ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-03-18 / 11. szám

XXII. évfolyam. Esztergom, 1917. március 18. 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szani ára 16 fillér. Esztergom, 1917. március 17. — Akit otthonától elszakított valaha akár a kenyérkereset, akár a betegség, vagy más állapotváltozás kényszere, az csak idegenben tudja a nyugodt, békés otthon tulajdonának és bírásának értékét és gyönyörét igazán méltányolni. A honvágy gyötrő érzése, az otthonról elhozott s lelkünkben elraktározott emlékeknek képzeletünkben felújuló képe kedélyünk harmonikus érzéseit még akkor is összekuszálja, ha normális, tűrhető viszonyok közt ápolhatjuk a hazagondolás szent fájdalmát. Elképzelhetjük tehát, mit szenved lelkében az otthonától bizonytalan időre és sorsra elszakított katona, kit a halál ösvényein való jártában lep meg a honvágy gyötrő nyugtalansága, a hazagondolás szomorú fájdalma. A földszagú barázdához, a galambbugos, ákácvirágos kis udvarhoz, a zsúpfedelű, tornácos, fehérfalu kis házhoz, a muskátlis kerthez s eme mosolygó otthon elárvult népéhez, az asszonyhoz, a gyerecskékhez gondolatban hazajáró katonaiélek kálváriája bizony nemcsak a két oldalán, de a közepén is a lelki szenvedések töviseivel'van kirakva. Ezekre az élet megpróbáltatásaival szentelt tulajdonokra a lövészárok poshadt szalmáján s deprimáló örökös félhomályában sokszor hónapos tétlenségre kárhoztatott, a lelki alvajárás narkózisában hazagondoló katona ennek a világháborúnak a legszánalmasabb mártírja. A társadalom gondoskodó szeretete most ezeknek a hazagondoló lelki betegeknek is szanatóriumokat kivan létesíteni a front mögött, hol a háború borzalmaiból kiváltott, megtisztított lélekkel, az örökös készültség és feszesség békóinak Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. feloldásával, — tiszta ágyban, muskátlis tornácon, kékesen gomolygó pipafüst kedélycsillapitó felhőiben, vidám du rák és meleg kávé mellett, — Írhasson levelet a deresfejü népfelkelő haza az asszonynak, hogy: Dicsértessék a Jézus Krisztus és kívánom, hogy jelen pár sor írásom téged a legjobb egészségben találjon édes rózsám .. . Ezekből a katonaotthonokból a megnyugvó lélek csendes, türelmes békéjével fog hazagondolni az öreg harcos az ő otthonhagyott kedveseire : az asszonyra és a gyerecskékre s bizóbban várja a kilátásos hazakerülés idejét. Nyugodtabb lesz az asszony is, ki életepárjától olyan levelet kap, melyet az „otthonról" irt haza. A katonaotthonok létesítésének mozgalmát erkölcsi, hazafias kötelessége támogatni áldozatos készséggel mindenkinek, ki itthon élvezheti otthonának békés nyugalmát. Sz. R. * Márc. 15-én volt Budapesten a katona-otthonokat létesítő országos bizottság megalakulása dr. Csernoch János bibornok, hercegprímás s érsek elnökletével. Az ülésen jelentette be a hercegprímás, hogy Zita királyné 120.000 koronát küldött a magyar katonaotthonok javára. A bíboros hercegprímás nagyjelentőségű szép beszéddel nyitotta meg a gyűlést. Ismertette a katonaotthon jelentőségét, a németek ezirányu működését és a nálunk fennállolt akadályokat. — Dicsőségesen uralkodó királyunknak, — igy folytatta a hercegprímás — katonáiért melegen érző szive győzött minden akadályon. Már trónörökös korában az Olaszország ellen irányult diadalmas támadás idején, majd a keleti fronton felismerte a katonai otthonok jelentőségét s a mikor átvette az uralkodást, utasította a hadsereg parancsnokságait, hogy gondoskodjanak azok létesítéséről. A belső felszerelést a polgári Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. társadalom áldozatkészségétől várja a hadsereg. Ä magyar és osztrák Hadsegitő Hivatal vezetésével tehát mozgalmat indít, hogy olvasnivalót, zeneszerszámot, játékot, levélpapirost, bútort, evőeszközt szerezzen. A mozgalom legfőbb védőségét a király és a királyné vállalták el s azonkívül egy-egy katonai otthon fölszerelésének költségét is biztosították. A mai alakuló gyűlés alkalmából pedig Zita királyné a magyar katona-otthonokra 120.000 koronát küldött. — Hős hadseregünk bizton számithat a magyar társadalom határt nem ismerő áldozatkészségére ! Hisszük és erősen meg vagyunk győződve, hogy tehetősebb polgártársaink, hazánk áldozatkész főpapsága, káptalanaink, főuraink, városaink, községeink, intézményeink és különösen minden hazafias ügyet szívesen felkaroló pénzintézeteink nemes versenyre kelnek, hogy a magyar haza valamennyi ezrede mielőbb otthonhoz jusson. A magyar sajtó, a mely a háború hosszú ideje alatt a hadsereg annyi dicsőségét hirdette a polgári társadalomnak és az áldozatkészség annyi nemes megnyilvánulását tette lehetővé, ez alkalommal is meg fogja nyitni a sziveket. Szemfényvesztés. Szeretnők fenti cim helyett oda bigyeszteni azok nevét, kiknek e sorok szóllanak, akiknek azokat tulajdonképen adresszálni kellene ... de nem lehet. Jó lesz ez igy is . . . majd megértik azok, akiket illet és az annyira „megrövidített" sajtó ama képviselői, akik ebben az országban a közvélemény képviseletének cégére mellett bátran elviselhetnék a néprontó elnevezést is, hadd tudják meg annak az albán közmondásnak az igazságát: „Aki szamarat fog a kocsija elé, annak el kell tűrnie az állat szeszélyeit". Hiszen mi AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Lethe vizénél. Lelkemnek boruján tavaszi napsugár Verőfénye jár át . . . Építgetem ismét a vágyak szirtjére Álmaimnak várát. Boldogságunk szines me§epalotáját Összehordom újra, Te lész a várasszony, én meg a várudvar Nótás trobadúrja. Tündérvilágunknak virágos utain Úgy járunk majd halkan : Én bohó meséket mondok majd tenéked, Te meg kacagsz rajtam. Együtt talál majd az opálszinű hajnal, Pirosszemű alkony S egyszer csak ott állunk bolyongásunk közben A bús patakparton. Odáig véget ér szivárványos mesém S aranyhímes álmunk, — Aztán Lethe-forrás szomorú vizénél Örökre elválunk . . . Sz. Vittorio ideges. Azt írják a lapok az olasz királyról, hogy ideges, szegény. Hogy idegrohamai vannak, sir és imádkozik, a kezeit tördeli és nem tudja elviselni a hegyek alatt fekvő sok olasz hulla látványát. Ha ez igy van, az bizony elég baj, nemcsak az érzékeny király fejének, hanem az olaszok egész háborújának is. Mert azt Hindenburg mester már régen megmondta, hogy a háborúhoz idegek kellenek és azok nélkül azt végigcsinálni nem lehet. Hogy pedig igazat mondott, azt még fenséges ellenfele, a hosszú Nikoláj herceg is elismerte, amikor idegeinek kurálása végett a Kaukázusba vonult vissza olyan látványok miatt, amelyektől most felséges szövetségese lesz rosszul. Ott is tízezrével feküdtek a támadók az eredménytelenül ostromolt magaslatok előtt; Nikoláj ettől még tán nem lett volna idegessé, sőt annál jobban felállíttatta a gépfegyvert a rohamra induló csapatok mögött, hogy ha kell, beléjük lőjjön, de az a baj, hogy Hindenburg mondása az igazságnak csak az egyik fele és hogy a háborúhoz az idegeken kivül egyebek is kellenek, például ész és muníció, máskülönben a muszkába ojtott jó tatár idegek régen megnyerték volna a háborút. De ha az idegek dolga is rosszul áll, az már igazán baj. Ha csak emberek volnánk, jószívű emberek, akiknek megvan a részvéte másnak a baja iránt, még ha ellenség is az a másik, egyszerűen azt mondanók a szegény Vittoriónak: — Maesta, menjen el arról a rossz helyről, ahonnan azt a csúnya képet látja, az akvilejai toronytetőről és kúráltassa magát a Riviérán vagy egyebütt. Majd meglássa, jobban lesz. Csak az a zavaró, hogy mi nemcsak jószívű emberek vagyunk, hanem magyarok is vagyunk és mint ilyenek, béke idején sokat jártunk a szép Itáliában, ahová pénzünket vittük, sőt még egyebütt is, ahol eleven taliánt lehetett látni és ismerjük a hűtlen testvéreket. Mondom, mi, akik már láttunk eleven taliánt és ismerjük őket, ha nem is a lelkűkről, mert hiszen azt a magas diplomácia sem tudta kiismerni, de ismerjük őket a szájukról, amely nagy, a markukról, amely ragadós és a fülük tövéről, amely mögött mindig van valami, — mi megcsóváljuk a fejünket és azt mondjuk: — Tizet teszek egyre, hogy itt nem a holt taliánokkal van a baj, hanem az elevenekkel! Mert a holt talián az jó ember mindenféleképen, akárhogy is halt meg. Csak el kellett menni a régi jó időkben a gyönyörűséges szép, márványos olasz temetőkbe és elolvasni a sírok felírásait vagy résztvenni egy temetésen és meghallgatni a szürke zsákokba öltözött gyászoló frate-k keserves jajját, az elhunytat zokogva dicsérő beszédét, elolvasni az újságok nekrologusát és mindig meg voltunk győződve, hogy itt igaz ember halt meg, kár érte. Oh, a halott emberrel sohasem volt baj; azok jó emberek, még az ellenségeik is elismerték róluk, — hát mi hogyne ismernők el azokról a szegény áldozatokról, akiket odahajtottak meghalni a doberdói fensik alá? Nem okoznak ezek már senkinek sem bajt; a királyuk idegeinek sem, — az igaz, hogy a fönt lévő magyar bakáknak sem. De az eleven talián az más. Az igazán megidegesiti az embert. Egyszerre tíz helyett beszél; sokat követel, keveset ád és ami fő, sohasem tudja róla az ember, hogy mi van a füle mögött. Testvéreim, Itáliát látogató magyarok, padronék,