ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-05-13 / 19. szám

ESZTERGOM 1917. május 13. delemben a siker nagyrészt az anyagi hely­zetében rendezettebb viszonyok közé juttatott és a hatalmi kegyektől mentesen, egyedül munkássága eredményeitől, értékelt s mél­tányolt papság, nem különben a hithű vilá­giak áldozatkész tevékenységétől és maga­tartásától függ. Egy kiváló, a keresztény politikai re­staurációban annak idején számot tevő po­litikus minap „Háború és Politika" munká­mat megköszönve, többek között a papság­ról ezeket irta: „Az uj nemzedék elmaradt s nem tett annyit, amennyit vártunk. A példa korrurrípál. Kevés tehetség, kevés jel­lem, kevés munkás. Az egyh äz, a katholi­cizmus állandóan deficittel gazdálkodik a szellemi világban. A viszonyok erösebbek, mint az emberek s az emberek majd­nem kétségbe kell esnie." Azt hisszük, a háborút követő nagy szociális rázkód­tatás, nagy felocsudást fog a papság lel­kében is előidézni. Az alvajáró lelkek, lobogó lelkek lesznek. A háború sötétségé­ből villámlás lesz s fényétől a magyar pap­ság lelke meg fog csillanni, mint gyémánt a homokban. Vissza fognak térni azon idők, amidőn a papság a keresztény társadalmi s politikai megújításnak egy-egy tökéje lesz. Minden hithű pap uttaposó lesz a katho­likus reneszánsz ulkészitésében, hogy a mostani keskeny ösvényt széles országuttá tapossa. Ámde mindez csak akkor eshetik meg, ha a papság felülről hátvédet fog maga mellett látni. 4 magara hagyott pap­ság olyan, mint a sereg vezérek nélkül. És ez a sereg akkor le is teszi a fegyvert. Ne szegje senki szárnyát a keresztény politikai mozgalomnak, hanem adjanak neki szárnya­kat, levegőt és tért, hogy szabadon s ne meg­kötve emelkedhessek. Ne legyen taktikázás a keresztény politika ellen, ne kerekedjék felül a jozefinista szellem, mert megroppannak vállaink a szent Szövetség terhének viselé­sében. „A lelkiismeret azon egyetlen hata­lom — mondotta Samassa József érsek Szmrecsányi Pál konzekrácionális ünnepé­lyén, — melyet senki se áldozhat fel semmi­féle paktumoknak. Az egyház legdicsöbb korszakai mindenütt azok, melyekben .... nem a vagyont, nem a kitüntetéseket, nem az emberi dicsőséget tekintik legfőbbnek s AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az egerek. — Prosbauer Márton. — Ford.: Szabó Nándor. (Vége.) Gitsin gyógyszerész, egy kis, szikár, fekete pofaszakálas, aranykeretű szemüveges emberke éppen asztalnál ült, midőn a szolgáláiány egy urat jelentett be a hadtestparanesnokságrét, aki beszélni akar vele. Sietve és megriadtan ugroÉt lel Gitsin, majd a legszebb szobájába vezette a titkárt, aki világ­fias jártassággal kezdte a beszélgetést, előadóéi, hogy a parancsnokságon való tegnapi látogatására jött el egyet-mást megbeszélni. Gitsin elvörösödött és dadogni kezdett. Kovaleff egy hanyag kézmoz­dulattal elhallgattatta. — Tudom, Gitsin úr •— szólt — ön a drága hazának és a cárnak —^ísten tartsa őt — akarja ebben a nehéz időben felajánlani szolgálatait. — Igen, kérem, de — én akartam — sza­kította félbe a patikus. — Szolgálatait — folytatta Kovaleff energi­kusan —• amelyet azonban nem feltétlenül a lö­vészárokban kell teljesítenie. Óh, nem, — van sok ember, akiknek fáj a lelke, hogy testi alkalmat­lanságuk miatt nem vehetnek fegyvert a kezökbe. Gitsin kötelezve érezte magát egy ziháló köhögésre, mintegy jelezve, hogy ő is ezeknek a fájdalomtelt embereknek a kategóriájába tartozik. — Most pedig van egy szolgálat Gitsin ur, — beszélt a titkár továhb, — amely Önnek meg­nem azok keresésében emésztik fel erejü­ket, mély és kinos bizonytalanságot keltvén fel ezáltal a szellemekben, — hanem egyedül csak Krisztus ügyét védik, hogy a világ üdvét biztosítsák." Adja Isten, hogy a lelkiismeret egész hatalmával legyünk képesek elhárítani azon akadályokat, melyekkel a keresztény poli­tika utjának mesgyéin találkozunk. Keményfy K. D. — Az érzékeny bankdirektorok. A Magyar Gazdaszövetség hivatalos lapja a „Gazdaszövetség* legutóbbi száma figyelemreméltó esetet közöl a bécsi bankkörökből. Az annyira változatos és ma­gasabb régiókban is tapogatódzó Kranz-pör hullá­mai a bécsi bankkörök szilárd, ledönthetetlennek hitt alapját is megingatták és ebből kifolyólag kel­lemetlennek tartották a bankárok az eset nyilvá­nosságra hozatalát. Hogy ezen meggyőződésüknek megfelelő heh/en nyomatékosan kifejezést adjanak, a bankdirektorok egy értelmes deputációja meg­jelent az osztrák miniszterelnök előtt és kérte öt, hogy ezt az irányzatot velük szemben szüntesse meg, különben nem volnának hajlandók a hadi­kölcsön propagálásában részt venni! Nem íudjuk ugyan, hogy a miniszterelnök minő választ adott a pénzügyi kapacitásoknak, de lett légyen ez a válasz bármilyen is : a bankárok eme eljárása fölér egy olyan lehetetlen magatartással, amely a háború végső, győzedelmes befejezését nem csak hogy el­odázná, hanem azt határozottan veszélyeztethetné is, pedig ezek a bankdirektorok, a „hadikölcsön terén szerzett érdemeik elismeréséül" kapott rend­jelektől eltekintve, a háború folyamán igen tisztes „polgári haszonra* tettek szert. Milyen üdvös in­tézkedés lett volna, az ilyenfajta „nélkülözhetetle­neknek" ebbeli igazolását megszüntetni, és alkal­mat adni nekik arra, hogy más téren is megmu­tathassák hősies viselkedésüket. Ez lett volna a legméltóbb válasz a deputációzás eme fajtájára. Most már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy a mi fő­városi bankköreink nem fognak-e kedvet kapni az osztrák elvtársak eljárásától, hiszen ugylátszik ezek az urak nem azt nézik, hogy a nemzetnek szüksége van az ő államgazdasági közreműködé­sükre, hanem a háborús konjunktúrák alapján szer­zett millióikat féltik, mint szerintük egyedüli, de nem minden tisztes felfogást kielégítő háborús eredményt. Hisszük, hogy a bécsi példa nem fog követőre találni a magyar pénzvilág jobb felfogású exponensei közt. V. K. — Örvendetes családi eseményre volt ki­látás az elmúlt héten a kormány körében, de Tisza avatatlan kézzel elpaccolta a dolgot s a két ikertestvér csak a halvaszülöttek statisztikáját fogja szaporítani, aminthogy az eszme és a terv is hal­nyugtató öntudatot fog adni, hogy a hazának tu­dásával szolgál, amennyiben egy magasrangu ur­nák kell nyugalmat szereznie, akinek az ön fele­lőségteljes munkájára nagy szüksége van. Gitsin egészen a szék szélére ült és idege­sen játszott csiptetőjével: Igen, szabad kérdez­nem — én szívesen kész vagyok — szólt. — Arról van szó, hogy ő Excellenciájának, a vezénylő tábornok, gróf Dimittreffnek, dolgozó­szobájában rengeteg egér van, amelyet időről­időre pusztítani kellene. — Egerek? — csodálkozott Gitsin. — Igen, — szól a titkár nyugodtan — ege­rek, gyógyszerész ur, melyeket önnek ki kell pusz­títania. Ez nem jelenti azt, hogy az egerek egy­szerre eltűnjenek, csak mint jogcím kell, hogy ön a háború tartamára a hadtestparancsnoksághoz van behiva szolgálatra. Hideg várakozással nézett a patikusra. Gitsin izgett-mozgott a székén. Ilyet merészelnek kívánni tőle „a gyógyszerészek emelésére" egyesület má­sodelnökétől, egy tanult embertől. De amily gyor­san jött a haragja, olyan gyorsan el is oszlott. Gitsin érezte, hogy nem lehet a titkár előtt mél­tatlankodnia, mert a visszautasítás biztos behívást jelentene, •— már pedig kész volt inkább egeret fogni, vagy bármi mást tenni. És utóvégre is, az eszme nem olyan rossz, hiszen nem szükséges, hogy ő maga induljon egérvadászatra. Tehát fel­állott és Kovaleffnek kezét nyújtva szólt: Köszö­nöm titkár ur, az állást elfogadom. — Jó, el van intézve. Most még egy cse­kélységet. A kevés kis fizetségről ne feledkezzék meg, az egész csak egy pár rubel. Gitsin vidáman bólintott, nem gondolta, hogy vaszülött volt, mely a kormány életerejét ily módon akarta még felfrissíteni. Bethlen és Esterházy lettek volna azok az újszülöttek, kiknek keresztelőjén a régi haragos komák össze szoktak békülni, hogy aztán bizalmasan letagadhassák egymás előtt a régi gorombaságokat és méltatlanságokat. Tisza is úgy gondolta, hogy a koncentrációs kabinet eszméjét majd igy, a saját receptje szerint intézi el, az ellenzék ismételt negligálásával, az al­kotmánypárti gárda azonban nem adta meg magát s igy a tervezett vidám pacita a halvaszülött ikrek szomorú temetésévé változott. Bethlen sajnálattal konstatálta, hogy Tisza terve a parlamenti békét egyáltalán nem biztosí­totta volna, mert a pártok közti békének nem sze­mélyi, hanem tárgyi akadályai vannak. A királyi kézirattal való elnapolás, a választójog kiterjesz­tésének megakadályozása, a demokratikus fejlődés meggátlását célzó aknamunka, mind olyan sérel­mek voltak az ellenzék szemében, hogy még a Tiszáékkal féltestvér alkotmánypárt sem vállalt közösséget abban az óriási felelősségben, mely most a kormány vállait nyomja. Pedig a mézesmadzag, melyet Tisza ízelítőül nyújtott, valóban szép és kellemes lett volna az ország lakosságának közérdeke szempontjából. A háborúval kapcsolatos gazdasági kérdések, az oláh betörés által sújtott Erdély rekonstrukciója olyan népszerű és hálás feladatok, melyeknek véghez­vitelére s megoldására minden lelkes hazafi — és hiú politikus — készséggel vállalkozott volna már csak az ügy népszerűsége folytán várható ál­talános társadalmi támogatás miatt is, ha nem Tiszáék kínálják azt az országnak. De tudja Isten, Tiszáékkal már úgy vagyunk, mint a pucerájból visszakerült gérokkal: nem vagyunk benne bizonyosak, hogy az első erősebb napsütésre nem ütődnek e ki rajta a régi pecsétek? Tiszáék koncentrációs izű vállalkozásán is lehetett még érezni a benzinszagot s azt az erőlködést, hogy valahogyan szeretnék egy közös családi esemény megünneplésére újból egy asztal mellé gyűjteni a régi komákat, hogy azok előtt valahogyan letagadhassák a lőcsöt meg a villanyelet, mellyel egyszer fejbekólintották a komát. Az ikrek azonban okosabbak voltak, mint a legtöbb szegény ember, ki rosszul választotta meg a papáját, mert Bethlen és Esterházy inkább meg­maradtak élő egérnek, mint néhány hónap múlva, — ki tudja, mit hoz a jövő? — döglött oroszlánnak. Ilm. ily könnyen kerül ki a dologból. Most a titkár to­vább folytatta: És azonfelül kérem önt: egy jó­tékonysági célra, melyet ő Excellenciája, a gene­rálisné vezet, tegyen egy alapítványt. A generalis nagy.sútyt helyez arra, hogy a parancsnokság szolgálatára beosztott urak állandó jótékonyságot mutassanak. Aha, a vastag befejezés, — gondolta Gitsin aggodalmasan és magában találgatta, mekkora lesz az az összeg, melyet a titkár e titokzatos alap számára kérni fog. Tulajdonképen 1000 rubelt akart adni, de a titkár olyan imponálóan lépett fel — tehát 2000 rubel — és most ez a meg­jegyzés a parancsnokság urairól oly szépen hang­zott — tehát még 500 rubellel több. — Kérném szépen titkár ur, ha az nem okoz önnek gondot, szerény adományom most mindjárt vegye át. A szerény szónál Kovaleff összeráncolta hom­lokát, de hallgatott és csak egy beleegyező moz­dulatot tett. — Gondoltam, — gondoltam, hogy 2500 ru­bel elég lesz •—- szólt Gitsin habozva; Kovaleff szótlanul begombolta a kabátját és az ajtó felé indult. — 3000 rubel! — kiáltott a patikus ijedten utána. Kovaleff megfordult. Kenetteljes bőbeszé­dűséget mintha csak elfújták volna. — 4000 — szólt szárazon — egy kopekkel sem kevesebb. — De titkár ur, jó titkár uram! — rettent fel Gitsin. — Ha mondom, hogy 4000, maradjon annál gyógyszerész ur — szólt Kovaleff egy fejmozdu­lattal intve a szobába, csak még sem akarja azt

Next

/
Thumbnails
Contents