ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-25 / 8. szám

XXII. évfolyam. Esztergom, 1917. február 25 8. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1917. február 24. — Mi táplálja a nép elégedetlenségét? Sokat olvasunk és hallunk a német nép fegyelmezettségéről. A végső győzelem eléréseért Németországban mindenki szívesen megtagadja magát s megelégszik azzal a kevés eledellel, amit neki az állam juttat. Ezzel szemben nálunk mindenki elégedetlenkedik. A maximálások terhe alatt nyögő mezőgazdák vádolják az ipart és kereskedelmet, amely napról-napra emeli az árakat. Természetes, hogy ezek se hagyják magukat s olyan pört csapnak, hogy ember legyen, aki valami józanságot ki tud okoskodni ebből a nagy háborúból, amelyben érvek helyett vádakat csapkodnak bomba gyanánt egymás fejéhez a viaskodók. A gyűlések, a felszólalások egymást érik, de a felsőbbség még mindig nem mozdul, nem intézkedik egyik fél ellen se, egyik fél javára se. Talán nem is lehet itt igazságot tenni? Ki tudja? Az akadémikus izű közgazdasági viták mellett más harc is folyik hazánk határai között. A köznép is vitatkozik, veszekedik, vádol és gyanúsít. Az asszonyok a lisztesboltok előtt s az utcákon jártukban-keltükben politizálnak s ha uri forma ember megy el mellettük, nagyon is kellemetlen dolgokat mondanak. Hát erre mit mondjunk ? Itt se lehet kikaparni az igazságot? Lehetni lehetne talán, de nem tanácsos. Mégis a több évi háborús tapasztalat arra tanított meg bennünket, hogy a mi népünk zúgolódása nem annyira a fegyelmezetlenség rovására irandó, mint arra, hogy nálunk senki se hiszi el, miszerint csakugyan hősies fokban kellene gyakorolnunk az önmegtagadást. Az bizonyos, hogy a lisztnek hatósági adagolása jogos, méltányos, szükséges és előrelátó intézkedés. Eyy kérdésre azonban mi sem tudunk felelni. Feleljenek az okosabbak. A liszt mellett korpát is állítanak elő a malmok. Sok liszthez sok korpa tartozik, a gazdák mégse tudnak korpához jutni, még a nekik kiutalt liszt arányában se. A korpát a korpa-központ kezeli, de az a hatóságoknak se ád korpát s egyáltalán nem törődik vele, hogy a közönség meg van-e elégedve működésével. R. A búvárhajók a világháborúban. A föld már képtelen a vért nyelni, most a vizeket akarja vérre változtatni a háborúnak szörnye. Harci paripák helyett a tenger szőke hullámait nyergeli meg; a szellő lágy suttogása, a viharok fenséges hangversenye helyett, bömbölő ágyuk dörgése, aknák robbanása, haldoklók hörgése, sülylyedő hajók vészjelzése teriti szét pokoli zaját az óceánok sik hullámmezőin. Az egek kék színének tükrébe megjelennek a harcosok gyűlölettől torzult arcvonásai. A magasságok boltiveinek végtelen csarnokai véres arénává válnak, hol a legyőzött a habok sülyesztői között tűnik el a szintérről. A teremtés műhelyében felszerelt áramlatok mellett uj patakok vágják ágyukat a tenger hullámai közé, melyek vértől piros sávokban gördülnek majd tova. Rothadást nem tűrő szűztiszta vizének fehér tajtékkoszorúi között hullák százai fognak ringani. Habjainak lövészárkaiban pedig tengeralattjáró „U"-k siklanak tova. Miért ez ujabb harci zaj ? ? Mert ráütöttek arra a kézre, mely békejobbot nyújtott! Abban a hitben gyalázták meg e szent jobbot, hogy erő nincs már benne. Egyszer ráütöttek már, mikor a béke galambját simogatta. Akkor az volt a hit, hogy a kéz, amely a béke szelíd galambját táplálja, harci bárdra alkalmatlan az. A tévedés nagy volt. Országok fizették meg életükkel a csalódás árát. Most világrészek lépnek a pusztulás útjára. A tenger szabadságáról van szó! Világszabadságról. Gibraltár, Suez, Malta kapuinak kinyitásáról, melyeknek küszöbén az angol cherberus ült. Még gondolni is vakmerőség volte hydra bőrére, most a tenger alá süllyed hirtelen az „U" s elindul, hogy levágja mérges fejét. Az egész világ visszafojtott lélegzettel figyel arra a kis sávra, melyet a periszkóp szánt a habok ringó mezején. A szabadság országának kapuit záró kulcsot rejti a tenger feneke, ennek kibuvárlására szállnak az „U" hajók a mélyre. Az angol szörny megremeg belé. Mikor a búvárhajó a habok közé fúrja magát, mintha csontjai közé a halál nyílvesszője mélyedne. Segélykiáltását meghallja a túlsó kontinens is, amely megcsodálhatta a Deuschlandok és Rremenek korszakalkotó vállalatait. Az amerikai kalmár szellem mérlegre vetheti lépésének súlyát, mellyel a véres arénába belép. Féllábbal eddig is ott volt, municiós hajóival, kanadai csapataival. De legalább két kézzel tömhette zsebeit az arany-ezüst vérdijával. Ha lőszereit ezután maga akarja használni, lépésének súlya átokként fog nehezedni szélhámos fejére. Tárcáiba befolyt vérdij, piros vérsugárban fog kifolyni fiainak kebléből. Mert még Amerikában sem lehet bűnözni bűnhődés nélkül. Nemcsak a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Életem most már. . . Életem most már csak öszi alkony, Közelgő bús tél. Hívtalak egyszer; akkor mellettem Büszkén elmentél. Még ottlenn jártam, de hívtak már föl Az ideálok. Most már, — fáradtan a rögös úttól, —• Szirttetőn állok. Hívtalak újra, de a magasba Most sem követtél ; Megálltál gyáván, megalkuvón a Határköveknél. Én mentem daccal, egyedül, árván, Történjék bármi . . . — S most megyek vissza; nem tudok itt sem Nélküled járni . . . Sz. A retyezáti lengyel. Krasinszki kastélya, ódon régi falaival, magas őrtornyával, felvonó csúcsos hidjával ugy meredt az ég felé, mintha valamely száguldó üstökös fénycsóvájából hullott volna a Retyezát egyik szakadéka szélére, vagy, mintha a föld lökte volna ki magából, félő például az arra haladó bús vándoroknak, akik végig járják ezt a hasadékokkal zuhatagokkal telt rengeteget. Nincs erre felé más, mint erdőzúgás, patak sistergés, s az éjszakák vonító uvvogó hangversenye, mely örökös változatlanságban, zúg a szélben, a völgyek s hegyek fölött. A gyorsan muló nyár, csak végighúzza tarka uszályát s maga után nagyja az őszt, a hosszú telet, s a soha fel nem szikkadó esőcsöppeket. Majd beburkolja köddel s mint valami rejtelmet zárja magába az utakat, fákat s imbolygó ködalakokkal népesiti be az erdőket, melyek küzdve birkózva ölelkeznek egymásba, eggyé válnak eltűnnek, mint a bányarémek esős éjjeleken. Ember nem jár errefelé, csak állott nyomokat mutat a hó, melyeket újra besöpör a szélmenyasszony, vagy egy leszáradt elhullott galy. Krasinszki Marko ebbe a rengetegbe építette várát. Apró ablakai a vaksötét éjjelekbe kísértetiesen világítottak ki, halálfejre emlékeztetve, melynek bensejében mécset gyújtottak. S a szél, mely a hosszú éjszakákon gyászmisét énekelt kinn az ablakok előtt megrázogatta a megrozsdásodott érckakast is, mely kínosan nyikorgott a torony tetején. De ez már régen volt, a kastély bedőlt, s mohlepte falain sasok raknak muló fészkeket, s siklók, kigyók húzódnak meg a megingott kövek között. Az uton csalamaika, góris s vad kessentyü ágas bozótja szül sápadt hegyi virágokat, melyeken dongók s pókok folytatnak halálos küzdelmeket. Fény nem gyuladt már ki az ablak mélyedésében s a szélkakas nem nyikorog a torony tetején. Apró szentjánosbogárkák repülnek a muló nyár éjszakáin a romok között s ingó, bolygó lidércfények lapulnak meg a repedésekben, mintha a kastély régi szellemei lennének. Krasinszki Markó, egy régi lengyel famíliának késői sarja volt, ki szétforgácsolt hazájában nem bírt nyugodalmat találni s igy távol hazájától itt épített, magának kőből vésett fészket. S csendes bús óráit nem is zavarta semmi. Néhány cselédje, akik a házi teendőket elvégezték, süketek vagy némák voltak, s igy más hang nem is hangzott, mint a három kuvasz marakodása s a favágók szekercecsapásai. S az öreg nemes szivére béke szállt. Előbbi feldúlt lelki állapota szelídebb mederbe került: vadászgatni kezdett s az agancsokkal melyeket biztos lövésre szerzett, szobái díszéül kezdtek válni. A ládákba csomagolt ősök képei egymásután előkerültek, majd a rozsdás fegyverek, s szőnyegekre került a sor, melyek az üres kongó termekből barátságos armariumokat, dohányzókat varázsoltak. Krasinszky Markó sokat ült azóta az ablakokban, s nézett a messze kéklő hegyekre, zuhatagokra, a fel-felbukkanó szarvasokra s ugy érezte, hogy valami hiányzik neki, hogy nyugalma ismét zilálttá kezdett válni. S egy szép napon mikor a déli nap merően úszott a szikla vár felett, a fehér országúton egy kocsi verte fel a port. Krasinszki Markó kíváncsian nézte az ablakából, a bricska nyomában felszálló por felhőt; s a kis poroszkáló lovacskát, mely fáradtan emelgette lábait, az izzó nap hevében. A kocsi mindinkább közelebb ért, s végre a szakadék alatti uton megállt. Krasinszki kíváncsian hajolt ki az ablakon s látta, amint a kocsi-