ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-11 / 6. szám

XXII. évfolyam. Esztergom, 1917. február 11. 6. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szani ara 16 fillér. Esztergom, 1917. február 10. — „A váratlan vendég-" Vajda Ernőnek színmüve került január 20.-án bemutatóra a Magyar-színházban s ez alkalomból Szász Zoltán a Pesti Hírlapban kritikát ir a darabról. Ismerteti a színműben szereplő alakokat s többi között egy „elnyűtt, toprongyos falusi tanítót" említ föl. Sajnáljuk, hogy Vajda Ernőt és Szász Zoltánt egy vaskos tájékozatlanságból eredő közös tévedésükre kell e helyütt figyelmeztetnünk. Arra, hogy az „elnyűtt, toprongyos falusi tanitó" már régen meghalt. Meghalt, még mielőtt megszületett volna, igy tehát Vajda Ernő darabjában nem is szerepelhetett ilyen alak. Ha azonban mégis maradt volna valahol a legsötétebb Árvában ilyen tanitó, ez is meghalt már, még 1914-ben, a világháború kezdetén a harctéren, hová szegénynek a katedra mellől el kellett mennie szánalomraméltó póttartalékos sorban a haza védelmére. El kellett mennie, hogy szenvedéseivel, vérével sőt életével biztosítsa az itthonmaradottak és felmentettek nyugalmát, hogy biztosítsa azok zavartalan kedvteléseit, kik most idehaza frakkban, virággal a gomblyukban esténkint színházba járnak s dekoltált asszonyok kábitó parfümjét szíva magukba, lekicsinylő, csúfondáros jelzők kíséretében állítják pellengére a kultúra árva, mindenkitől elhagyatott derék munkásait, kiknek legnagyobb bűnük az volt, hogy megtanították betűvetésre azokat, kik meggondolatlanul visszaélnek ezzel a tudományukkal. A mostani tanitógárda pedig két részből áll. Az egyik csoport künn a lövészárokban mellén a vitézségi ezüst- és aranyéremmel, meg vaskereszttel szenved az itthonmaradottakért s vezeti tisztisorban rohamra a hős honvédeket; a másik — itthonmaradott — csoport pedig emberfölötti erővel robotolva helyettesíti kartársait a népművelés szolgálatában, hadikölcsönt, szedercserje-teát, csalánt, gubacsot, hósapkát, fölszerelést, rezet, szeretetadományokat, hadsegélyező filléreket, szóval mindent, mindent gyűjt, mire a katonáknak szükségük van, napközi otthonokban katonaárvákat gondoz, requirál és tűr. Szász Zoltán azt irja, hogy a színházban a finomabb érzésüek ritkán vannak többségben. Mi AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hiába hívlak . . . Hangtalan, hideg téli alkonyon A kihalt utcán járok egyedül S ebből a tompa, csendes magányból Sóvárgó lelkem hozzád menekül. A nagy, magányos, halk éjszakába Belesóhajtom búsan a neved . . . És ablakodból a lámpa fénye Mint gúnyos szempár énrám kinevet... Keres a lelkem. Köröttem minden Hangtalan, néma, titkon hallgató. Ablakodból is kihuny a sugár S ittkünn pihézve, lágyan hull a hó. Hiába hívlak, tudom, hogy nem jősz, Tudom, hogy vágyam együgyű, kába. Elballagok hát ablakod alól Vissza a téli, zord éjszakába .. . R. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. azt hisszük, hogy Szász Zoltán ebben is tévedett, mert ennek az elnyűtt, toprongyos tanítónak a színdarabba való rosszakaratú beállítását minden jóizlésü színházlátogató velünk együtt komolyan és felháborodva elitélte. Végtére is a kultúra, a népnevelés szerény munkását, aki ha önhibáján kivül elnyűtt és toprongyos is lett a keserves robotban, mit a közművelődés nehéz feladata körül végez, a színpadon nevetségessé tenni, legalább is Ízléstelen és tapintatlan dolog. Az elnyűtt és toprongyos falusi tanitó végleg meghalt; a holtakat síri nyugalmukban megzavarni pedig nem engedik az élők, kik a Pesti Hírlapban s annak munkatársaiban eddig legalább jóindulatú, ügyeiket s presztízsüket pártoló jóakarókat sejtettek. m Hát azután mi lesz?! Egyre inkább csődöt mond az a feltevés, az az elmélet, hogy a háború tisztító hatással van az emberi társadalomra. A kereskedelmi tisztességes szellem minden országban megromlott, az ipar zseniális csalókat mutat fel, az emberek a durvaság páncéljában járnak-kelnek, igen sokan — megdöbbentően sokan — megtévesztő álarcokban járnak közöttünk, a kalandorok vadászterületévé alacsonyodott le minden pálya, minden foglalkozási ág, amelyen eddig a becsületesség végezte tiszta munkáját nem annyira nyereségért, mint inkább azért, hogy a kopott ruhát, a gondokban megráncosodott arcot a polgári erények fénye aranyozza meg és tegye tiszteletreméltóvá. Már igen nagy bajok vannak ! Tagadhatatlan az erkölcsi sülyedés a társadalom minden osztályában. Szabad-e tehát e veszélyes, ragályos Rókatolvaj. Irta: Csite Károly. Vendel, a kajla bajuszú csősz, bőszen villogó szemekkel törtetett haza azon nap máf harmadszor a kertek alja felől. Szájából pipaszár lógott pipa nélkül. A pipa, mint mindennél legféltettebb, nélkülözhetetlen portéka-kincs, dohány hiányában a belső zseb fenekén húzódott meg. — No, csakhogy itthon talállak végre már. Hol a dohány ?! Ide vele rögtön! — állt szembe kapzsi, mohó tekintettel a városból haza érkezett feleségével. Az asszony habozva állt meg embere előtt, karján tartá még a vásáros füles kosarát. — Haj, szegény apjuk, de rengeteg sokat lótottam, futottam egyik botból a másikba, kértem, könyörögtem, pereltem. — Hol a dohány ? ! kérdé Vendel sötét, gyilkos tekintettel nem valami jót sejtve. — Hisz arról beszélek, hogy dohányért és petróleumért futkostam reggel óta a városban. Boltról-boltra jártam könyörögve. — A dohányt add már ide! Az kell nekem, nem a te loty-poty beszéded, amire ,nem vagyok kíváncsi. — Hát hisz azt beszélem, azt mondogatom, hogy a kend kedvéért: dohányért csőgtem-bógtam egész nap, hogy majd elszakadtak a lábaim s aztán — Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. időkben nyegle meggondolatlansággal belekürtölni a forrongó közvéleménybe e szavakat : — A háború megjavítani van hivatva az embereket és ha a jelen háború nem éri el ezen üdvös hatást, akkor hadd következzenek még más háborúk is ! ? A dicsőség babéraival koszorúzott hadvezérek, katonák bevallják, hogy a háború most már nem regényes kalandozás, hanem keserű, véres foglalkozás, amelyet szivesen abbahagynának és csak az édes haza szabadságának megvédése, az ellenség ádáz dühének elhárítása képesiti őket arra, hogy még több vért áldozzanak, még több vért ontsanak. Nagyon gyanúsak tehát mindazok, a kik a front mögött dühödten, rekedt torokkal kiabálják: — Következzenek még más háborúk is! Azt már tudjuk, megállapítottuk, hogy a hadiszállitók a legdühösebb háboruspártiak, s ezek megremegnek arra a gondolatra, hogy ez a kiváló zsákmányolási, fosztogatási alkalom egyszer tovatűnik éhes szemeik elöl. Most azonban meg kell tanulnunk, hogy a politikai életnek is vannak kalandorai, a kik a maguk és a pártjuk existenciáját a háborús zavarokra bazirozzák. Azt mondjuk, hogy vannak ilyen kalandorok, de nem hihetjük, hogy a hatalom birtoka, a hosszas uralkodás annyira demoralizáló hatással lett volna, hogy egész pártoknak az lenne a vágyuk, hogy a haza sorsát szavazatukkal intéző polgárok minél tovább sínylődjenek, vérezzenek, gyöngüljenek a lövészárkokban, mig azalatt a már mandátummal — Add rögtön a dohányt! Semmi beszéd nem kell már több! — Hát iszen nincs! — bökte ki Fáni néni reszkető ajakkal. — Nem kaptam sehol. Minden boltajtóra az van kiírva, hogy dohány, cukor és petróleum nincsen. Vendel szájából kiesett a pipaszár. — Nincs dohány ? ! Egy paklival sincs ? ! — Semmi sincs ! — ingatta fejét az asszony. — Tyű azt a erre meg arra ennek a kutya világnak! —• kékült-zöldült Vendel az indulattól s szitkozódott pogány, mosdatlan szájjal, eldurvult lélekkel. — Jaj, jaj! Ne legyen már kend olyan pogány lébk ! — fogta be Fáni néni a fülét a káromlások hallatára. — Ismerjen kend Istent, hisz már közeledik a koporsóhoz. — Nem ösmerek most! Nem akarok senkit sem ösmerni, mert engem sem ösmer senki! — hörögte vad indulattal s kirohant újra a mezőre a kopott szűrében tolvajt fogni. Jaj lenne annak, akit most tolvajláson csíphetne. Mint egy sebzett, űzött vad törtetett egyik dűlőről a másikba. De hasztalan, nem tudott tolvajt fogni. Ugy alkony táján a bozóti felső dűlőre tért s megállapodott az erdőszélben álló, hatalmas körtefa alatt. Onnét lesett az erdőszélen elhúzódó pipás Kiss Mihály kukorica ültetésére, melyet az előző estén igen megvámoltak a tolvajok. — Most jöjjön a tolvaj! Most hát jó ked-