ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917
1917-04-29 / 17. szám
szembe néznek azokkal, akik őket jogfosztó zsarnokoknak nevezik. Nem mondunk Ítéletet azokról sem, akik gróf, mágnás, nemes vagy más kiváltságos létükre együtt mozognak, trombitálnak a demokrata vezérekkel — majd azt mondtam: jerichói hősökkel — hiszen ezeknek a külsejükről látszik, hogy önzetlenek, de azért az ideális önzetlenség mellett nagyon sokat kellene gondolkozniuk, nehogy egykor azt mondják róluk — még pedig jogosan, — hogy esztelenek. r. — Az emberek idegeit a háborúnak szünet nélkül egymásra torlódó ezernyi apró, tudomásul is alio- vett izgalmai által okozott kedélyvibrációk úgy nyütték ronggyá, mint az olcsó pamutszöveíböl készült nadrágot a vásott gyerek. Itt lazul meg egy szál, ott mutatkozik egy kopás, másutt ismét egy folytonossági hiány, aztán padlásra kerül az ócska rongy, hol az egerek és a molyok őrölik össze az utolsó darabot. Ma egy rendelet, holnap egy rekvirálás majd egy sorozás, egy háborús esemény, egy ujabb sorozás, haláleset, nélkülözés fesziti meg a pattanásig felvont idegeinket, őrli meg a szervezetet, melyet azonban nem lehet padlásra dobni s újjal kicserélni, hanem viselni kell, vonszolni kell tovább a létért folytatott küzdelem nehéz tusai közepette. Az emberek idegei nagyon érzékennyé, gyorsan reagálóvá váltak ezekben a nehéz időkben s mindenki azon panaszkodik, hogy a békeidőben könnyen elviselt apró események, illetve kellemetlen epizódok mennyire kihozzák most a sodrából. Az üzletekben udvariatlan a kereskedő, a hivatalokban ideges a tisztviselő, a közlekedési eszközök alkalmazottai gorombák, a házastársak türelmetlenek, a gyermekek vásottak s mindenki, minden ember ellenséget, rosszakarót sejt a véle érintkező embertársában. Herceghalmon egymásba rohan két vonat, Téténynél elsüllyed egy személyhajó, ott véres ronccsá zúzódik, emitt hullámsírba merül néhány száz élet s az emberek fásult közönnyel veszik tudomásul a halál szörnyű aratását, a végzet véres nászát s holnap már senki sem törődik az ilyen katasztrófa rémes borzalmaival, melyek békeidőben országos gyászt, általános felzúdulást, idéztek volna föl. Ebben a lélek nélküli belenyugovásban, ebben a fásult lelki narkózisban valami kölcsönös szerződésszerű, szomorú azonosítás nyilvánul meg, mely a mindnyájunk közös szenvedéseiből, közös idegkimerüléséből veszi bár törvénytelen, de természetes eredését. Az udvariatlan kereskedőt nem utasítjuk rendre, az ideges tisztviselőt nem jelentjük föl, a kocsis gorombaságait zsebretesszük, mert valami szomorú közösség alapján csak panaszkodni tanultunk meg a háború folyamán, de helyzetünkön javítani, a kellemetlenségeket más oldalról jóvátenni azonban meg sem kíséreljük. Úgy ítélkezünk, ahogy érzünk. Erezzük a magunk rossz idegeiben a mások exaltáltságát, a magunk szenvedéseiben a mások kimerültségét s ez a nagy, szomorú, háborús fekete gyász egy Jvözös, sűrű fátyollal vonja körül kedélyvilágunk megsavanyodott életerejét. Pedig ez a fásultság, ez a közöny, ez a nemtörődömség a nehéz beteg apathikus viselkedésének a szimptómáival nagyon is azonos jelenség. Ez a lethargia, ez az idejígyöng ség fogja megölni a háborút s meghozni a békét. Remélhetjük azonban, hogy a mi idegeink gyengesége már nem fogja elérni a tömegérzés oly fokú agóniáját, mint amilyen most az orosz nép idegeit sorvasztja s hogy a haldokló háború s a születendő béke pulzusát még nyugodt öntudatossággal fogjuk leolvashatni a magunk megnyugtatására . . . Hm. HIREK. Krónika. Nem így volt "ez hajdanában, Egészen másképen; Ezrek álltak lelkesedve A Széchenyi-téren. Lengve lengett, lengedezett A sok zászló ottan; Mikor a sok éljen zúgott, Ezrek szíve dobbant. üreg Bottyán palotának Derült volt az arca, Víg muzsika zengett tőle Jobbfelől, meg balra. Rövid, vastag lábait már 0 is illegette, Csak nem akadt táncra menni Véle víg menyecske. Benn a" tágas nagyteremben Halkan járt az óra, Ő volt arra irányadó, Mikor van záróra! Alatta a komoly urak Figyelték csak egyre, Kire mosolyg jókedvében Szeszélyes szerencse ? Hátul, meg a nagy könyvtárban Gomolygott a felleg, Amit finom cigaretták Gyorsan eregettek. Az asztalon akták helyett Habzó kancsók álltak, Körülötte pártvezérek, Akik szomjazának. Mikor megvolt az eredmény, Mennydördött az éljen ! Megszűkült az öregtemplom, Nagy hirtelenében. A „Tedeum" egyenest a Derűs égbe szállott; Békecsókkal üdvözölték Egymást most a pártok ! Igy volt ám ez hajdanában Valamikor régen: Ma — egyhangú választásban Egy hang mondta „éljen!" Hivatalos, száraz aktus, Hivatalos, száraz ; S éppen szárazsága miatt De sok szomjast bánt az! A kisdedek élelmezése. Közélelmezés szempontjából tekintve a mostani helyzetet, elérkeztünk a legnehezebb hónapok határához, melyen túl az okos és türelmes belátásnak és józan önfegyelmezettséggel viselt lemondásnak napjai következnek. A felnőtt polgári lakosság magatartása e tekintetben bizonyára megnyugtató is marad, mert hisz jól tudja mindenki hogy ez átmeneti időnek türelmes elviselése komoly, hazafias kötelessége minden embernek. Krumplin, babon, káposztán s kukoricás kenyerén meg lehet és meg kell élni s aki naponta jóllakhatik még az ezekből főtt, meleg étellel, az nem beszélhet nélkülözésekről. Kifogyott ugyan az éléskamrák készlete, üres a minaennapi piac, de a legszükségesebb tömegélelmiszerek beszerzéséről mégis történt minden tekintetben gondoskodás. Sokkal rosszabbul áll azonban a társadalom apró bimbóinak, a kisdedeknek a helyzete közélelmezés szempontjából. A sovány és híg anyate'től elválasztott apró gyermeket, az 1—4 éves kisdedet még nem lehet káposztára, babra s kukoricás kenyérre fogni, mert ezeknek a gyönge gyomrocskáknak a háború még nem edzette meg a befogadóképességét s a helytelen táplálás szomorú réme, a gyermekek nyári bélhurutja állandóan ott leselkedik a kisdedek bölcsője fölött. Tanúi voltunk jeleneteknek, midőn kisgyermekes anyák összetett kézzel, sirva könyörögtek egy félliter tejért, vagy negyedkiló daráért apró, beteg gyermekük számára s nem volt rá mód, hogy a kért dolgokhoz hozzájuthattak volna. Elsőrangú kötelességévé vált a hatóságoknak, hogy a kisdedek megfelelő élelmezéséről minden rendelkezésre álló eszköz felhasználásával gondoskodjanak. Tejet s darát kell teremteni ezeknek az ártatlan apróságoknak, ha Esztergomban minden ember teát, vagy rántottlevest fog is reggelizni. Az apró gyermekeknek tej kell és dara, a felnőttek nélkülözhetik ezeket az élelmiszereket, de a kisdedek tisztességes, szükségszerű ellátásáról — Sohase, tekintetes uram! Hej pedig a lejtő nagy körültekintést igényel. Jól lelkére tessen kötni az uj őrnek .. . — Gyerünk fel a levegőre, — mondta a hivatalnok is részvéttel — hisz maga majd összeesik. — Dehogy is! Még ki is kell mennem kétszer a jelzéshez! Utoljára, — tette hozzá rekedt hangon. Majd meg, mint aki lát valamit a messziben, mondta tovább: — Tizedik esztendeje vagyok itt tekintetes u n am, csoda-e, hogy hozzánött a lelkem? Idehoztam az asszonyt is. Két kis cselédünk meg amott fekszik ni! Hogy ide látszik a fejfájuk, minden reggel azt hittem, nekem integetnek . . . Nehézkesen ballagott fel a tiszt után s ment utoljára végig a pályatesten. Az őszirózsák szomorúan bóbiskoltak utána a virágos kis kertből. Szép szál magas férfi, katonaviselt, értelmes beszédű ember volt Kovács Pál, mikor tiz esztendővel azelőtt beköltözködött a kis őrházba. Meg volt elégedve a sorsával, dehogyis vágyódott volna többre. Áldott hely volt ez a kis őrház környéke. Selyemszéna termett a parányi udvaron s végig a töltésmentén is, hogy nem győzött belőle eleget enni a riska. A lármás kacsák meg egész nap ott pocskoltak a parti sekély árokban, azokból az asszony pénzelt és a szép bóbitás fejű jércékből, amelyek olyan szelídek voltak, hogy a tenyerükből étetgették őket. Kovács Pál elsőosztályu őr volt, a váltósinek is az ő kezén fordultak meg, a mi nem kicsi mesterség ott, ahol tizenkét gőzös is elfut huszonnégy óra alatt. A nagy sikság itt olvad belé a dombos, hepehupás részbe. A vaskerekeket is szorítják már erre, mert a lejtőkön igen sebes lenne a menésük. Csak szédül az ember, ha látja odalentröl, hová tud felkapaszkodni az a nagy idomtalanság. Hogy szét nem hull ezer darabra. Ugy látszik a messzeségből, mintha valami nagy hernyó csúszna följebb, egyre följebb. Nyáron még csak könnyű. Az istenadta áldott nap fönn van az égen, a sötétség mindössze keveset tud ellopni tőle, hanem mikor jön a köd, a hó, amitől elkáprázik a szem, könny futja el a nagy erőlködéstől és mégis sötétebben lát az éjszakánál ... y Kurta őszi délutánra hajlott az idő ugy most egy esztendeje. A szürke nehéz fellegek egymást kergették az égen„ helyt-helyt meg is eredt a hideg, aprószemü eső, mely velőkig áthatja a fázékony ember tagjait. Körül puszta volt már a mező. Reggelenként a dér is lecsapott s hirtelenében ezüstszín subát takart a selyem gyeplegelőkre, amik az esőtől nemrég oly szépen nekizöldültek. Szürke lett a szinük, mint a szegény bujdosó nyulaké, amiket már napok óta űznek, hajtanak a határban az urak, akik itt a pusztákon való kergetődzésekben akarják kipihenni azt a fáradtságot, ami az Íróasztalnál való görnyedtükben megzsibbasztja valamennyi csontjukat. A nyárádi pusztán holnap lesz a nagy vadászat. Az uri társaság alig néhány pere múlva robog erre. Jelez a villamosgép ugyancsak. Kovács Pal kezébe fogja a kis piros zászlót, már látszik a kanyargó füst is . .. Hát uram Isten, csak holtra halványul abban a pillanatban. Döczög ám le a sebes vonattal szemközt, ugyanazon a sinpáron négy-öt teherkocsi, visszájára, mozdony nélkül, ceak éppen hogy a lejtő vitte lefelé. Mint a villám, ugy ugrott az ember a váltószinhez s egy rántásra kiemelte a helyéből. Csörögve, ropogva egymás hátán görögtek át a nehéz kocsik a túlsó sínekre, adott vészjelre a vonat is megállott. De Kovács Pált kiverte a hideg izzadság s a térdei csöndesen verődtek egymáshoz. Leszállottak az urak. Csodálkoztak, szörnyűködtek, mert hiszen, ha az az ember nem kap eszéhez, most romokban heverne az egész vonat s vele együtt ők is. A teherkocsik ugyan a rendes időben elmentek az utána jövő gyorsvonat előtt, de a legközelebbi rakodó állomáson, ott, a hol a lejtősebb színvonal kezdődik, öt-hat kocsi visszamaradt kapcsolás nélkül. A mozdony működésbe jővén, lódított rajtuk, de azok az adott lökéstől visszafelé indultak a lejtön s jöttek feltartóztatlanul a gyorsvonat elé. Kovács Pál dicsérő levelet s egy szép nagy kék bankót kapott jutalmul. Az irást rámába tették, ki is akasztották bent a kis őrház fehérre meszelt falára. A bankót se váltották fel, az aszszony eltette az imádságos könyvébe. Jöttek, multak a napok. Tél is elment, tavasz is, a nyár is megjött, de Kovács Pált a reszketés csak nem akarta elhagyni. Tett, vett, de árnyéka volt a réginek, mintha csak az élet gyökere szakadt volná meg benne akkor. Elhelyezték hát valahová messze, könnyebb szolgálatra, mert hisz a sok éjszakázás itt még hamarabb megölné. Igy hátha meggyógyul. Fölrakták a kis holmijukat a sebes masinára. Ök ketten odakuporodtak mellé. Vártatva megszólalt az ember: — Ágnes, hadd lám azt a bankót! S mig nézte, nézegette, a köny alácsurgott fakó, beteg arcán: — Jó lesz a koporsómra ...
