Rajner Lajos püspök, általános érseki helynök elnöklete alatt. A közgyűlésen a főpapság s alsópapság, valamint a város társadalmának számottevő tényezői, a különböző jótékony egyesületek képviselői nagy számmal vettek részt. Számosan megjelentek az egyesület központi bizottságának vidéki tagjai is, ezzel is tanúságot tévén a meleg rokonszenvről és szeretetről, mely az egyesület minden tagját a keresztény gyermekvédelem hóditó eszméinek zászlaja alatt összekapcsolja. A szép számmal egybegyűlt közönség között a város jótékony egyesületeinek hölgy tagjai is jelenvoltak, ezzel is dokumentálván a nemes célú egyesület iránti szolidaritásukat. A közgyűlést dr. Rajner Lajos püspök, általános érseki helynök, az egyesület elnöke a következő, meleg szeretetet sugárzó s mély gondolatokban gazdag beszéddel nyitotta meg: „Tekintetes Közgyűlés ! Egyesületünk a ker. szeretet jegyében indult meg, annak neve alatt működik, a ker. Szeretet gyökeréből szívja életerejét, annak melegénél növekedik, szárnyai alatt gyarapszik. Célja azokat a bajokat, melyeket a szeretet hiánya, meg az annak nyomán fakadó nyomor és inség különösen az ifjú nemzedék felnevelése körül okoz, korlátolt anyagi erejéhez képest enyhíteni. Az immár negyedik éve dúló világháború folyamán a régi bajokhoz ujak szegődtek, még pedig a régieknél sokkal veszedelmesebbek, sőt amennyiben elhárításukra kellő gond és igyeke*zet nem fordíttatnék, félős, hogy az államot létalapjaiban megingatják, a társadalmi rendet megbontják, a vallásos életet megbénítják, a közerkölcsiséget megmérgezik, a nemzeti erő fejlesztését megakasztják, az ország védelmét lehetetlenné teszik. A háború legközvetlenebb veszedelme az emberi nem pusztulása. A vórvesztóst az emberi szervezet csak lassan ós nehezen s kedvező körülmények között pótolja: még lassabban és nehezebben megy annak pótlása, midőn egy hoszszantartó világháború folyamán egy országnak vére elfolyott. A vórvesztóst szenvedett egyén talán hetek-hónapok multán felépül, egy ország, melynek vére elcsurgott, napok-hónapok alatt régi erejét vissza nem nyerheti, évek évtizedek sem elegendők, néhány emberöltőre van szükség, hogy a vérfürdőt kiheverje. A mostani háború az emberiség technikai készültsége, stratégiai ügyessége, a hadra kelt nemzetek gyülölsóge, a harcosok elszántsága, vitézsége ós bátorsága folytán rekordot ért el. Méltán kérdezhette korunk nagy békepápája XV. Benedek, az elmúlt évben az államfőkhöz intézett bókeszózatában: „Hát már nem marad a civilizált világból egyéb mint egy óriási nagy temető ? Európa, az a dicső, virágzó Európa, mintha egyetemes őrület tartaná fogva a lelkeket, a végromlást keresi ? és saját kezével akarja öngyilkos módra életét kioltani ? A mit koszorús költőnk annyi érzéssel ós honfiúi bánattal hazánk nagy temetőjéről Mohácsról mondott, bátran alkalmazhatjuk közel négy évi Öldöklő vérontás után Európára: „Hős vértől pirosult gyásztór sóhajtva köszöntlek!" Hőseink elhulltak, rokkanttá lettek, az ellenség fogságában sinylenek, a kenyérkereső, családfentartó apák nem térnek vissza. Ott aluszszák a halál álmát idegen földön, ismeretlen hantok alatt, a tenger fenekén, roncsolt tagokkal, felismerhetlenül. Mi van árváikkal ? a társadalom, a nemzet, a karitász, az állam, a jótékony egyesületek kezet fogva egymással versenyeznek, nemes ambíciótól hevülve sietnek anyagi segéllyel nyomorukat enyhíteni, otthonokba gyűjtve az életnek megmenteni, felnevelésükről gondoskodni ? De pótolhatják-e az apai tekintélyt? azt a közvetlen hatást, mely a szülő lelkéből a gyermek lelkének mélyébe leszáll és annak a természet titkos rendjével irányt szab ? mely szigorával fékez, szeretetével melegít, őszinte közvetlenségével hódit, gondos érdeklődésével a gyermeki szivet tehetetlenségében és elválaszthatlanul magához csatolja, tapasztalataival irányítja, az élet küzdelmeire megedzi, megfelelő kenyérkeresethez segíti? Kétsógkivül igazuk van korunk szociológusainak, midőn a fiatal bűnözőknek a háború alatt félelmetesen felszaporodott számát a családnak az apai tekintély hiányából előállott elernyedéséből származtatják. Az özvegységre jutott bánatos anya azt sem tudja, mihez fogjon? mi tevő legyen ? kenyeret keressen a számos tagból álló serdületlen családnak? vagy a házat gondozza ? a szivéhez nőtt árvák ápolásával, nevelésével foglalkozzék? testi-lelki épségükre felügyeljen? felfelburjánzó szenvedélyeiket nyesegesse, rossz hajlamaikat irtogassa ? És ha rá is ér, időt is szakithat magának rá, meg tehetsége, képessége, jóakarata is van hozzá : de van-e kellő tekintélye? az anya a szelídség, a gyöngédség, a szeretet, a gondosság elemét képviseli a családban; az apai szigorral szemben, a közbenjáró, a pártfogó, a kiengesztelő szerepet viszi; az apai szigort mérséklő, az apai tekintélyt tompító anyai gyöngéd érzés, a tekintély kópviselésóre, szigor kifejtésére nem alkalmas. A kamasz korba jutott fiukkal nem bir az anya: keményebb, durvább, érdesebb kézre van szükség, hogy az önérzetre ébredő, a gyermekcipőből kinőtt, amellett képzelődő, erejét túlbecsülő ifjút a fegyelem igája alá hajtsa. Ha a fa gyorsan nőtt ágai megerősödnek, megvastagodnak a kertész kénye kedve szerint nem idomíthatok, eltávolításukra a metszőkés nem elegendő, fűrészre, szekercére, baltára van szükség. Immár negyedik éve, hogy az apák a harctéren lévén, a család nélkülözi a családi fegyelem idomító hatását, s az ifjú nemzedéken: fiún ós leányon egyaránt meglátszik annak hiánya: az önállóságra törekvés, a féktelen ólvezetvágy karöltve a meggondolatlansággal és tapasztalatlansággal, hogy ne is beszéljünk a felügyelet hiányából származó, vagy a leggondosabb felügyeletet is kijátszó csábításról,- átkos gyümölcsöket termettek. A mi feladatunk, hogy amint hőseink a harctéren helyt állottak, amint hadvezetőségünk fölényes bravúrral győzelemről győzelemre vezette dicső hadainkat, amint az ország lakossága bámulatos türelernmel ós önmegtagadással viseli a háború okozta nyomorúságot ós szenvedéseket s a legnagyobb áldozatokra kész a haza megmentésére: ugy nekünk jutott osztályrészünkül, hogy az erkölcsi és társadalmi rendben ós különösen az ifjú nemzedékben már okozott, vagy előállható bajokat enyhítsük, azok orvoslásán fáradozzunk, s a fenyegető veszedelmeket csökkentsük. Tesszük ezt különösen avval, hogy a többi gondozásra szoruló gyermekek mellett kiváló gondot fordítunk a hadiárvák, a hadbavonultak gyermekeinek intenzivebb felkarolásával, arra törekedvén, hogy őket ne csak az életnek megmentsük, hanem az erkölcs és fegyelem igája alá hajtva vallásosán neveljük, erkölcsös életre szoktassuk, megfelelő kenyérkeresethez segítjük s ily módon a haza derék, hasznos, becsületes polgáraivá neveljük. A jóságos Isten segitő malasztján és szent Erzsébet védőasszonyunk oltalmán és hathatós pártfogásán kivül minden bizalmunkat a keresztény szeretet bőven csörgedező forrásaiba helyezzük. A keresztény szeretet egyesületünknek nem puszta jelszó, hanem tett ós valóság ; nem csupa érzelgós, mely szép szavakban ömledez és. áradoz; nem hulló virág termés ós gyümölcs nélkül ; nem pusztán a sziv, a rokonérzés, a kedély dolga, hanem első sorban Isten törvényével, Krisztus parancsával egyező akarás, ós ezen akarásnak megfelelő cselekvés, mely önmegtagadástal jár, erőkifejtést igényel, tehát keresztény erénygyakorlat, helyesebben a keresztény erények teljessége. Az évi jelentós hű kópét fogja adni annak, hogy egyesületünk tagjai és jótevői áldozatkészségéből mennyi könnyűt sikerült felszárítani, hány ártatlan lelket megmenteni, hány gyászos özvegyet megvigasztalni. Avval az imametőn . . . Felpillantottam. A sir, a néma sir, a fehér betűs fekete fakereszt állt előttem és ugy szúrt, mint valami tövis, óriási tövis, az az „élt 26 évet" . . . Egy ifjúság, egy letűnt, korán sírba hanyatlott ifjúság, amely már nem röppenhet, nem ragyoghat szabadon, mert göröngykarok, idegen rögök kötik, tartják bilincsekben. Szerettem volna a hantot eltávolítani, a koporsó födelet felnyitni, és megnézni a Bilibin Nikolaj ajkát, az ajkán a bucsucsókokat, az anya, a hitves, a gyermek bucsucsókjait. Szerettem volna a holt, üveges szemekben az anya képét, a hitves utolsó bucsukönnyeinek rezonanciáját, a gyermek mosolyának puhabársony silhuette-jeit megkeresni. Szerettem volna a szivét felnyitni s meghallgatni az utolsó érzelmek akkordjait, a tervek szimfóniáját, amely még a fortissimo előtt csapott át lemondó fináléba . . . Hát ez a jutalom az ifjú életért, a harc küzdelmeiért, a mindenről lemondásért ? Ez a néma, idegen földből kidomborodó sir ? A temető szomorufuzei halkan susogták: Igen! Hát ez a cár, a minden oroszok cárjának hálája ? — A temető szomorufuzei harsogva felelték : A cár szívtelen, a cár zsarnok ! Most azután a lelkem valami elégiát sirt és ennek az elégiának egy-egy hanghulláma kirezdült a mélységből s szemeimben megjelent könnyek alakjában. Ott álltam a sir előtt, a némán beszédes sir előtt. A hold már felcsúszott I az égre és első sugarai résztvevőén hullottak az orosz főhadnagy egyszerű sirhalmára. Már indulni szerettem volna, szerettem volna a könnyeim letörülni, de nem tettem, inkább a sirra, a Bilibin Nikolaj sírjára csordítottam őket. A göröngyök olyan mohón'itták be s ón éreztem, hogy leszivágott a halott arcára s a főhadnagy, az orosz főhadnagy megrázkódott tőlük, mert részvét-könnyeket hazájában nem kapott és némán megköszönte . . . Hűvös esti szellő trillázott a" fák között. Elindultam hazafelé. A titkok zúgtak a sirok között ós mint apró máglyák, világítottak be lelkem tükrébe s ködszerű füstjük komoran gomolygott szemeim előtt. Elhaladtam a síremlékek márvány sorai között, de ők nem tisztelegtek előttem, nem súgtak semmit a lélekről a lelkemnek. Ekkor éreztem, ekkor láttam, hogy a legtöbb márványemlék por és hamu fölött ácsorog öntudatlanul, de a fakeresztek nagy, súlyos titkok terhén épültek öntudatosan. Azt mondják, hogy a sirok némák. Pedig dehogy ! A síroknak is van élete, a síroknak is van beszédje! Senki sem beszól a síroknál szebben a külső mulandóságról és a belső örökkévalóságról : a lélekről. Lolly.