ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-09-01 / 35. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 filter. Szeptember elsején. Esztergom, augusztus 31. A világ népei a kultúra fejlesztése körüli tevékenységükben fejtik ki sok ezer év óta a legtöbb energiát s a világ népei a történelem tanúsága szerint mondhatni száz évenkint egyszer iparkodnak a kultúra fejlődését, igazabban túltengését véres háborúk felidézésével megakadályozni. Bár a természetes fejlődésnek örök törvénye a fejlettség bizonyos magasabb fokáról való visszaesés: a fiziológiai fejlődésben a degeneráció, a gazdasági fejlődésben pedig a háború, — mégis lehetetlen éppen a kultúra által megnemesitett aggyal és szívvel ebbe a természetesnek látszó leromlásba hangtalanul belenyugodni. Lehetetlen szótlan megnyugvással tudomásul venni akár annyi értékes emberéletnek, mint megsemmisített természetes energiaforrásnak, akár annyi műalkotásnak, értéknek, vagyonnak elpusztulását akkor, mikor lelkünk a kultúra szolgálatáért izzik, remeg, vágyódik. Szeptember elsejét szeretjük a kultúra születésnapjaként ünnepelni, mikor is a tudományok kapuit az ősrégi szokás szent komolysággal kitárja a kultúrát szomjazó ifjúság ihletett lendülete előtt. A kultúra hívének nevezhető ugyan mindenki, aki vasárnap tiszta ruhát ölt magára s aki a főzeléket nem az öt ujjával eszi, mégis a kultúra hordozóiul a tanulóifjúságot s a közművelődés forrásául, helyesebben fejlesztötelepéül a minden rangú iskolákat szoktuk tekinteni. Az iskola mindig valami szent, tiszteletreméltó, lelkűnkhöz nőtt emlék volt előttünk, az élet durva csizmái által megrugdosott szomorú kenyérkereső apák előtt a békeidőben, melynek varázsa, ifjú életünk ezer bohó ábrándjának termőföldjéből sarjadzott gyógyító balzsamként hegesztette be lelkünk fájó sebeit, melyeket az élet igazságtalansága ütött azon. Igen, az iskola a templom mellett fontos hivatást teljesített: praeparálta a lelkünket, hogy élvezni tudja a templom szószékéről s az oltár márványáról szertesugárzó kincseket. Az iskola tanított, nevelt, gyógyított, szeretett, fölemelt, javított és erősített. Az iskolát meg is becsülte, becsben is tartotta, értéke szerint tisztelte is minden kor, minden nemzedék és minden állam a 17-ik délkörtől, — mely tudvalevőleg Dévényen halad keresztül, — balra, azaz nyugat felé. Jobbra, illetve kelet felé, sajnos, nem részesültek az iskolák sohasem abban a megbecsülésben, mely azokat kulturális fontosságuk után megilletné. Magyarország sok iskolája, — a háborúban világot járt tanítóktól hallottuk, •— alig áll magasabb színvonalon a lenézett Balkán iskoláinál. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Nem volt tehát nehéz a háború ezerkarú polipjának ebből a vérszegény intézményből, a népiskolából az utolsó csepp életnedvet is kiszívni annál inkább sem, mert a népiskolák sorsát intéző felelős tényezők sem igen csináltak lelkiismeretben' kérdést az iskolák fokozatos lezüllésének különben is bekövetkező folyamatát elősegítő rendeletek s intézkedések kibocsátásából. Mig Németország a népiskolák tanítóit éppen olyan nélkülözhetetlen tisztviselőknek minősítette, mint például nálunk a H. T. ügynökeit, addig Magyarország északi s keleti vármegyéiben, hol pedig legnagyobb szükség lett volna a kultúra őreire, a legtöbb iskola ma is zárva van, mert a tanitó hadbavonult. Köztudomású dolog, hogy a honvédség tartalékos tisztikarának 70%-a néptanítókból áll, a közös hadseregnél pedig szintén igen tekintélyes számot képviselnek a tanítókból lett tisztek. A képviselőházban ismételten sürgették legalább a 40 éven felüli tanítók azonnali elbocsátását, persze eredménytelenül. Ha pedig nincsenek tanítók, akkor miről jók az iskolák ? Csináltak belőlük kórházakat, kaszárnyákat, irodákat. A kaszinók, mozik, olvasókörök vidáman élnek, mert nélkülözhetetlenek, ellenben az iskolák már Ötödik éve zárva vannak. A nyitva tartott, működésükben meghagyott iskolák tanítói pedig rekvirálnak, hadigondozást végeznek, hadikölcsönt gyűjtenek, összeírnak, közélelmezési feladatokat teljesítenek s ha jut rá idő, tanítanak is. Ám az előirt tananyagot azért el kell végezniök. Hogy pedig ennek a kell szónak mennyire illuzórius a hatása, az könnyen érthető. A diákok sincsenek különben. A tanévet gazdasági szünettel kezdik s végzik a felsőbb osztályokban. Télen szénszünetet tartanak. Ha pedig jut idő az iskolába járásra, akkor gyűjtenek. Hogy mit gyűjtenek ? Mindent a hadseregnek. Igy néznek ki az iskolák a háború ötödik szeptemberében. Erről érdemes gondolkodni ma, szeptember elsején s belőle bizonyos tanulságokat meríteni. Az első, de legszomorúbb tanulság annak felismerése, hogy mennyire hamis volt eddig a mi kultúránk, mennyire elmaradottak iskoláink a nyugati államok iskoláitól s hogy mennyire igaz az, hogy Ázsia mégis csak a 17. délkörnél kezdődik. A második, kevésbbé fölemelő tanulság az, hogy ma a legszomorúbb sors éppen a tanult, iskolázott emberekre vár, mert ha a békeidöbeli képzettségűeket is ilyen kevésre, ennyi koplalásra, nyomorúságra kárhoztatta a mindenható államhatalom, ugyan mire fogja érdemesíteni a jövő, kisebb kvalifikációjú tisztviselőit s hogyan fogja díjazni a háborús terhekkel küzködö államhatalom ? Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Ennek viszont az lesz a feltétlen következménye, hogy a gondos apák óvakodni fognak gyermekeiket tudományos pályára adni, hol csak nyomorúság és nélkülözés vár reájuk s inkább adják majd produktiv, iparos, vagy kereskedő pályára, hol a vagyongyűjtés, a jólét, a tisztességes megélhetés feltételei oly könnyen teljesíthetők. A tisztviselői pályák a háború után feltétlenül el fognak néptelenedni, mig a produktiv keresetágak lesznek a jövőben zsúfoltabbak. A háború ötödik tanévének kezdőnapján számolni kell ezekkel a szomorú tényekkel s ha a háború, ez a „kulturatipró ocsmány őrület" már mindenképen tönkre akarja tenni a kultúránkat, évezredes nemzeti energiánk végső célját s eredményét, akkor legalább ne nyújtsunk hozzá segédkezet, hanem minden rendelkezésünkre álló erővel iparkodjunk ellensúlyozni a háború kulturaromboló hatásait. Gondoljunk erre a kultúra születésnapján, szeptember elsején. Sz. R. Kulturélet egy hadifogolytáborban. Irta: Dr. Berényi Róbert. Ha Szibéria nem is olyan vad és műveletlen, mint amilyennek az emberek a háború előtt általában hitték, amikor még t nem is igen tudtak róla, azért mégis csak Ázsia az. S ez nem annyira földrajzi fekvésére, mint sokkal inkább kulturális fokára vonatkozik. Igy azután egy 3000 hadifogoly tisztből álló tábor valóságos kis kulturközpontot alkotott.'Félig tréfásan, félig komolyan mérlegelni is szoktuk, vájjon melyik magyarországi nagyobb városnak van olyan nagyszámú intelligenciája, mint a krasnojarski fogolytábornak. Közintézményeink tényleg nagy számmal voltak; de sohasem szabad elfelejteni, hogy mindez a mi keserves ós igazán nehezen nélkülözhető kopekjainkból létesült. De ha azután valami generális, orosz, svéd, dán, vagy egyéb vöröskereszt jött a táborba, parancsnokaink, az orosz tisztek nagy büszkén verték a mellüket, hogy mi mindene van a hadifogolynak^ azt persze bölcsen elhallgatták, hogy kinek a pénzén; úgyis szép volt tőlük, hogy létesitésükhez nagy kegyesen megadták az engedélyt. Színház, ének, zene, sportolás, tanfolyamok, kurzusok, fürdő, mosóház, ipartelepek, mind a hadifogoly tisztek kezelésében voltak. Talán legtöbb érdeklődóst fog kelteni pár szó a színházról. Mint mindent, ugy ezt is nagy huza-vona előzte meg. Járt a kérvény Krasnojarskból Irkuckba és vissza számtalanszor, mig végre tavaly húsvétkor engedélyezték német nyelvű előadások tartását. E célra kiutaltak egy raktárhelyiséget. Hogy pedig a szinpadópités ós egyéb átalakítás által okozott „kár" fedezve legyen, 500 rubelt kellett letétbe helyeznünk, ha kicseréléskor a „restitutio in integrum" nem történnék meg. Hosszas utánjárással a magyar előadásokra is engedélyt kaptunk. A színház művész-személyzete két hónapig egyebet sem csinált, mint ásott, faragott, gyalult, mig a színház ós színpad készen nem lett. A tábor festői meg gyönyörű dekorációkat készítettek. Azután mikor az orosz felügyelő eljött ós meglátta a kész művet, elámult a csodálkozástól, az ötszáz rubelt azonnal visszaadatta és még ő könyör-