ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-01-14 / 2. szám

Mind a kettőnek bölcsőjénél ott állott az esztergomi érsek: ugy is mint a fiatal esztergomi egyház Isten rendeléséből főpásztora és metropolitai jogon valamennyi magyarországi egyház feje, ugy is mint a szent király első tanácsosa, segitő munkatársa és sugalmazója. Alkotmányunk története arról tanúskodik, hogy az esztergomi érseknek a magyar királyság irányában elfoglalt ezen kitüntető állása majd fejlődést, majd visszafejlődést mutat fel, egy azonban nem változott soha: a koronázási szertartás végrehajtására vonatkozó jogosultság, melyet pápai bullák és országos törvényeinken kivül immár közei egy évezred gyakorlata erősit, egy évezred története megszentesit. Csak magyar lélek tudja teljes valójában megérteni és átérezni, mit jelent a koronázás Magyarországon, midőn a nemzet és királya egymást megértve, egymás iránt bizalommal, többet mondok kölcsönös odaadással, még többet mondok szeretettel eltelve, a szent koronában elválaszthatatlanul egy misztikus egységgé egybeforrnak. És ezen misztikus egységet megpecsételi, a vallás ihletével megaranyozza, az isteni malaszt kenetével megszenteli az egyházi szertartás, melylyel a koronázás történik. Eminenciád király és királyné Őfelségéiknek felkenésével és főpapi imájával a koronázást a földi légkörből, a közönséges napi események zűrzavaros ködéből kiemelve, politikai és közjogi vonatkozásain felül egy fensőbb, egy túlvilági rend körébe fölmagasztalva szentelménnyé avatta, mely szent hitünk tanítása szerint nem ugyan ex opere operato, hanem ex opere operantis mint az Iskola mondja, az isteni kegyelmek és áldások bő forrását nyitja meg ugy a koronázott király mint a koronázó nemzet számára : a koronázott király számára, hogy igazságosan, bölcsen, gondosan, eréllyel párosult szererettel uralkodjék; a nemzet számára, hogy törvényes ura és királya iránt jobbágyi hódolattal, hűséggel és engedelmességgel viseltessék, s a király és haza védelmére a legnagyobb áldozatoktól se riadjon vissza, s azok meghozatalában a legnehezebb megpróbáltatás órájában is mindvégig kitartson. Mélyen meghajtjuk zászlónkat Eminenciád fenkölt személye előtt, ki a koronázást végrehajtva főpapi és közjogi állásából kifolyólag az égi áldások ily bőséges tárházát biztosította az országnak; egyben hálás köszönetünket nyilvánítjuk, hogy a káptalannak kétségbevont ősi jogát az apostoli kereszt viteléhez megvédelmezni és a koronázás alkalmával érvényre juttatni méltóztatott. ígérjük egyszersmind, hogy Eminenciád fenkölt szándékainak megfelelőleg nem szűnünk meg kérni az örökkévalóság halhatatlan és láthatatlan Királyát, hogy azt a kezet, melyet Eminenciád szentelt olajjal felkent, tegye erőssé, hatalmassá, győzelmessé, a homlokot pedig, melyet Éminennák! hogy muzsikálnának már a nimetek a fülükbe a hires negyvenkettes pistolaikkal, amiért ilyen nagy nyomorúságot hoztak a segény csigányra, hogy a legborzsastóbb halállal, az ihsighalállal kell elpusztulnunk ! ... De azsért is inkább felkötöm magamat, mintsem azs a borzsastó ségyen-dolog történjék velem, ha nem veszi meg a tekintetes úr a hegedűmet! — sírta már az utóbbit az öreg cigány. — Ne beszélj olyan szörnyű pogányságot, Kári! S aztán az sem megy ám olyan könnyen. Szörnyen megdrágult a kötél is.* —• Nem bánom én! Felkötöm akkor magamat a hegedűm húrjaival. Megbír, his már a csontom is kisáradt a sok koplalástól. . . — Nem hiszem, hogy megbírnának azok a a vásott húrok. Add ide csak azt a hegedűt, hadd látom, milyen állapotban van? Nem cserélted-e ki más hegedűvel? Kári megtört sötét szemében felcsillant a remény pislákoló fénye s mohón nyújtotta Rábczaynak az öreg szerszámot. — Tessék, jóságos tekintetes úr ! Győzsődjék meg a saját semével, hogy becsületes ember a vénséges Kári. A zord tekintetű öreg magyar bús elmerengéssel tartotta kezében a régi ismerős portékát. Hej, de sokszor felvidámította, tűzre gyújtotta s lelkesítette hajdanában! — Nohát, Kari, megveszem a hegedűdet, hogy segítsek rajtad. Nesze, itt az ára. S ha vársz néhány percig, hozatok fel számodra bort áldomásul. — Várok, tekintetes úr, várok akár a világ végezsetéig, akár addig is, mig a csigánypecsenye is megsül!.. . ciád a szent koronával érintett, ajándékozza meg bölcseséggel és dicsőséggel. Végre kérni fogjuk Istent, hogy Eminenciádat a magyar alkotmány és az egyházi kánonok által körülirt magasztos közjogi állásában és munkakörében a király, haza, egyház és káptalannak javára, díszére, örömére az emberi kor legvégső határáig teljes testi és lelki épségben megtartva éltesse. A püspök beszédére, melyet a főkáptalan tagjainak lelkes éljenzése ismételten megszakított, válaszolt a biboros-hercegprimás, aki mintegy reflexióban még egyszer lelki szemei elé varázsolta a magasztos koronázási szertartást, melyben önmagának Isten kegyelméből oly fontos szerep jujott osztályrészül. „A koronázás alkalmából tudatában voltam annak, hogy a kegyelmeknek ujabb forrását nyitom meg a felséges pár részére, tudatában voltam annak, hogy nemcsak azt az ezeréves szertartást végzem, mely az esztergomi érsekek ősi joga, hanem a mai nehéz napokban felsőbb megerősítést közvetitek nemzetünk uralkodójára, ki hivatva van egyházunkat és hazánkat megvédeni. Megvallom, midőn valójára ébredtem e nagy kötelességnek, a sok gond között, mely a koronázást megelőzte, ez a tudat acélozta meg erőmet. S hogy az óriási munkát korral járó gyengeségem ellenére is elvégezni tudtam, ebben nagy része van a főkáptalannak, mely engem segített. Adjunk hálát a jó Istennek, mert minden jelből örömmel következtethetjük, hogy a koronázásból az Egyházra és hazára uj és szép jövő fakad. Maga a felséges király és királyné is tudatában volt annak, mily kegyelemben részesültek a koronázás napján, s milyen apostoli munkát kell majd ennek a kegyelemnek segítségével kifejteniük. Akik látták a felséges király és királyné vallásosságát és magyarszeretetét, azok szilárdul meg vannak győződve, hogy személyük nagy áldás az Egyházra és a hazára." A hatóságok tisztelgése. Körülbelül 11 órakor elhagyta a hercegprímás saját lakosztályát ahol a főkáptalan tisztelgését fogadta, s átment abba a II. emeleti nagy fogadó terembe, ahol a hatóságok Meszleny Pál főispán, dr. Perényi Kálmán alispán és dr. Antony Béla polgármester vezetésével gyülekeztek. Képviselve volt soraikban egész Esztergom város és vármegye. A belépő bíboros főpapot lelkes éljenzés fogadta, melynek elhangzása után Meszleny Pál üdvözölte az ünnepeltet. „Mint a gazda az alkonyból következtetheti — mondta az üdvözlő szónok — milyen idő lesz másnap, úgy mi abból a fényből, mellyel a koronázás az ó évet bezárta, következtetünk a jövőre. Büszkék vagyunk mindannyian, hogy ma a koronázó főpapot üdvözölhetjük." A főispán után a polgármester intézett néhány szót a bíboros főpaphoz ; biztosította őt az esztergomiak ragaszkodásáról, kérte, hogy tartsa Másfélóra múlva nagy csődület keletkezett a piactéren. Inas- és iskolás gyerekek ujjongtak, a kofák pedig felugráltak zsámolyaikról s úgy bámultak tágranyilt szemekkel. — Nini, kirabolt valakit s megbolondult a vén Kukus Kári... Dülöngélve botorkált az öreg cigány s torkaszakadtából dalolt, miközben jobb kezében egy százas bankót lobogtatott: In elmegyek Debrecsenbe, Sázsast tesek a zsebembe. Húzsd rá csigány, husast adok, Mert én betyár gyerek vagyok! Rábczay a piacsarki plotykadombról, az urak reggeli kaszinójából érkezett haza a lakására s amint bedobogott öles léptekkel a kapuszinen, egy bús, szunyókáló kopott alakot pillantott meg a folyosó legalsó lépcsőjén kuporogni. — Hé, öreg fickó, zabban a lovak ! . . . Vagy te búslakodsz itt, Kári í . . . No, mi búsit megint? — Azs fáj, hogy elhagytam a hűséges élettársamat, kenyérkereső portékámat s aztán el sem búcsúztam tőle úgy, ahogy kellett volna. Minden éjjel meglátogat álmomban, a fülembe, lelkembe sir minden húrja . . . Sépségesen kérem tekintetes urat, siveskedjék megengedni, hogy elbúcsúzshassak tőle igazsiba ! — Jó, jó, csak búcsúzz el tehát illendően tőle. Hozok fel egy kis búcsú vigasztalót a pincéből. Az érzékeny búcsúzó megkezdődött aztán az irodában. Sirva, jajveszékelve csókjaival borította az öreg cigány az apjától örökölt, neki is ötven évig hűségesen szolgáló, kenyérkereső volt társát: meg őket továbbra is szeretetében és átnyújtotta neki az emlékfeliratot, mint az esztergomiak ragaszkodásának ékesen beszélő tanújelét. A hercegprímás válaszolt s válaszában élénk kifejezését adta Esztergom iránt érzett szeretetének. Méltóságos Főispán Ür! Tisztelt Uraim ! Az esztergomi harcegprimások ősi joga, hogy ők kenik fel szentelt olajjal Magyarország törvényes uralkodóját s ők teszik fel az apostoli király fejére a szent koronát. Ez kiváltság, s amennyi disz háramlik ebből a kiváltságból az esztergomi egyházmegyére, a hercegprímásra, annyi disz és fény éri ebből az ősi alkotmányos szent aktusból Esztergom vármegyét és városát is, melyek ezeréves történelmünk révén össze vannak forrva a a prímások személyével. Közös volt a sorsuk, közös volt az örömük és bánatuk mindig a haza sorsában. Nagyra tudom ennélfogva becsülni és értékelni hogy a hazánkra nézve oly örvendetes és áldást igérő esemény után Esztergom vármegye és város hivatalai s azok közönsége nevében eljöttek, hogy tanúságot tegyenek az események fölött érzett nagy lelki örömükről. Ezzel a tettükkel szép jelét adták annak, hogy mennyire becsülik azt a kiváltságot, mely a magyar hercegprímást a koronázásnál megilleti s melyből, mint mondtam, önökre is disz és fény háramlik. Nekünk az a hivatásunk, hogy azt a régi fényt, mely e történelmi helyet a múltban bearanyozta a jövőben visszaszerezzük. Kettőztetett munkára van szükségünk tehát, hogy ezt elérhessük. A háborút Isten segedelmével győzelmesen fejezzük majd be s utána a várva-várt béke napjaiban mindent elfogunk követni és tőlem telhetőleg én is mindent elfogok követni, hogy ez a város felviruljon s régi fényét visszanyerje. Hálás szívből mondok köszönetet megjelenésükért és ez alkalmat felhasználva: boldogujévet kívánok mindnyájuknak, boldogabbat, mint a régi volt, hogy az uj király megvalósíthassa céljait. Még egyszer köszönöm hogy eljöttek. A bibornok hercegprímás, beszéde végén még kijelentette, kogy a kisdunahidra 20.000 koronányi adományát mág lO.OOO-rel egészíti ki s az összegről szóló kötvényeket nyomban át is adta Antóny polgármesternek. Végül a küldöttség néhány ismerős tagjával kezet szorított és a jelenlevők éljenzése mellett elhagyta a fogadótermet. A Balkán, Konstantinápoly! Kelet gyöngye, világműveltségek és világhatalmak gócpontja! Határai között három világrész ölelkezik; Európa, Ázsia, Afrika vándornépeinek évszázados állomása a keletrómai császárság utolsó és legerősebb pillére. Ha Nagy Konstantin Byzancot Konstantinápollyá varázsolja egyedül s más tettek nem hirdetnék nagyságát, méltó nevére. —• Te drágaság, te jóságos jóság ! Sememnek sépséges, gyönyörűséges fénye, édes, sérelmes táplálóm, te, ne haragudj ! A sok csudar ellensig azs oka ennek is, azsok választottak el tőled, te édes sivpárom, te ! . . . Jaj, jaj, jaj! meghasad utánad azs én vén bolond sivem 1. . . Addig addig búcsúzott az öreg Kári, mígnem a sírását, zokogását szinte észrevétlenül átvette az elhagyott szerelmese: a kopott öreg hegedű. Soha nem szólt olyan szívhez szólón, szivet olvasztón, zokogva fájón a vén cigány hegedűje, mint most a búcsúzón. Kövér könycseppek gurultak végig Rábczay arcán, nedvesre áztatja a galambősz nyírott szakállát ! Rég elfelejtett ifjúkori vágyak, remények, csalódások és örömök emlékei újulnak fel szivében. Nem is hallja, hogy kopog valaki az ajtón. A levélhordó nyújt be szokatlan bámulással, egy harctérről érkezett levelelet. S amint végigfutja az öreg ur az ironnal irt sürü sorokat, felugrik karos székéből. Szeméből még jobban kicsordul a könny, de arca már szokatlan ragyogó derűt, lelkesedést mutat. — Éljen, éljen, éljen! ... Ez aztán derék gyerek ! . . . Aranyérem és vaskereszt egyszerre !.. . Az öreg cigánynak éles még a szeme, még élesebb az esze: A szomorú nóta vidám, szivetmámoritó s lelkesítő tüzes dalba csap át a vásott húrokon. Az ősz góliát magyarban felpezsdül erre még egyszer az ifjúkori tüzes láng. Duhaj kedvvel kiáltja: — Tyuhaj a ragyogóját! . . . Éljen a király és a nemzetek hires császára ! De éljenek az olyan hős gyerekek is mint az én fiam ! . . . S azzal elkezdi tűzzel, hévvel egyedül a tán-