ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-02-17 / 7. szám

XXIII. évfolyam. Esztergom, 1918. február 17. 7. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Esztergom, február 16. •— „Kereszténység és világbéke." Ezen cim alatt adta ki főpásztorunk: dr. Csernoch János bibornok-liercegprimás az idei böjti szó­zatát. Végig vonul a szózaton az a szándék, az a gondolat, hogy a főpásztor mint egy szerető édes atya maga köré gyűjti hiveit, mint gyer­mekeit s nekik lelket éltető oktatást ad. Milyen más ez a hang, mint a milyennel tele van most a világ: az utcák, a családi há­zak és a középületek termei és folyosói. Mig a tömeg csak zúg s feszeng anélkül, hogy magán ós máson könnyithetne, mig lelkét a káromlás és szidalmak által mind jobban bele­keveri a keserűség tengerébe, addig a gondol­kodó fő megkeresi e mérges növénynek: a ká­romlás ós békétlenség szellemének gyökerét, — de rámutat azokra is, akik a világ nagy bajá­nak, véres veszedelmének okai és felidézői. „Néró császár is, a kereszténység első üldözője, ki alatt Péter és Pál apostol fejedelmfek vértanúságot szenvedtek, előbb négy sarkán fel­gyújtatta Róma városát, hogy az égő világváros látványosságában gyönyörködhessék, azután, hogy a fellázadt római nép dühét magáról elhárítsa, az ártatlan keresztényekre fogta e gyújtogatás gya­núját. Szakasztott igy tesz most a gonoszság fejedelme s igy tesznek az ő szövetségesei, a hitetlenség vezérei és titkos társulatai: a világ­háborúért Isten káromlására s a hit megvetésére uszitják a népeket, hogy igy önmagukról elterel­jék a figyelmet s-a népek észre ne vegyék, mily nagy részük van a világégés előidézésében!" A nagyböjt mindig valami szomorú han­gulatot borított rá az emberiség lelkére s most, amikor „negyedfél év óta szigorú nagyböjtje van a világnak, bőjtölóssel, nélkülözésekkel telve, ami­nőket még a világtörténelem nem látott, és a szenvedések oly borzalmaival, aminőket toll és ecset nem képes elég megrázóan festeni," — most erőt kell venni lelkünk fokozódó borúján. Istentől kérjünk fényt, elménk gondolatai világítsanak bele a zavart okozó sötétségbe. A világháború eleje óta csak sirtak, kese­regtek, panaszkodtak az emberek — a szenve­désből s a szenvedélyből éltek. Most a szenve­dély elfásult, az ész pedig nem veszi át annak helyét: nem akar dolgozni. A kétségbeesésnek s az istenkáromlásnak legjobb ellenszere a józan gondolkodás, amely nem indul a hangulatok után, hanem a dolgok igazi okait keresi. Erre tanit bennünket, erre tanitja a rábizott nyájat a főpásztor s bajainknak csalhatatlan or­vosságaként a vallást ajánlja ezen szavakkal: „De mint minden bajra, Kedves Hiveim, ugy leginkább a háború ütötte fájó és legfájóbb sebekre is csak a vallás nyújthat igazi gyógyirt. Csak Isten ós az ő szent vallása változtathatja a szenvedés töviseit lelki örömök rózsáivá. A földi szenvedések rejtélyét, mellyel a legrégibb idők­től kezdve napjainkig a legnagyobb elmék oly sokat foglalkoztak, csak Krisztus Urunk tudta megoldani. Amazok a művészeteket, vagy az öngyilkosságot ajánlották a szenvedőnek „orvos­ságul" ; s még az ószövetségi szent könyvek is Jobbal együtt tanácstalanul állarrak a kérdés előtt: miért és mi végett a sok szenvedés az ember életében ? Krisztus Urunk nemcsak bevilá­gított, hanem le is szállott maga a földi szenve­dések és a halál örvényeibe. » Krisztus keresztje felfedi e szenvedések okát, mely nem más, mint a vezeklés ós javulás. Isten, a mi égi nevelőnk ós orvosunk csakis ezért engedi reánk a szenve­déseket ; éneikül a háborút sem engedte volna meg." R. Nem azonosítjuk magunkat. A politika minden időben azon tudo­mányok közé tartozott, melyek magasságuk­nál vagy alacsonyságuknál fogva axiómák alapján nem épülnek. Következőleg csak kisérletezés számba mennek és át nem ért­hetők. Még pedig azért, mert a politika a gondolat és a nyers erő harctere. Hol egyik — hol másik győz. Ez azon tudomány, in qua quaerit sua dogmata quisque, in­veniet pariter dogmata quisque sua. A világ nagy disputáinak szintere és a széthúzás, az emberi zavarok Pandora-sze­lencéje. A világnézetek és a nagy nemzeti, sőt egyéni akarnokok pant neonja. Ma az utcaseprő egy nagy politika. Ma a vándor­színész, hogy zöldágra vergődjön: politikát keres. A piaci kofa, a majomtáncoltató stb. mind a politikába kapaszkodik. Oly világot élünk, melyben a demokrácia magasztos elve nem felemeltetik, de lealacsonyittatik. Teszem azt: ma van demokrata cipötalperösitö, van demokrata bajuszpedrő s megérjük, hogy de­mokráciában fogunk járni, öltözni, mosakodni s még tudj' Isten mit. Mert olyanok is akadnak, akik radikaliter akarják a domokráciát: még a fa gyökere is demokrata legyen. Kik? A bolsevikiek és társaik. Ez a divat. Ma kell iskola nélküli polgármester, kell szatócs miniszter stb. Miért? Közbéké­ért és világboldogulásért. Igazán? Oroszor­szág élő példa. Mindent ellenkezőleg mutat. Honfiak! Mindennek meg van a maga határa. A tülhajtás hiba és bün. Az egyházias álláspont sohasem lehet radikális. Az élet realizmusa megtaníthatott mindenkit arra, hogy gyermekes idealizmusban ne röpködjön. Annál sajnálatosabb az a tény, hogy mégis akad tábor, amelyik a következmé­nyekkel számot nem vetve : a legveszélyesebb meredek szélén jár. Feltétlenül számot kell vetni már egy­AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Anyamadár. Rejtett helyen kicsi fészek Elhagyottan, egymagába'; Fészek, melyben ép' hogy megfér Anyamadár búja-gondja S tollatlan két fiókája. Eső veri, vihar tépi . . . Nincsen, aki oltalmazza ! Aki védné maga is rab Messzi-messzi tartományba' Gronosz ember kalitjába'. Anyamadár azt sem tudja Mihez fogjon, honnan kezdje? Kicsi fészket tatarozza, Fiókáit etetgesse, Forró keblén melengesse? . . . Sokszor vágy kél a szivében: Elrepülni messze-messze . . . De ránéz a íiókákra — Az alig hogy pelyhesekre — Csak marad s vár egyre-egyre. Anyamadár csak vár egyre . . . Kicsi fészkét el nem hagyja, Puha meleg két szárnyával Fiókáit betakarja, Féltő gonddal -védi-óvja. El-elmereng napkeletre . . . Hol a párját tudja, érzi; Ott . . . ott látta utoljára Erős szárnyát meglebbeni, Onnan fog majd visszatérni. S megtelik nagy bizalommal Remegő kis madárszive. Ne félj, ne félj anyamadár, Dalos imád hallgatja már A magas menny nagy Istene! Kossányi Alajosné. Az imakönyv. Irta: Csite Károly. Három méter a hossza, kettő a szélessége a kis kamrának, mely Eva néni lakásául szolgál. A bútorzata pedig áll egy ágyból ós egy ládából, mely utóbbit egyúttal ülőhelyül és asztalul is használja, miután külön asztala és szókenincs sze­génynek. Ellenben van egy rokkája, melyet kora hajnaltól késő éjjelig hajt, fonja a falubelieknek a cérnaszál finom fonalát. Igy keresi meg szegé­nyes testi táplálékát. Ezeken kivül van még egy portékája, mely ép oly kopott, öreg jószág, mint saját maga és mint a bútorai: egy imakönyv, mely szomjúhozó lelkének mindennapi táplálókát adja. Reggel, délben ós este megállitja egy-egy félórára az örökké forgó rokkakereket, s a meg­barnult, szakadozott imakönyvét veszi reszkető kezébe. És a hosszú, álmatlan éjszakákon is, mikor felújulnak lelki szemei előtt a már rég elfelejtett kinzó, nyugtalanító emlékek, életének minden bánata, keserűsége, meggyújtja kis pislogó mécsesét s imádkozik mindaddig, mig csak meg nem szállja a jótékony, boldogitó álom. Gyakorta imádság közben szunnyad el s a kis mécses ég mindaddig, mig fel nem ébred. — Oh, óh! . . . Ugy is oly szegény az em­ber, mégis hiába égetem a drága olajat, — sopánkodik, búslakodik aztán s ismét *csak a kopott imakönyvet veszi készébe. Igy megy ez évről-évre, nyáron -úgy mint télen. Forog az öreg orsó, mint az idő láthatatlan kereke, felváltja időközönkint a kopott imakönyv szakadozott levele. Egyszer aztán végleg megáll, az orsó s az imakönyv lapjait nem forgathatja, tüz ütött ki a házban gondatlanságból. Oyufával játszottak a gyermekek s elhamvadt az egész ház, vele együtt jcjva néni összes rozoga bútora, és mind a testi, mind a lelki táplálékait szolgáló jószágai: az öreg rokkája ós a szakadozott imakönyve. Most lett csak igazi koldus a szegény özvegy. Nem maradt semmije, mint a jó Isten irgalma

Next

/
Thumbnails
Contents